Köznapló

Június 24., péntek
Szoktak erre járni cigányok. Paplant kínálnak, teflonedényt, dzsekit. Elöl mindig egy asszony jön, széles csípőjét úgy ringatja, mint uszályt szeles időben a folyó. Nem csönget sehová, inkább hallózik, éles a hangja, többet ér az elektromos berregőknél. A testes asszonyt huncut szemű, ösztövér fickó követi: a teherhordó. Vállán akkora műanyag szatyor, amelybe ránézésre belefér akár a túlparti Salamon-torony is. „Ná, fiátál úr… Nem ákár egy jó kukkert?” – kérdi az asszony, és magasba emeli a portékát. Köszönöm, már van távcsövem… Erre a sovány férfi felé mutat, nála vannak a „solingeni” kések, de olcsón adják az eredeti festményeket is. Menjek le, nézzem meg őket.
Akkor látom, hogy lemaradva közeledik a csapat harmadik tagja, egy húszévesforma fiú. Az ő hóna alatt a művészet: két rámázott tájkép, borzasztó mindkettő. Elnevetem magam, a fiú nem érti, de aztán ő is nevet, talán tudja, hogy én is tudom, mi a turpisság képügyben, nem erőlteti tovább, biccent, aztán indul a másik kettő után, ballagnak libasorban a karosszérialakatos felé.
Rögtön előkerül az egyik szomszéd. „Jó nekik, ők megtehetik – mondja utánuk fordulva, s rögtön hozzáteszi: – Miattuk tart itt az ország…” Biccent ő is, megy tovább a maga útján, járása jelzi, hogy elégedett: most aztán megmondta. Pedig nem mondott semmit. Hacsak azt nem, hogy ebben a mi mocskos világunkban annyi sok hamis ügy van, sokan mégis úgy vélik, elsősorban a cigányok hamisak. Házalnak sötét eredetű portékáikkal, és tiszta úton keresett pénzt kérnek érte.
Nem erről van szó.
Arról, hogy lassan mindent elfelejtünk, amit ránk hagytak a régiek. Milyen hagyatékról beszélek? Olyasféléről, mint Makar Csudra, az öreg cigány, akit a kezdő Gorkij énekelt meg. Ült a tűz mellett, és így beszélt a kódorgó ifjúhoz: „Élet? Más emberek? […] Mi közöd neked ehhez? Talán te magad nem az élet vagy? […] Azt mondod: tanulni, tanítani? Talán meg tudod tanulni, hogyan kell boldoggá tenni az embereket? Dehogyis tudod!”
Ezt mondta az öreg cigány, és ma tízből kilencen úgy vélik nyilván: bolond beszéd. Pedig cseppet sem az. Aki bolondnak veszi, elfelejtette, hogy ő maga teljes világ, és nem azért kapta ajándékba az életét, hogy odaadja egy gyárnak a tüdejét, a szívét, az izmait és legszebbel kecsegtető éveit. Nem azért él, hogy robotolva öt helyett tíz hektárt hagyjon a gyerekeire, akik gyűlölni fogják, amiért nem harmincon adhatnak túl, amikor már az övék. És az sem arányos a Teremtő szándékaival, ha valaki „megváltó” elveket hirdet, majd legázolja azokat, akik nem az ő igazságát tartják egyedülinek.
„Talán te magad nem az élet vagy?” – mondta Csudra, és jól mondta. Csakhogy akinek bekötik a szemét, ezt nem veszi észre. Abból fásult dologember lesz, elmegy gyönyörű esélye mellett, s mikor észreveszi, hogy már késő, indulat támad benne, s azt mondja a vonuló cigányokra mutatva: „Jó nekik…”
Pedig nem jó, csupán jobb, mint azoknak, akik végképp elrontották. Mert a cigány legalább megőrzött kapaszkodóul valamit abból, amit ősei Ázsiából idehoztak és ráhagytak: fájdalmas dalait, vágyát a szabadságra, hogy arra menjen, amerre az orra mutat, és azt mondja ki hangosan, amit a szíve diktál. Mi mit őriztünk meg mindabból, ami a miénk volt, csak és egyedül a miénk?
Kétségtelen, a cigány becsap a kukkerral meg a hamis solingeni késekkel. De tán a művezetőd, a céged tulajdonosa vagy éppen a miniszter nem csap be nap nap után? Igaz, ők nem házalnak, nyakkendőt viselnek, jó szagúak, és autóval indulnak útnak… Ám épp ezért tudnak becsapni sokszorosával, mint az a fiú, aki hóna alatt ócska mázolmányokat cipel, és ha látja a másikon, hogy ismeri a trükkjét, akár össze is nevet vele. A miniszter, ha ugyanezt veszi észre valakin, gyűlölni kezdi, s ha bal lábbal ébredt, akár le is fasisztázza.
Nem a házaló cigányok miatt jutott ide Magyarország, barátom, hanem a nyakkendős, cégautós, hamis pénzű figurák miatt, akiknek egy része tíz hónap múlva ugyanúgy házalni fog, mint a kukkeros cigányok, sőt hamisabban, mint azok, és amikor megkapják a voksodat, a legjobb Zeiss távcsőben se látod meg, merre húztak el, és mire használják a bizalmadat.
Mi magunkat csapjuk be az áldemokráciával, a cigányok meg minket a „solingeni” késsel. Mármost melyik kerül többe?

