Eldobható világ

Miért kevés a valódi értékteremtő új épület Magyarországon? Miért pusztulnak történelmi örökségünk jeles darabjai? Értik-e a politikusok, miért fontos az épített környezet? Tudják-e egyáltalán, hogy a környezetet érő károkért mintegy hatvan százalékban az építményeink felelősek? Milyen következményekkel jár az ember számára a hely leértékelődése, a térszerkezet szétverése? Többek között ezekre a kérdésekre keresték a választ a résztvevők a Nádasdy Alapítvány által megrendezett Építőművészet és életminőség – A jövő környezetszennyezése című szimpóziumon a közelmúltban a nádasdladányi kastélyban.

Ferch Magda
2005. 07. 29. 23:00
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Ha valaki szeméttel hordja teli a házát, feltüzeli a padlót, és megmérgezi a gyermekeit, elmegyógyintézetbe zárják. Ha ugyanezt egy egész ország teszi, akkor áldozatokat hoz a jólét és a haladás érdekében. A technológiai-gazdasági világvallás nem az első, amelynek rítusait a kívülálló esztelennek találja, de aligha akad babona vagy előítélet, melynek nevében több életet pusztítottak volna el. Ezek az első olvasatra talán meghökkentőnek tűnő, de nagyon időszerű mondatok, amelyeket Lányi András tanulmánykötetében olvashatunk, sok tekintetben akár mottóul is szolgálhattak volna ehhez a tanácskozáshoz. A társadalom öt pillérének (kultúra, tudás, egészség, természet és környezet, gazdaság) problémáival, a köztük lévő összefüggésekkel, azon belül az építészet, az épített környezet és a társadalom kapcsolataival az elmúlt években többször foglalkoztak szakemberek a Nádasdy Alapítvány által rendezett tanácskozásokon. Ha így, szó szerint nem is mondták ki, a vitából egyértelműen kiderült: szembe kell néznünk azzal, hogy ez a technológiai-gazdasági világvallás nálunk is hódít, és valamiféle, másutt rég leáldozott vadnyugati szemlélettel keveredik.
De maradjunk csak az építészetnél. Ha nyitott szemmel járunk az országban, lépten-nyomon elképesztő építményekbe ütközünk. Olyanokba is, amilyeneket szerencsésebb országokban már bontanak. Az egy helyen koncentrálódó gazdasági hatalom torz emlékműveibe, amelyek szétfeszítik, elcsúfítják a települések szövetét, tönkreteszik a környezetet, és mindenfajta kultúrának fittyet hánynak, miközben „kulturált környezet” megteremtését, „életminőség-javítást” ígérnek.
Akinek sok pénze van, mindent megtehet, gondolja a hétköznapi halandó, akivel a legapróbb részletekig betartatják a „normákat”. És nem is nagyon téved. Hogy ez milyen hatással van és lesz a közérzetünkre, az életünkre, az emberi kapcsolatainkra, azzal mintha éppen azok nem törődnének eléggé, akiknek ez volna a dolguk.
– Kevés valódi értékteremtő épület készül, de az épületek rossz minőségét nem lehet csak anyagi okokkal magyarázni. Nagy pénzzel értéknek nem nevezhető produktumok jönnek létre, és ezek erkölcsi avulása sokkal hamarabb következik be, mint az építőanyagoké, ami drámai pazarlás – mondta el a tanácskozáson Csány Éva, a Műemlékek Állami Gondnokságának igazgatója.
