Balczó András, csúf háttér elõtt

Harmadnapra elfárad az ember. És, mert szinte ugyanazokat az információkat ismétlik, ugyanazokat a képeket mutatják neki, mint a július 7.-i londoni merénylet utáni elsõ televíziós híradásokban (arcán fehér maszkkal menekített asszony, George W. Bush intelligensnek nem mondható ábrázata, miközben azt szajkózza, rendületlenül, hogy a terrorizmus elleni háború folytatódik, valamint az önelégült Tony Blair, aki viszont úgy érzi, itt az idõ, hogy churchill-i magaslatokban tündököljön, noha nyilvánvaló, a nácizmusnak hõsiesen ellenálló Angliát irányító politikusnak, Sir Vinston Churchillnek Tony Blair a tyúkszeméig sem ér föl) nagy keserûen a külpolitikai hírmûsoroktól lényegesen különbözõ televíziós programok után kezd kutatni. Olyan mûsorokra vágyik mostanság az ember, amelyek legalább kis idõre elterelik a figyelmét arról a kétségbeejtõ tényrõl, hogy a londoni pokolgép-robbantások óta egész Európa szükségállapotban van. Hogy az iraki háborúban az USA oldalán elkötelezett országok lakói okkal rettegnek a merényletek folytatásától, de attól is, hogy a július 7.-i londoni történések után szerte a Földön tovább erõsödnek az arab- és iszlámellenes elõítéletek, ez pedig a világméretû békétlenség továbbéltetõje lesz.
De létezik-e olyan tévéadás, amely legalább kis idõre feledtetni képes, hogy a londoni bombarobbanások áldozatairól nincsenek újabb információk? (Amikor e sorokat írom, az eltûnt magyar lányról sincsenek még hiteles értesüléseink.) Hogy a romba dõlt metróalagutak feltárása lassan halad? Hogy vallási, etnikai, nemzeti hovatartozástól függetlenül az egész emberiség szégyene, ami a XXI. században történik? Van-e olyan filmalkotás, amely fel tudja emelni a szívünket, meg tudja mozgatni az agyunkat, képes fölébreszteni alvó erkölcsiségünket? Szerencsére van egynehány, én a Filmmúzeum adásában akadtam ilyenre, Kósa Ferenc 1978-ban forgatott portréfilmjére, a Küldetésre.
Láttam már párszor (sokszor) ezt a világbajnok és olimpiai bajnok öttusázó mindennapi küzdelmeit drámai egyszerûséggel bemutató kilencven percet. Most azonban, egy borús, júliusi estén nem egy részlete az újdonság erejével hat rám. Igen, láttam a Küldetést legelsõ bemutatója alkalmával, és gyakorta az eszembe jutott, amikor eltûntették a nézõk szeme elõl. Közbevetõleg el kell mondanom, hiszen a tízenés huszonévesek valószínûleg nem is tudják, nem is olyan régen olyan idõk jártak mifelénk, amikor a nagy érdeklõdésre való tekintettel vették le a mozik mûsoráról a filmeket. Elkövetõjüket pedig, a rendezõjüket, ugyancsak a sikerre hivatkozva, hosszú évekig tartó szilenciumra ítélték. Hallgatásra, munkanélküliségre. Ez történt Kósa Ferenccel is, és nem is csak a Balczó-film miatt. Kósa másik „bûne”, a Béres Józsefrõl forgatott riport- dokumentumfilm szerencsére – Béres József világhírû készítményeinek, a Béres-cseppeknek köszönhetõen – a rendszerváltozás után méltó rehabilitációt kapott. A Küldetés azonban, amely mögött nem álltak életmentõ, egészségjavító preparátumok, „csak” egy küldetéstudattal megáldottmegvert ember, aki ráadásul a változások hajnalán, igaz, mindössze pár pillanatra politikai szerepvállalással is incselkedett (vagy csak „incselkedtették” a híres embereket zászlajukra tûzõ, ambiciózus politikusok?), igazából sosem került a közfigyelem fókuszába. Pedig oda kéne kerülnie, s nem is a világhírû bajnok, Balczó András miatt, hanem miattunk, lovas akadályversenyben, párbajtõrversenyben, pisztolylövésben, gyorsúszásban és terepfutásban soha nem jeleskedõ, e sportágakkal felszínes ismeretséget sem kötõ közemberek miatt. Balczó ugyanis, még aktív sportolóként, nem csupán a saját küzdelmeirõl beszélt. A hazai öttusa szövetséggel folytatott „kötélhúzásai”, megaláztatásai, háttérbe állítása, magára maradása voltaképpen minden értelmes, tevékeny életre vágyó ember „nagy lehetõsége” ma is. Az élet vagy negyed százada, a film elkészülte óta mit sem változott, mondják, akiknek a Küldetés idõszerûségét dicsérem. Azért hatásosak ma is a hazájának olimpiai érmet is, világbajnoki címet is, dicsõséget is szerzõ öttusa bajnok szavai. Igazuk van, azt hiszem, akik így magyarázzák, hogy a fekete-fehér, öreg film a színes és vad tévé- mozik forgatagában is rabul tudja ejteni az embert. És van ennek az alkotásnak még egy titka, az hogy minden végtelenül egyszerû benne. A helyszínek. (Lángos- és keszegsütõ pultjánál falatozik Balczó, szálkás halat eszik, filozofikus mondatok közepette igyekszik megszabadulni étke zavaró, emberi fogyasztásra alkalmatlan tartozékaitól. Társa is akad, úgy tûnik, törzsvendége õ is az elõkelõnek nem nevezhetõ talponálló-vendéglõnek. Bele-belekotyog az alkalmi „asztaltárs” a beszélgetésbe, s nem vágják ki megjegyzéseit a sportoló eszmefuttatásai közül.) A kérdések. A helyzetek. A hátterek is egyszerûek. A hétköznapok világa jelenik meg e filmben, úgy, ahogyan huszonöt évvel ezelõtt a társadalom nagyobb részét körülfonta, s ahogyan ma a szegény embereket öleli körül. Lám, ebbõl a talponállós, nyomorúságos közegbõl is fel lehet tápászkodni, ép lélekkel, egyenes gerinccel, akár a világhírig, ha van az emberben önfegyelem, erõ a mindennapi küzdelemhez, kitartás és küldetéstudat, errõl szól a film.
Balczó András nem a napi politikától, nagy emberektõl, szövetségektõl várta a sikert, a világraszóló teljesítményt. (Nem is várhatta, a hivatalosságok többet gáncsolták, mint segítették.) Csakis önmagára számíthatott. Mi, a 2005-ös esztendõ közönséges halandói sem tehetünk egyebet, csak magunkra számítva küzdhetünk. Ki-ki képességei szerint. Amíg a névtelen és név szerint is ismert merénylõk engedik. Errõl szól a Küldetés címû film a tragikus londoni események után három nappal. Köszönet jár érte a Filmmúzeumnak, hogy elõásta a feledésbõl. Reménykedjünk, hogy meg is fogja ismételni párszor. Vigaszt jelenthetne e csúf nyárban ez az alkotás azoknak is, akik még emlékeznek rá, ki az a Balczó András, de azoknak is, akik Kósa Ferenc újrajátszott filmje révén találkoznának vele elõször.