A pincefestő

Lugas

Különös terrénuma a dokumentációnak az akvarellfestés – archivál, és mellette nyújt valamilyen esztétikai többletet. Pedig művelője bevallottan nem akar „művészkedni”, inkább csak rögzíteni, helyzetbe hozni, nézőpontot adni. Esetleg emlékeztetni. Azzal a ráadással kecsegtet: elképzelheted a legnehezebbet, magát az időt; azt, amit megjelenítek – régmúltat, tegnapot, a ma reggeli fényeket.
Vagyis az akvarellen, kidolgozatlansága, jelszerűsége ellenére meg lehet érezni akár régi vágyakat is – a mi esetünkben azt, amelyről bölcs, érett férfiak szoktak beszélni. A sztoikus írók például. Akik közül néhányan, ha másként fogalmazva is, de azt mondják, így mondják, kellő nyomatékkal és illő pátosszal: „ha megöregszem, pincét akarok”. Nem pénzt, hatalmat vagy sikert kívánnak maguknak, még csak nem is hírnevet az örökkévalóságban – egyszerűen csak szőlőt és pincét. Ahová kiballaghatnak, és a fehérre meszelt falak előtt egy kőasztalnál üldögélhetnek. A diófa lombjai alatt az élet és a halál ezernyi fénytérképéről elmélkedhetnek. Én magam sokszor láttam szőlőhegyeken, főleg az elhagyatottakon az éppen így vizionált képet: ül moccanatlanul a pincéje előtt egy idősebb férfiú, keze a pohár mellett nyugszik, de az ő jelene inkább már valami távoli, zeuszi magányban ölt testet. Krúdy-Szindbád is akkor beszél róla, amikor azt mondja: ott a vérvörös és sötétkék szőlők közt, az asztal kőlapjára támaszkodva mindent meg kell tudni, ami fáj az embernek, s mindent kissé el is kell felejteni ahhoz, hogy írni, beszélni, festeni tudjunk róla.
Káldy Lajos pincefestő. Nyolcvankét éves – azt korábban is pontosan tudtam róla, hogy „szépen” fest, meg hogy lényegében rajztanár (pár évig egy helyen tanítottunk; az iskola szocialista nagy iskola volt, mi meg, ahogy mondani szokás, „elmentünk egymás mellett”), de öregkorára azt látom, hogy „megjött az esze”. A nyolcvanas évektől ugyanis a szőlőhegyi pincék festésére adta a fejét, méghozzá szisztematikusan – klasszikus plein air, mint a jó XIX. század vége felé –, csak nem fehér vászonöltönyben, szalmakalapban és művészhajjal felbukkanva némely festői faluvégen. Vagy negyed százada egyszerűen úgy vette nyakába a hazai szőlőskerteket, mint egy régi vándorfestő, mert ahol érdekes, értékes pincét látott – nekifogott. Kipakolt, felállította állványát, színeket kevert, és hihetetlenül gyorsan dolgozni kezdett. Így utazta be az ismertek közül Tokajt és Villányt, a Somlót és Pannonhalma környékét. De megfordult Etyeken, a Balaton-felvidéken, a vasi hegyháton és Ságon s több, ma már alig jegyzett szőlőtermő helyen is. (Sajnos az én kiváló szőlőhegyemet, a Hegyes-Kis-Somlyót enyhén szólva hanyagolta. Mondtam is neki, nem írok előszót a napokban elkészülő reprezentatív albumához, ha a Kis-Somlyó szent szőlőhegye valami időszaki szürkevakság miatt nem fér be a kis kötetbe. Jött is, és Bejczi Jóska barátomék egyszerű, öreg pincéjét le is föstötte. A Berzsenyi-pincével másodszorra sem boldogult; hol nem volt jó a fény, hol meg túl éles napsütést fogott ki.)