Ezeket a napi divat szerint készülő, jellegtelen, „gondolatmentes” épületeket alighanem egy nemzedék használja majd (nem is volna baj, ha végső soron nem mi fizetnénk meg az árát). Valamikor nálunk is több generációnak építkeztek, amint időtálló történelmi épületeink és a népi építészet ma is álló szép példái bizonyítják. Lehetetlen azonban észre nem venni, hogy Budapest mostanában kezd szétesni, hogy éppen a régi értékeket nem őrizzük eléggé, hogy „gondolatmentes” épületekkel cserélnek fel jó néhány régi szép házat – haszonnégyzetméterekért. Most nemcsak az építőanyagot kell háromszor-négyszer gyakrabban előállítani, mint korábban, hanem a bontás eredményét is el kell távolítani, ami a vasbeton kolosszusok időszakában nem is olyan egyszerű dolog, és rendkívül drága. Eldobható világunkban legalább a régi értékeket kellene megőriznünk, és csak végső esetben volna szabad a bontás mellett dönteni. Szakemberek évek óta cáfolják azt a közszájon forgó véleményt, hogy a régi helyreállítása mindig drágább, mint az új felépítése, de úgy látszik, nem sok eredménnyel. Igényes ipari emlékekkel van tele az ország, mégis sorra épülnek, egy kaptafára, az igénytelen dobozok. Ez környezetrombolás, amit az államnak kellene példamutató magatartással kivédenie – hangsúlyozta Csányi Éva. Vajon miért nem keresik meg a beruházók a Kulturális Örökségvédelmi Hivatalt vagy a minisztériumot, hogy van-e használaton kívüli, ám jól hasznosítható ingatlana? A kérdés alighanem költői.
(A beszélgetést vezető Nádasdy Ferenc itt hívta fel a hallgatók figyelmét arra, hogy a teremben ott ül az a kiváló helybeli asztalosmester, aki a kastélyba ablakokat és nem „nyílászárókat” készített.)
Lányi András író A hely helyreállítása című előadásában azt fejtegette: miért felejtettünk el építeni, miért nem védjük meg a környezetünket? Nem ismerjük egymást, az emberek jó része nem ismeri a helyet, ahol él, a hagyományt, amelyet megtestesít. Budapest lakóinak a fele „bevándorló”, idegenül használja a várost, hiányzik a szülővároshoz tartozás tudata. Az építészet addig volt jó, amíg mindenki tudta, hogy helyet alakít ki, amelyben magára ismer az ember – állapította meg Lányi András. Bizonyos nélkülözhetetlen tudások elvesztek, mióta az építészet „cost-benefit számítás” eredményévé silányult, és nem a társadalmi tér szervezője. Az új üveg- és betonmonstrumok befelé fordulnak, nincs mondanivalójuk az emberek számára, és a megalomániás növekedés jellemző rájuk. Mindennek térszerkezet-szétverő hatása van. A döntések jelentős részét nem helyben hozzák meg, így elvész a lehetősége annak, hogy az emberek szót értsenek saját dolgaikról, és befolyásuk legyen rá. „Globális akárholban” élünk, ahol a helyi leértékelődik, helytelen emberekké válunk, helytelenül élünk, és idestova eltűnik az az összefüggés, amely a nyelvben még megvan lokalitás és moralitás között – hallhattuk. De Lányi András arról is beszámolt, hogy ezzel egy időben – szerencsére – egy másik folyamat is megindult. Sokan kezdik újra becsülni, értékelni a helyet, de ez nem atavizmus, hanem a globalizáció legitim ellenhatása, ami az építészetet is inspirálhatja.
Nincs vizuális oktatás, rajztanítás, ebből következően párbeszéd sincs, amelynek során értő közönséggel lehetne megbeszélni, hol szeretne élni – panaszolta Finta József építész. Felidézte a bécsi új irodanegyedben tett látogatását, ahol a tornyok között éppen „fölturbózva üvöltött a szél, de ember sehol”. Ma már csak a házak, terek, városrészek élete, az emberi mozgások érdeklik, mondta. Budapesten a Liszt Ferenc tér, a Ráday utca, a bazilika környéke, azok a helyek, ahol valódi élet van, nem rezervátumszerű. Jó jelként könyvelte el, hogy a leépülő, alig épülő országban egy-két éve mintha kezdenének fontossá válni az építészek.
