Kis parlament, nagy demagógia

A politikai uborkaszezonnak vannak jól bejáratott, visszatérő közéleti témái, olyanok, mint a halálbüntetés, az MSZP új székháza, egyáltalán a szocialista párt tokkal-vonóval, a prostitúció, a Balaton-környéki ÁNTSZ- és fogyasztóvédelmi vizsgálat vagy a görögdinnye lékelése. Ilyen, folyton visszaköszönő ügy a kisebb létszámú törvényhozás eszméje is, amelyről a mindenkori parlamenti pártok egyetértően megállapítják, hogy sürgősen szükség lenne rá, csak éppen pillanatnyilag nem aktuális. Mégis, minden nyáron nekigyürkőznek a tárgyalásoknak, hiszen a honatyák létszámleépítése népszerű, amolyan „hangulatjavító” elképzelés.

Hajlamosak hangot adni ama meggyőződésüknek az egyszerű, mezei állampolgárok, hogy túl sok léhűtő élősködik a parlamentben, az adófizetők drága pénzén, márpedig a politikusok szeretnek az elégedetlenkedő választók kedvére tenni, ha a gyakorlatban nem is, az elmélet szintjén mindenképpen. Különösen a nem szavazó rétegek megnyerését tekintik szívügyüknek, mert az ő szimpátiájukat hangzatos jelszavak, olcsó demagógia árán is megszerezhetik. Az „öncsonkítást” hirdető parlamenti elit természetesen nem hivatkozhat népszerűséghajhász szempontokra, nem mondhatja, hogy azért redukálná a képviselők számát, mert az a választóinak, esetleg a közömbös, lumpen, politikailag indifferens köröknek tetszésére lelne, helyette „komoly, racionális, korrekt” érvekkel indokolná a létszámcsökkentést. A kívülállók az olcsóságot szeretik hangsúlyozni, de az eleve kiesik a megfontolandó érvek sorából, mert a pártok már jelezték: a kisebb parlamenttel nem a költségvetést akarják kímélni, hanem saját magukat, tekintve, hogy a felszabaduló összegeket a döntéseket előkészítő háttérszakemberek finanszírozására fordítanák. A képviselőknek a hatékonyság a kedvenc kifejezésük, de valójában ez is csak porhintés meg népámító rizsa, hiszen a népképviselet hatékonysága a legkevésbé sem az Országgyűlés létszámától függ. Olyan ez, mintha a demokrácia minősége és a demokratikus országok lélekszáma között keresnénk szociológiai összefüggéseket. (A kis népeknél erősebb a demokrácia, a nagyobbaknál gyengébb, vagy fordítva.) A parlamenti munka hatékonyságának semmi köze a honatyák és honanyák mennyiségéhez, sokan is dolgozhatnak jól, s kevesen is rosszul.
Ha sikerülne félretenni, elfelejteni az álságos szlogeneket, a kisebb parlamentről csordogáló vita és egyeztetés kiváló alkalom lenne, hogy az arra hivatottak átgondolják a magyar választójogi törvény hibáit, gyengéit, hiányosságait, értékeljék a kialakult tendenciákat, a jövő lehetőségeit. S tegyék úgy mindezt, hogy ne csak a kialakult erőviszonyokhoz ragaszkodjanak, hanem tekintettel legyenek az alapvető demokratikus értékekre, a választók érdekeire, pontosabban tükröződő akaratára is, s végeredményben arányosabb, igazságosabb választási rendszert alkossanak.
A különböző technikák (egy- vagy kétkamarás, egy- vagy többfordulós, egyéni, listás, vagy ezek kombinációja) szövevényét még futólag sem tekinthetjük át, de nem is ezek alkalmazásán múlik az igazságos rendszer kialakítása. Az elmúlt tizenöt év tapasztalata az, hogy a magyar parlamentarizmus feltartóztathatatlanul nyomul a kétpártiság felé, ami távolról sem azonos a „kétpártrendszerrel”, de kérdés, megfelel-e a magyar hagyományoknak, közérdeknek, választói akaratnak. Más oldalról közelítve a dilemmát, megőrzendő, feltámasztandó, megteremtendő demokratikus értéknek tartjuk-e a parlament sokszínűségét? Szükség van-e a politikai gondolkodás és érdekképviselet szélesebb spektrumára, avagy beérjük-e a kevés, bonyolultan összetett (ezért törvényszerűen szürkébe hajló) színnel is. A magyar választási rendszerbe több olyan intézményt építettek be, amelyik a pluralizmust korlátozza, közülük kettőt emelnénk ki. Az egyik a „kopogtatócédulák” beszerzése, afféle selejtező futam a döntő megmérettetés előtt. Erre kétségkívül szükség van, már csak gyakorlati szempontból is. Egy olyan slejfniről, amelyik 170 pártot tartalmaz, bonyodalmas lenne kisilabizálni a kedvenc pártunkat, nem szólván arról, hogy a megtévesztésnek is számtalan lehetősége adódna. A többtucatnyi, különböző jelzőkkel díszített – demokrata, magyar, hazafias, függetlenségi, szocialista, liberális, republikánus stb. – elnevezés közül találjuk ki, melyikre akartunk voksolni. Félő, még az újra bevezetett szesztilalom sem segítené eredményes kutatómunkánkat. A kopogtatócédula hasznos, ésszerű követelmény, bár a 750 fős limit kicsit túlzottnak látszik. Angliában tíz ajánlószelvény is elegendő, hozzátéve, a nyugati demokráciákban a parlamenti pártoknak egyáltalán nincs szükségük ajánlásra, ha már egyszer bekerültek, az „kopogtatásból” is elegendőnek bizonyult.