Festményein nincs ember. Nincs, mert jelenlétét nem tartja fontosnak, mert akkor másról szólna a története. Nem erre figyel. Ő: pincefestő. S mint ilyen, sajnos már nem az idill piktora – noha az országban valaha mindenfelé szebbnél szebb szőlőskertek érték egymást –, inkább a zord pusztulásé. A haldokló vidéké. Azzal kell dolgoznia, ami van – az elvadult, lerobbant szőlőhegyek dokumentációját végzi. Ahol leginkább olyan a látvány, amilyet a poéták is eldaloltak már: „Eldobott korsók / kidőlt hegyi szolgák, / itt-ott a gazból / arcukat kidugják. / Tört prések. Elmaradt / küllők az útban. / Rom mögött a szilvát / örökzöld befutja” – írta a szőlőkultúra süllyedését a magyar „waste land”-ek költőjeként Takáts Gyula a Balaton-felvidéki pincéje mellől – még a hetvenes években. Nem változott azóta semmi, sőt inkább visszafordíthatatlan romlást észlelhetünk. Káldy Lajos viszont festőkészletével a hóna alatt továbbra is dacol az egyre inkább dzsungelbe, gazba forduló hegyekkel, ahol az erdők a hegytetőkről úgy indulnak neki, mint Shakespeare Macbethjében, aztán a tikkasztó napsütéssel, amely rögtön felszárítja a festéket és sok egyéb mai nyavalyával. Ő a régi szőlőhegyi élet egyre halványuló patriarchális nyomait keresi.
Munkáiban leltározza nekünk a múltat, a legszívesebben és legihletettebben azokat a régi zsúptetős pincéket, amelyek főleg Nyugat-Magyarországon voltak divatosak. S amelyek a szerző szülőföldjéhez, a mesés nevű Csipkerekhez kötik. És környékéhez, Petőmihályfához, Döbörhegyhez, Egervölgyhöz, Alsóújlakhoz, Oszkóhoz – ahol legelőször készítette munkáit. Azokhoz a boronás, zsúpos hegyi pincékhez, amelyekből ma már alig látni; pedig amíg rozsot termesztettek, mindenfelé népszerűek voltak. (Itt-ott azért próbálkoznak a termesztésével, például az oszkói hegypásztorkör.) De a klasszikus magyar szőlőhegyi tájkép örökre eltűnt. Zsebkendőnyi területekre parcellázott szőlőhegyeinken leginkább üdülőtelkek sorakoznak riasztó, siralmas víkendházakkal, ahol a szőlőket indulásból kivágják, s itt-ott legfeljebb romhalmazok emlékeztetnek hajdani pincesorokra. Az utolsó, még fellelhető, de holnapra végleg eltűnő tanúkat gyűjtötte kötetbe a pincefestő Káldy Lajos.
De nem úgy mérte fel ezt a világot, mint egy néprajztudós, vagyis nem készített alaprajzokat, nem rendszerezte, helyezte őket típusokba és osztályokba. Inkább a lényeget fogta meg – a látványt, a környezetet, az archeológiát. Az istállós, L alakú, hajdani gazdag pincék nyomait, ahová még a jószágot is felhozták, amikor a falu még képes volt megtartani népességét; aztán némely lyukpincéket, Kőszeg, Sopron környéki házi pincéket vagy szebb tolnai pincecsoportokat. A páratlan Balaton-felvidéki nemesi-paraszti présházakat gyönyörű bolthajtásaikkal. Aztán ráadásként nemes fából faragott sajtókat is (a XIX. századra a sajtók térnyerése kiszorította az addig hagyományos taposásos lényerést); bálványpréseket, billenős préseket, kősúlyos gúzspréseket, gyönyörűen díszített ikerorsós préseket.
A pincékről nem mond újat, de nem is igen lehet – a népi építészet kutatói jól végezték dolgukat. Különben egyik klasszikus írónk valaha a szőlészeti-borászati fénykorban, még a filoxéravész előtt megírta a lényeget. „A pince két részből áll. A belső pince kőboltozat. Ebben a boroshordók állnak. Asszonynak, idegennek, gyereknek, házi ebnek itt nincs mit keresnie. Ide csak a gazda jár s felnőtt fia. A külső pince földes épület. Ebben áll a sajtó, a kád s az összes szüretelő szerszám. A gazda ide hozza ki a bort a belső pincéből, s itt kínálja jó szívvel, szeretettel, vidám orcával.” Eötvös Károly XIX. századi szövege minden fontos tudnivalót elmond a Kárpát-medence pinceépítészetéről. Káldy Lajos, a pincefestő ennek a pusztuló világnak járt utána, örökítette meg, s „kínálja jó szívvel, szeretettel, vidám orcával”.