Köznapló

Július 21., csütörtök
Sokan hihetik, amit alább olvasnak, megsért majd valakit, pedig épp az ellenkezője igaz: rám nézve sértő, hogy valahányszor hazám kormányának belügyminiszter asszonya kiáll a tágabb nyilvánosság elé, attól kell félnem, a töltött paprika vagy a szilvás gombóc receptjét fogja ismertetni… Ez a félelem abból táplálkozik, hogy nálunk mintha nem volna érvényes, ami máshol nagyon is az: hogy a közszolgálat fontos tisztségviselői nem engedhetik meg maguknak azt, amit mások bárhol és bármikor. A nyilvános szereplés íratlan normákat szab, egyfajta külsőt, bizonyos súlyhatárt… Hallom, csökkentik a köztisztviselők számát, meglehet hát, hogy elküldték azt a hölgyet vagy urat is, aki megmondaná Lamperth Mónikának, mit kéne viselnie a díszszemlén, mit egy sajtótájékoztatón, merthogy láthatóan hajlamos a pluszkilókra. Ám nincs senki, legyen akár a miniszterelnök, aki tapintatosan figyelmeztetné: legalább ne fehér kosztümben tessék megjelenni… Kétségtelen, a fehér jobban vonzza a szemet, Árpádot is ezért ültetik a piktorok mindig fehér lóra, ami valójában szürke. Csakhogy a miniszter asszony esetében ez a szín vonzza a mellékgondolatokat is – az előző esti fogadás menüjéről fantáziálunk…
Ez nem magánügy akkor sem, ha egy egész politikai tábor hiszi annak. Ez a fals hit teszi, hogy akár pincéreink megjelenését vetjük össze az uniós pincérekével, akár a vasúti kalauzokét, a taxisokról meg az otthonkás múzeumőr nénikről nem beszélve, siralmas, amit látunk: sok évtizeddel, némely szakmában egész évszázaddal vagyunk lemaradva. A fenti szakmák képviselői felhozhatják mentségükre, hogy ők csak egy vendéglőt vagy egy taxit vezetnek, nem egy minisztériumot… Ez utóbbi esetben ráadásul súlyosbító körülmény, hogy olyan minisztériumról van szó, amely fegyveres testületet dirigál, és abban a testületben általában fess emberek szoktak szolgálni és időnként védeni. Elszomorítónak tartom, hogy a kormány intézményeiben nincs, aki elmondaná, hogy a jó megjelenés egy politikusnőn akkor is emel, ha amúgy gyöngén szerepel, viszont nagy baj van, ha a népeknek az jut eszükbe róla, hogy szívesen lennének vacsoravendégek nála, mert bőven meg lesz rakva az asztal.
A német sajtó nemrég szóvá tette, hogy Angela Merkel asszony, aki immár kancellárjelölt, slamposan és kócosan jár-kel, törődhetne magával többet – mit ad isten azonnal került egy stylist, aki új fazonra igazította a kereszténydemokraták pártvezetőjének öltözködését és mosolyát… De van más példa is: pár hónapja járt Budapesten az ukrán miniszterelnök aszszony, s a könnyed kijevi eleganciával meg a fejére tűzött szőke egy ág varkocsával azonnal elnyerte a sajtó rokonszenvét. Vagy ott a mindig finom Ferrero-Waldner asszony, aki Ausztriát képviseli Brüsszelben, és ha olyan hévvel vágyódnak a szocialisták a régi szociáldemokraták széttiport fészkébe ülni, próbálják maguk elé idézni Kéthly Annát. Nem azért volt karcsú, mert Horn Gyuláék elődpártja 1954 januárjában életfogytiglani börtönre ítélte, hanem azért, mert tudta, hogy azt, amit tesz és mond, a külsejével is hitelesítenie kell. Tessék képzeletben odaállítani mellé a mi belügyminiszterünket… Bizony, a közszereplés, mint zsokéknak a hét végi verseny, néha izzasztó kínlódással is jár…
De nem erről akartam szólni, hanem arról, ami Pesten a Curia utca sarkán történt, s csak este értettem meg, valójában mit láttam, amikor Lamperth Mónika a tévéhíradóban, merthogy Londonban ismét bombák robbantak, intézkedéseket jelentett be. Budapesten mostantól kétezer egyenruhás rendőr teljesít szolgálatot, rajtuk kívül a miniszter asszony emlegetett civil ruhásokat is, de számukat elhallgatta, mert az Al-Kaida mindenre képes, és arról is szólt, hogy a forgalmas intézmények környékét ettől fogva fokozatosan védik.
A Curia utca és a Ferenciek terének sarka bizonynyal nem ilyen övezet. Ott egy kamasz lány kézitelefon-hívására két elegáns cigány fiú toppant elő, s lépett azonnal egy ezüst Mercedes vonzáskörzetébe. Hogy nincs pocsékolni való idejük, jelezte, hogy rögtön felpattintották a kocsi ajtaját. Nem vagyok hős, kellő józansággal összevetettem a vállszélességemet a két legényével, s rögtön láttam, hogy egyenként is jobbak nálam, inkább elindultam az aluljáró felé. A mi pesti rendőreink zajérzékenyek, ezért jobban szeretik ott letudni a szolgálat javát. Körülnéztem, s ha volt is ott rendőr, csak rejtőzködő civil ruhás lehetett, aki mostantól kizárólag Al-Kaidára és Oszama bin Ladenre koncentrál, felpattintott ajtajú Mercedesekre nemigen. Közben a „szakemberek” a Curia utcánál nyilván végeztek, épp akkor csapták be a kocsi ajtaját, mikor feljöttem az aluljáróból, s egy pillanat alatt eltűntek, mintha az egészet álmodtam volna.
Értem én ezt a világnagy harcot a terrorizmus ellen, de azért jó volna, ha a maradék figyelemből és a kétezer egyenruhásból jutna egy kevés arra is, hogy visszafogják a patikák fosztogatását (biciklivel), a kis postákét (gyalogosan), nem beszélve az autók szédítően gyors kifosztásáról, ezért kérdem, nem kéne ennek is egy kis súlyt adni, kedves miniszter asszony?