(Jó jelnek tarthatjuk azt is, hogy mind a négy parlamenti párt aláírta a Fővárosi Közmunkák Tanácsának újjáélesztésére létrehozott előkészítő munkabizottság jelentését. Hogy az ebbéli egyetértés a választások után is kitart-e, azt majd meglátjuk.)
Megdöbbenést váltott ki a nem szakember hallgatóság körében Kuba Gellértnek az a kijelentése, hogy környezetünk legnagyobb szennyezője az építészet és nem a közlekedés, ahogy a laikus gondolná. Magyarországon a nemzeti energia hatvan százalékát az épületek fogyasztják el – idézte az ökologikus építészet professzora a statisztikát. A magas épületek tömérdek energiát falnak fel, megsokszorozódik a szén- és olajkitermelés, ami már önmagában óriási környezetszenynyezéssel jár. Ehhez járulnak a drasztikus időváltozás súlyos következményei, az úgynevezett „opportunista vírusok” megváltoztatják a légkört, ezért a szűrőhatás is megváltozik. Mindez beláthatatlan következményekkel járó vírus- és baktériummutációkat hoz létre. Ha figyelembe vesszük, hogy Krisztus születésétől a reneszánsz koráig nőtt kétszeresére a föld lakóinak száma, de az ezernyolcszázas években már száz év alatt duplázódott meg, azután hatvan év alatt, ma pedig még gyorsabban, nem nehéz elképzelni, milyen mértékben növekszik az energiafogyasztás és -igény. Kuba Gellért ezért kifejezetten károsnak tartja a toronyházakat.
(Sokáig büszkék voltunk rá, hogy Budapestet sikerült megóvni tőlük. Az Árpád híd pesti hídfőjénél most épül egy, és jókora darabot eltakar a budai dombokra nyíló kilátásból! Vajon miért éppen ez idő tájt engedélyezték? Fegyverneky Sándor, az Országos Lakás- és Építésügyi Hivatal első elnöke, most alelnöke, a volt XIII. kerületi főépítész hivatalba lépésekor azt nyilatkozta, hogy az építészet minőségének javítását fontos célnak tartja.)
A fent sorolt bajok jelentős részét Kuba professzor szerint orvosolhatná az életminőséget javító ökologikus építészet. Ez a formai törekvéseket nem gátolja, lehetővé teszi viszont, hogy egészségesebben és takarékosabban éljünk. A recept egyszerű: fosszilis energiaforrások helyett megújuló energiaforrások. Energiafaló építmények helyett például napházak. Már halljuk is az ellenérvet: a napenergiát fogyasztó ház nagyon drága, ezért van egyelőre olyan kevés belőle Magyarországon. De ez csak részben igaz. Egy hűtésre és fűtésre egyaránt alkalmas, úgynevezett passzív napház ötven százalékkal csökkenti az energiafogyasztást, és még tovább lehet takarékoskodni, ha jó hőszigetelésű „szendvicsfalakat” húznak fel. Az építészek azonban nem szorgalmazzák eléggé a napházak építését, talán sokuk nem is ért hozzá, a politikusok pedig egyáltalán nem foglalkoznak vele – érvelt Kuba professzor, aki öt évig tanította ezt az építési módot Szudánban. Netán lehetne adókedvezménnyel serkenteni az „energiatudatos” házak építését. És meg lehetne és kellene szabni az energiafogyasztás megengedett mértékét, ahogy Európa számos országában. (Franciaországban minden háznak megvan a „hőpedigréje”, azt a tulajdonost, aki a megengedett mennyiségnél többet fogyaszt, megbüntetik.)
