A Zöld Pardontól a Pótkulcsig

Romkocsmatúrát csak nagyon indokolt esetben szabad a Zöld Pardonban kezdeni. Például akkor, ha a Quimby játszik, vagy akkor, ha az ember pontosan tudni akarja, hogy miért menekül a Zöld Pardon-féle helyekről a Tűztérbe (képünkön), a Pótkulcsba vagy a Szimpla-kertbe.

A Quimby játszott. Ezért az ember hajlandó volt bedobni a Zöld Pardonba való bejutáshoz a százforintost, ahol – nyilván a retró jegyében – az egykori metróéhoz hasonlatos beengedőkapukat építettek. Még ezt is el lehetne viselni, ha nem a város legegysejtűbb biztonsági őrei noszogatnának közben befelé, akik, miközben kigyúrt állkapcsukkal őrlik a rágót, nagyon szeretik éreztetni a hatalmukat, főleg akkor, ha nem szükséges. „Mitő’ vagy így lelassulva? Húzzá’ má’ befelé, ’götted ott a sor” – csámcsogja egyikük az előttünk álló arcába, holott épp a kapuk és a kötözködésük miatt ekkora a sor. Ahogy vége a koncertnek, jobb azonnal eltűnni ebből az álhangulatból.
És továbbmenni a Szimpla-kert felé, a Kazinczy utcába, valamelyik hídon lassan átbandukolva, hogy kipihenjük a nincs pardon kivagyi hülyeséget.
A Szimpla-kert ugyanis egészen más. Hiába kell éjfélkor zárnia, makacsul ragaszkodik hozzá egy korosztály, amelyiknek már tényleg nem lehet előírni, hogy kit szolgáljon a lelkiismerete. Ez a korosztály már tisztában van azzal, mit jelent a civil szerveződés, és nem vár arra, hogy valakik folyton megmondják, mit szeressen. Helyeket teremt magának, málladozó házak belső udvaraiban, és programokat szervez a romkocsmákban, kör-e-mailt küld, hogy hol van szükség munkáskézre udvart pucolni, pakolni, helyet csinálni a kultúrának. A romkocsmákban ugyanis valódi kultúra van. Olyan film, zene, színház vagy épp kiállítás, ami – miután Magyarországon nem létezik sem alapítvány, sem pályázati rendszer, sem alap, amely a fiatal művészeket támogatná (az egykori Fiatal Művészek Klubja ma már kultúrtörténeti fejezet, bedarálta az érdek és a kapzsiság) – épp itt kap teret.
Ez a korosztály, mert nem tehet mást, köszöni, megoldja a dolgait, és ha piszkálják, legfeljebb odébbáll.
Éjfélig, amíg nyitva lehet a hely, ül a Szimplában, aztán átgyalogol vagy átbringázik a West Balkánba, a Corvin mozi mögé, ahol benőtte a tűzfalakat a zöld. A West Balkan afféle nyugodt és megfizethető hely, talán éppen ezért vannak estéről estére ennyien, ki biciklivel, ki babakocsival jön – viszont amikor a tömeg eléri a kritikus, négy ember per négyzetméter arányt, már kevésbé tűnik elviselhetőnek a narancssárga lampionokkal bevilágított udvar. Tovább lehet menni. A kijáratnál festett térkép igazít el, bejelölve rajta a többi romkocsma, mert együttműködnek, a törzsközönségük úgyis ugyanaz, csak épp ahogy alakul az elférhetőség meg a program, mindenki épp egy másikba tart.
Mi a Tűzoltó utcai Tűztér kocsmába, amely ebben a műfajban az egyik legtökéletesebb alkotás, és reméljük, hogy ez most már tényleg nem fog zavarni sem lakókat, sem érdekeket, és nem szemeli ki a helyet magának egyetlen bank, plaza vagy irodaház-beruházó sem. A Tűztér mellett működő Tűzraktár független kulturális központként határozza meg magát. Egy hatalmas gyárlabirintusba vette be magát, hihetetlen hely, kidőlt-bedőlt lépcsőkkel, óriási, üres és sötét csarnokokkal, rejtélyes ablakfülkékkel, ezekben órákig lehet beszélgetni, míg kint, az udvaron teljes gőzzel dolgoznak a pultosok. Bár a vendéglátóegységet egy másik csoport üzemelteti, a kultúrközpont és a kocsma szemmel láthatóan szerves egységben létezik. A helyiségben egyetlen fa van, az egyik emeleti ablakból bólogat kifelé, mintha nyugtázná, hogy rendben van. Ez a hely nagyon rendben van. A falon pörög a némított film, hetvenes évek, talán Bruce Lee. Zene, nem túl hangosan. A pultnál Budapest legszebb pultoslánya, aki egyes férfi vendégek szerint ufó, mert a Földön ilyen nő nincs; mosolyog rajta, és pontosan ismeri az összes fröccsfajta elnevezését.
Ha az ember elindul a pulttól, és balra tart, és közben nem esik át a lépcső mellé helyezett kivilágított objekten, néhány ajtóhajlaton a koncertterembe jut. Lent lézengők; az együttes megpróbálja, de a hangosítás borzalmas. A fentebbi szinteken színházi előadás készül. Minden lépcsőn két gyertya világít, százvalahány gyertya szórja a fényt a sötét falra, és vezet a fény felfelé, ott már határozottan úgy érzi az ember, hogy mégiscsak sikerült, hogy megvan a titkos hely, amire gyerekkora óta vágyott, a hely, ahol nem érvényesek az értelmetlen szabályok, ahol védve van, mert itt csak a zene, a tánc, a szó, a szín hatalma érvényes, meg a pillanaté, amikor összeütődik a sötétben egy-egy váll vagy könyök. „Szeretem ezt a helyet” – szakad ki valakiből, de az arcát nem látni. Szeretjük ezt a helyet, és ősszel, ha a kitörött ablakokon áthúz majd a szél, és fagyos lesz az udvar kint üldögélni, talán megfordul az üzemeltetők fejében, hogy meg kellene próbálni a téliesítést.
Hazafelé persze be kell nézni a Pótkulcsba a Csengery utcában. Kis, hangulatos udvar, zsebkendőnyi kerttel, olyan „még egy fröccsös” kocsma. Népzene szól, élő magyar népzene, a zenészek húzzák, és pörögnek a párok, farmerben, éjjel a Belváros közepén, mert a romkocsmakultúrába minden belefér.