Fehér fejkendők tízezrei járták haláltáncukat tegnap a Srebrenica közelében fekvő potocari emlékhelyen, ahol pontosan tíz évvel a népirtás után újabb hatszáztíz bosnyák áldozatot helyeztek örök nyugalomra. Zöld lepelbe burkolt koporsóikat már korán reggel felsorakoztatták, hogy a délben kezdődött gyászszertartásig mindenki leróhassa kegyeletét előttük. Van olyan asszony, aki férjét és két fiát, tehát egész családját elveszítette alig pár nap alatt, miközben a nagyvilág tétlenül nézte végig a történéseket.
Elképesztő, de alig pár méterre a főúttól, szemben az emlékközponttal ma is áll az az egykori raktárépület, amelyben a gyilkosságok egy részét végrehajtották. A másik tetthely néhány kilométerrel odébb található, szintén az út közelében. Utóbbiban állítólag több napig éheztették a városból ideszállított férfiakat, mielőtt kivégezték volna őket.
*
Akkoriban ahogy az előbbi, úgy ez utóbbi épület is a holland ENSZ-kéksisakosok fennhatósága alá tartozott, akik azonban máig érthetetlen módon kísérletet sem tettek a genocídium megakadályozására. Felelősöket lehetne tehát bőven találni, igaz, a korábbi holland kormány már így is belebukott a miszszió kudarcába. Tegnap Srebrenicában azonban az emlékek és a fájdalmak elhomályosítottak mindenfajta dühöt és bosszúvágyat, pedig a gyászoló bosnyákok jól tudják, hogy a könyörtelen gyilkosok többsége sosem fog már bűnhődni tettéért. Szavát betartva mindazonáltal eljött tegnap Potocariba Borisz Tadics szerb elnök, akit korábban sokan óva intettek a neki nem túl biztonságos utazástól. Stjepan Mesic horvát elnök tapsot kapott, amikor fejet hajtott az áldozatok koporsói előtt, Tadics érkezését pedig néma csend fogadta, semmi nem zavarván meg a nap méltóságát.
Az ünnepséget Kofi Annan ENSZ-főtitkár, George Bush amerikai elnök és Tony Blair brit kormányfő is egy-egy levéllel köszöntötte. Utóbbit a helyszínen Jack Straw külügyminiszter olvasta fel, aki egyben az Európai Uniót és annak brit soros elnökségét is képviselte. Bár a beszédeket mindvégig feszült figyelem övezte, halkan ugyan, de többen is nemtetszésüknek adtak hangot, amikor Straw párhuzamot vont az itt történt népirtás és a közelmúltbéli londoni terrortámadás között, mondván, mindkettő az emberiség elleni bűntett volt. A külügyminiszter szólt a balkáni országok uniós perspektívájáról is, ám leszögezte, hogy ennek feltétele a háborús bűnösök kézre kerítése. Utóbbi fontosságát az összes többi megszólaló, például Szulejmán Tihic bosnyák elnök és Paul Wolfowitz, a Világbank elnöke is kiemelte.
Az ünnepség sokkal megindítóbb része, a valódi végtisztesség megadása már a politikai vezetők nélkül vette kezdetét. Az életben maradt férfiak és a hozzátartozók sorfalat alkotva adták át egymás feje fölött mind a hatszáztíz koporsót, így aztán mindenki meg is érinthette azokat.
A közelben feltárt tömegsírokból előkerült csontokat az áldozatok DNS-ei alapján azonosították, de olykor még a csúcstechnika sem segít, hogy a földi maradványok teljes egészében eltemethetők lehessenek. Ennek legfőbb oka, hogy miközben Daytonban már megszületett a béke, a bosnyák hegyekben a gyilkosok még azzal voltak elfoglalva, hogy kiássák áldozataikat, s máshol – úgynevezett másodlagos temetkezési helyeken – szórják szét csontjaikat.
Arra, hogy 1995 júliusában pontosan hogyan is kerülhetett sor a srebrenicai borzalmakra – s miként lehetséges, hogy az ENSZ-jelenlét, a műholdfelvételek és a nyolcezer lövés ellenére senki nem vette észre, mi történik a környéken –, már sosem kaphatunk hiteles választ. Az biztos csak, hogy a világszervezet oltalma alatt álló várost könnyűszerrel vették be Mladics emberei, akik sajátos utasítást kaptak parancsnokuktól: „Ők vannak többen, de nekünk vannak fegyvereink. Szóval tudjátok, mi a dolgotok.” A végrehajtók pedig – akik közül sokan minden bizonnyal az ünnepség alatt is békésen kávéztak valamelyik közeli szerb városka főutcáján – tudták, mit várnak tőlük. Kérdéses, hogy a történteket ismerve másként lépne-e a Nyugat, ha valahol Európában újra megtörténne az, ami itt lezajlott.
Tíz év ahhoz elég volt, hogy ma már nyíltan szó eshet a háború kegyetlenségéről, ahhoz viszont mégiscsak kevés, hogy az egykori ellenségek valóban megbékéljenek. A belgrádi televízió Srebrenica évfordulójának előestéjén a szerbek szenvedéseiről szóló kisfilmeket, riportokat tűzött műsorára – nyilván nem véletlenül időzítve –, s a cirill betűs újságok egy része is feltűnő gyakorisággal írt az utóbbi napokban a bosnyákok és horvátok okozta bajokról. A propaganda pedig megteszi hatását, hiszen már a néhány kilométerre lévő Bratunacban is azt mondják a szerbek, hogy „csak” háromezren haltak meg Srebrenicában, azok is harcok közepette, éppúgy, mint 3500 szerb. De legyen bármilyen nemzetiségű is a közelmúlt e különösen kegyetlen háborújának az áldozata, a jelenlegi helyzetet jól illusztrálják azok a fehér gyászkendőt öltött boszniai aszszonyok, akik folyton azt skandálják, hogy „sosem felejtünk”.
Belgrád nem emlékezhet
Szerbiában nem lehet megemlékezni a tíz évvel ezelőtti srebrenicai vérengzés áldozatairól. A dac és az ellenállás valóságos kampánnyá dagadt. Egyes lapok megkérdőjelezik, hogy Srebrenicánál valóban népirtás történt volna, mások igyekeznek indokolni az ott történteket. Megint mások – köztük a radikálisok a leghangosabban – azt követelik, hogy a szerb áldozatokról beszéljenek. A szerb parlament hétfői ülésén egyperces néma felállással emlékezett meg a londoni, a srebrenicai, a bratunaci és a skelanei áldozatokról. Ám ez a testület, mint a többi sem, nem tudott nyilatkozatot elfogadni a vérengzés elítéléséről.
Belgrád központjában a Nők Feketében nevű civil szervezet mintegy száz, Srebrenicára emlékező tagja közé füstbombát dobtak, s a lelkiismeretükre hallgató asszonyokat a rendőrségnek kellett megvédenie az agresszív rendbontóktól.
A vasárnap véget érő Exit zenei fesztivál szervezőinek sem sikerült a tervük, hogy éjfélkor egyperces néma csendben emlékeznek.