Ertsey Attilától, a Független Ökológiai Központ szakértőjétől megtudhattuk, hogy a XX. század kilencvenes éveiben egy kanadai egyetemen kidolgozták az úgynevezett ökológiai lábnyom módszerét. Meghatározták (országokra és a föld egészére számítva), hogy mekkora terület jut egy főre, és mekkorának kellene jutnia. Kiderült, hogy egyre nagyobb sebességgel éljük föl a föld javait. Még két földgolyóra lenne szükség, ha mindenki az amerikai életmód szerint élne. A települések fenntarthatóságára kidolgozott különböző elméleteket vizsgálva (Frank Lloyd Wright decentralizált településhálózata, Ebenezer Howard kertvárosa, amelyhez hasonló Budapesten is épült) arra figyelmeztetett, hogy éppen a városellátó övezeteket emészti fel a szuburbanizáció. Külön cikket érdemel mindaz, amit a „gyógyítási kísérletekről”, köztük az autonóm városról mondott, amelynek anyaga 2004-ben tanulmánykötetben is megjelent.
Gráff Vilmos, aki egy ideig Walter Gropiusszal dolgozott az Egyesült Államokban, és az ökologikus építészet szakértője, azt vizsgálta, mit tehet az építész azért, hogy csökkentse az energiafelhasználást s ezzel a környezetszennyezést, és megpróbálja visszahozni városainkba az elpusztított természetet, hogy lélegezni tudjunk. A tervezőnek különösen nagy a felelőssége abban, hogy megértesse a beruházóval, a pénzemberekkel, hogy másfajta építészet is lehet értékes. A tervezőknek kellene tudatosítaniuk, hogy az ökologikus szemlélet számtalan jó lehetőséget kínál. Lehet például növényeket telepíteni a tetőkre (ezt már kétezer éve is tudták, csak karban kellett tartani a tetőt), az jobb építészeti minőséget is hoz. A gyökérzónás szennyvízkezelés, amelyet harminc éve Németországban dolgoztak ki, kistelepüléseken másutt is egyszerűen és olcsón megoldható. Ki lehet és kell használni a tengeri áramlatok, a szél erejét energiatermelésre, és jobban kellene hasznosítani a geotermikus energiát is (Magyarországnak, amely hévizek tekintetében Izland után a világon a második helyen áll, óriási lehetőségei vannak e téren). Meg kell érteni, hogy még a túlzott halászat is beláthatatlan következményekkel jár, az erdőirtás pedig pusztító áradásokat hoz ránk és így tovább. Mindebben az oktatásnak és a jogalkotásnak is alapvetően fontos szerepe van. De egyelőre ott tartunk, hogy hiába van igény energiatakarékos épületekre, a jogi szabályozás nem mindig teszi lehetővé, hogy megépüljenek, mert nem kapnak építési engedélyt. (A pazarlók viszont annál inkább, olykor szabályok sorát megszegve.)
– Ha építészek vagyunk, azzal foglalkozzunk, akinek dolgozunk, és döntsük el, hogy dolgozunk-e neki vagy sem – jelentette ki Makovecz Imre az építészek felelősségéről szólva, majd arról beszélt: ha illegitim állapotában változik tovább a valóság, ez fogja irányítani a sorsunkat. Olyan embereket kellene tehát nevelni, akik később a maguk helyén képesek kellőképpen „viselkedni”.
A vitában számos más probléma is terítékre került. Egy gyakorló orvos arra figyelmeztetett: a betegségeket környezeti tényezők sokasága hozza létre, ezért nagyon oda kellene figyelni arra, hol miből építenek. Az épületek alapozásakor vegyészeti vizsgálatokat is kellene végezni.
A külföldről érkezett építészek arra a kérdésre vártak választ: kategorizálják-e Magyarországon prioritás szempontjából a rekonstruálandó épületeket, mi a viszonya az államnak a magántőkéhez, milyen egyensúly volna kívánatos az állami és a magánszféra között, foglalkoznak-e az örökségvédők a történelmi épületek környezetével?
Abban mindenki egyetértett: itt az ideje, hogy végre a települések lakóinak az érdekei legyenek az elsődlegesek, ne a befektető érdekei, és hogy ennek az érvényesítését ki kell kényszeríteni a politikusoktól. Amíg ez nem történik meg, addig itt – Borvendég Bélától kölcsönzött kifejezéssel élve – csak „félszemű demokrácia” lehetséges vagy még az sem.

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.