Kevésbé tudunk megbékélni a parlamenti küszöb létével és magasságával. Ha valami előkészíti és létrehozza a kétpárti parlament és a kétpólusú politika kialakulását, az elsősorban az ötszázalékos határérték, amely akárhogy osztunk, szorzunk, torz parlamenti viszonyokat hoz létre. Nem kell bizonygatnunk, hogy a kis pártok hívei a magas bejutási küszöb miatt inkább a nagyobb pártokra szavaznak, hogy a szavazatuk el ne vesszen. Jóllehet, tisztában vannak azzal, hogy az ő sajátos ideológiájukat, nézeteiket, érdekeiket a nagyok nem fogják, nem is tudják képviselni. Így százezrek kényszerülnek valami ellen voksolni, s a kisebbik rossz irányában megalkudni a meggyőződésükkel. A választók akaratát figyelembe vevő, új választási törvény első intézkedése az lenne, hogy leszállítsa, netán eltörölje a parlamenti küszöböt. Ennek leginkább az egyfordulós, tisztán listás választási rendszer felelne meg. A lényege, hogy az a párt, amelyik egy mandátumhoz elegendő szavazatot kap, az parlamenti képviselethez jut. Egy csökkentett létszámú, mondjuk 250 fős Országgyűlés esetén ötmillió érvényes szavazattal számolva, húszezer voks jelentene egy mandátumot. Ebben a rendszerben a polgárok bátrabban szavaznának a kis pártokra, nem rettegnének attól, hogy elvész a szavazatuk, felértékelődnének a kicsik, hiszen rendszeres nyilvánossághoz és mi tagadás, alkupozícióhoz jutnának, ám ami a legfontosabb, több társadalmi rétegnek, csoportnak lenne szószólója. Egyszerűbben fogalmazva, egy ilyen metódus pontosabban megjelenítené a választói akaratot.
Ellentmond ennek, hogy szélsőséges, esetleg balhéból összehozott, komolytalan pártok is parlamenti képviselethez jutnának. Sokkal nehezebbé válna összeügyeskedni egy kormányzó koalíciót. Annál is nehezebb lenne egyben tartani azt. Gyakorlatilag pedig még az egyszemélyes pártoknak is járnának a frakciós jogosítványok, a bizottsági helyeket lehetetlen lenne leosztani, viszont a hozzászólások ideje végtelenbe nyúlna, magyarán, az áhított hatékonyság beleveszne a „parttalan demokráciába”.
A parlamenti munka nem a kevesebb képviselőtől, hanem a kevés párttól hatékony. (1947-től 1989-ig roppant hatékony volt a parlament, olyannyira, hogy a parlamentarizmus eszményén is felülemelkedett, gyakorlatilag megszüntetve azt.)
A pillanatnyilag parlamenti képviselettel bíró pártok egyeztető tárgyalásai nem mennek ilyen messzire. Érthető módon a kisebb parlamentet úgy képzelik el, hogy a jelenlegi választási arányok nagyjából megmaradjanak. Ehhez át kéne rajzolniuk a már meglévő választási körzetek határait, meg kell egyezniük az egyéni és listás képviselők számában, de a választói akarat érvényesítéséről, a demokrácia értékrendjéről mintha megfeledkeznének. Ha megegyeznének is (valószínűtlen), a lényegi döntéseket könnyed mozdulattal félretolják. Ne legyenek illúzióink, feltehetően 2010 után sem lesz kisebb létszámú vagy a választók kínjaira érzékenyebb a parlament, mert az érvényben lévő és apróbb változtatásokkal átmenteni kívánt választási törvény gyakorlatilag csak a stabil, vagy az „éppen csak hogy” pártok bebetonozását segítené. Ezért vesszük a bátorságot, és közzétesszük ama javaslatunkat, amelyik valamennyire tompítaná a választási rendszer aránytalanságait. A parlamentből kieső, és egyáltalán a kis pártok rendelkezhessenek a saját töredék szavazataikról. Legyen joguk eldönteni, hogy melyik nagy pártnak számítsák be a rájuk eső voksokat. Így kicsit tovább tartana a szavazatok összeszámlálása és a végeredmény kihirdetése, viszont kevésbé sérülne a választói akarat. Ha ebben a megbolydult, eszét és értékrendjét vesztett világban ez számít még valamit.