Június 25., szombat
Meghívó jött Zebegényből, kiállítása lesz Gorka Líviának. Mentem volna, de vendégünk érkezett, kedves, jó vendég. Mikor este kikísértem a vonathoz, próbáltam elképzelni, mit teszek, ha ott vagyok…
Már a házhoz is óvatosan közeledem, hiszen ott élt Szőnyi, falai között volt vendég Aba-Novák, Berény, Bernáth, Derkovits, Maróti, Pátzay. Fontos hely ez, a tisztelet éppúgy kijár neki, mint születésnapos aszszonynak a szépen kötött virág. Odabenn lassú tempóban végigjárom a termeket, egy-egy kerámia előtt hosszabban időzöm, beszélnivalóm van velük, de oka ennek az is, hogy mind a tűz, a víz, a föld és az emberi teremtőerő harcából nyert formát, és ez respektet kíván. Amikor megnéztem mindet, ami kedvemre való, és elfogynak a művész körül a hódoló hölgyek, urak meg a dicsérő szavak, odaóvakodom, fejet hajtva bemutatkozom, s bár nem szokásom, megcsókolom a kezét, és csupán annyit mondok: Köszönöm… Talányosan mondom, meg ne tudja, mit köszönök, gondolkozzon rajta, mikor elhagyom a termet: ugyan ki volt ez?
De hát hogyan is mondhatnám tolakodón a szemébe, mekkora hatással volt az életemre két mondata. A hetvenes években olvastam őket egy róla szóló könyvben. Az elsőnél nem létezik egyszerűbb, ezért fogott meg: „Csak munka közben lehet megtanulni dolgozni.” A másik: „Az erkölcs ereje az, amelynek révén ég és föld együttműködik, amely a négy évszakot összhangba hozza, amelynek segítségével nap és hold világít, amely a csillagokat pályájukon tartja, amelytől a folyók folynak, amelynek révén minden dolog fejlődik, amelynek segítségével jó és rossz megkülönböztethető, amelynek révén öröm és bánat megfelelő kifejezést talál, amelynek az alattvalók engedelmeskednek, amely a fent lévőket megvilágosítja, amelynek révén a dolgok változásuk nyomán sem zavarodnak össze.”
E két mondaton kívül közöm van a kiállításhoz földrajzilag is. A Gorka-ház, a családé, Verőcén van, a kiállítás Zebegényben. A kettő között, Nagymaroson élek, és amikor néha elfut velem a ló, ez a két mondat segít vissza magamhoz, ezek szólnak rám, hogy sose felejtsem, mi fontos és mi lényegtelen.
Köszönöm, kedves Gorka Lívia!

Június 29., szerda
Az ember legolcsóbb passziója manapság, hogy figyel, hallgatózik, olvas, majd szépen egymás mellé rakja a dolgokat… Például azt, hogy Kálmán Imre huszonhat évesen, még a Monarchia éveiben megírja első operettjét, a Tatárjárást; előbb a Vígszínház mutatja be, aztán Bécs is utánakap, végül akkora sikert arat, hogy a szerző házat vesz Bécsben, s attól fogva inast tart…
Elmúlik száz év, és a lapok megint házvásárlásról cikkeznek.
A szlovák Meciar, aki ökölvívóként kezdte, majd marcona politikusként folytatta, luxusvillát vesz Trencsénteplicen, és negyvenmillió koronát költ rá, hogy tipp-topp legyen. Semmi baj nem volna, ha a pozsonyi kormány nem hoz közben egy törvényt, miszerint szeptembertől elkobozhatja azok ingatlanát, akiké a minimálbér ezerszeresénél többet ér – ez 6,5 millió korona, körülbelül 40 millió forint –, és nem tudják papírokkal igazolni, hogy törvényesen jutottak hozzá. Mint hallani, Meciar bajban van, hebeg-habog, ami nem áll jól egy izomembernek, s az főleg nem, amit a mentségére felhoz, hogy a negyvenmilliót egy német rajongójától kapta kölcsön. Mi következik ebből?
Elsőként az, hogy még ma is jobb operettel foglalkozni, mint politikával, legyen bár az embernek több tucat milliomos rajongója, köztük pár német. Az operett nemcsak azért jobb, mert mondjuk a Csárdáskirálynőt, Kálmán későbbi darabját világszerte játsszák ma is, lemezek készülnek róla, míg azt elég nehéz elképzelni, hogy a parlament száz év múlva műsorra tűz egy ülésszakot új szereposztással. Ez a „képzet” sok lehetőséget kínál ugyan a vidám továbbgondolásra, de olcsó volna leragadni ennél, merthogy a különbségek végképp szembeötlők, ha a sikert próbáljuk mérni.
A politikus voksokban számol, az operettszerző tantiemben, s bár kétségtelen, hogy az előbbi kirobbanthat puccsot, bevezethet rendkívüli állapotot, én mégis többel kecsegtető rendkívüli állapotnak sejtem azt, amikor a formás szubrett sziesztaidőben becsönget a művész úrhoz, aki rögtön szól az inasnak: a spalettákat észrevétlenül bezárni, senkinek nem vagyok itthon…
A leglényegesebb különbség mégsem ez, hanem a hála. Kálmán Imre, Lehár, Strauss, Offenbach és kései utódaik, a musicalszerzők dalait ma is dudorászszák krumplipucolás, villanyszerelés vagy kirándulás közben, míg a politikus mindig csak akkor jut az emberek eszébe, ha rosszul mennek a dolgok, arról nem beszélve, hogy a szerzők vásárolhatnak akár barokk palotát Bécsben, sose lesznek olyanformán gyanúsak, mint az a finom lelkű politikus, aki Trencsénteplicen vett magának egy – magunk között szólva: gyönge küllemű – kockaházat.
Mi lehet az oka, hogy mégis annyian törik magukat közéleti szerepért? Tán csak nem az, hogy ott nem kell érteni az összhangzattanhoz? Pedig kell.
A magyar közélet tele van botfülűvel. Ugyan, a magyar parlamentben hányan tudnak szolmizálni?