Július 25., hétfő
Másfél órát töltöttem egy szeretetotthonban. A folyosón idős asszonyok jöttek-mentek, özvegy mind, nemcsak a férjük, az élet özvegyei is, hiszen ott kellett hagyniuk mindent, évtizedes fészküket, a szívükhöz nőtt tárgyakat – már nem képesek ellátni magukat. Némelyik megállított, mikor ráköszöntem, váltottunk néhány szót. Mosolyogtak, kezemet sokáig a kezükben tartották, talán mint lánykorukban egy fiatalemberét, akit marasztaltak volna. Marasztalás volt ez is, ahhoz fordultak ezzel, aki kintről jött, az életből, ahol mozgás van, találkozások, mozik, cukrászdák, szomszédok, esti séták. Régen azt gondolták, ezek semmiségek, azóta kiderült, hogy nincs náluk fontosabb.
Ó, milyen kedves, hogy eljött, mondta a terasz ajtajában egyikük; láttam, hogy kinn a fényben a napernyők alatt asztalok és székek, épp előttem lépett ki két hölgy, valószínűleg túl a nyolcvanon. Ilyen korban nem annyira az évek számítanak, mint inkább az életerő, amely vagy kisugárzik a sejtekből s a lélekből, vagy nem. Kettejük közül az egyikben még eleven volt a sugárzás, ő vezette a másikat, aki erősen kapaszkodott a karjába, másik kezében könyv volt, görcsösen szorította azt is. Odaérve az egyik asztalhoz a magát bíró leültette a másikat, és olyan gyöngédséggel szólította, mintha egy gyereknek mondaná: „Olvass, Klárika!”
Klárika ölébe tette a könyvet, és lapozott egyet, aztán még egyet; látható volt, hogy aligha végzett olyan gyorsan egy oldallal, ennek ellenére újra lapozott… Ránéztem a másikra, az intett, menjek közelebb. „Nem tud már olvasni, de egész életében szerette a könyveket. Mindig kér a könyvtárból újat, leül és lapozgatja őket…”
Elfordultam, mert nem tudtam mit mondani, meg amúgy is: mintha kicsit párásabban láttam volna, hogy az asszony, aki anyám korában lehet, lapozott tovább, tovább.

Július 26., kedd
Nem túl rokonszenves, hogy a lap, amelyben a szocialistáknak politikai tőkéjük van, egy 96 éves öregembert is felhasznál Orbán ostorozására. Főleg viszszatetsző, hogy amit az ellenzék vezetője a baloldalról mondott, annak csak egy részét rakták Fejtő Ferenc elé, ezért írja szegény: „Ha értesüléseim helyesek, a baloldal viselkedésére példának hozta föl a kommunista zsidó Kun Bélát, Rákosit, ámde Nagy Imrét nem említette név szerint, s Kádárt is kifelejtette…”
Monsieur Fejtő, úgy érzem, önt jégre vitték. Nem informálták arról, hogy Orbán Viktor másról is beszélt. Arról, hogy a baloldali érzelmű magyar emberek bizony méltóbb vezetőket érdemeltek volna és érdemelnének… Erről tetszett hallani? Mert nagy a gyanúm, hogy ennek híján fogalmazta meg azt a származástani mondatot, amely egyáltalán nem tartozik ide. Mert mindegy, hogy a magyar baloldalnak a maiak által vállalt vagy nem vállalt vezetői közül ki volt zsidó és ki nem; a végeredmény a lényeg: legtöbbjük lejáratott egy tiszta, már-már messianisztikus eszmét, amely jobb jövőt ígért a szegénynek, ám akik ennek gyors megvalósítását ígérték, azok nagy része Moszkvából vezényelt bábfigura és gyilkos volt. Ezt ugye nem tetszik kétségbe vonni? Köszönöm… Lépjünk tovább.
Nagyon rokonszenves, hogy Fejtő úr Rákóczit és Csokonai Vitézt is besorolja a baloldaliak közé, én biz’ isten így tennék Dózsa Györggyel és Dobó kapitánnyal, viszont bajban vagyok, hová tartozik mondjuk Rózsa Sándor? Őt ma a terrorizmus elleni harc jegyében az amerikaiak valószínűleg Guantánamóra vinnék, ahol már várná Matuska Szilveszter. Summa summarum, van bennem némi kétely főleg azzal kapcsolatban, ahogy Fejtő úr kurta három flekken rendet vág a magyar irodalom, a magyar történelem, sőt a cseh történelem sok százados dzsungelében – ez komoly teljesítmény, ezért bátorkodom ajánlani más kuszaságokat is, hátha sikerül ugyanígy tisztáznia. Ott van például József Attila és egy illegális baloldali párt, a kommunisták viszonya, tessék majd azt is ilyen szenvedéllyel feltárni! De kíváncsi volnék arra is, mint lehetséges, hogy József Attila és Derkovits, a mozgalom két rászedettje sose tudott találkozni egymással. Kérem, üzenjen, az ön tollából kéziratban is szívesen olvasnék ezekről. Jó egészséget kívánok!

Július 27., szerda
Megvettem az indiai gondolkodó, Krishnamurti könyvét, azóta elalvás előtt ezt olvasom. Az este megállított egy mondat: „Ti képet szívesebben imádtok, mint magát az életet.” Órákig nem tudtam elaludni, elképesztett, mi minden fér bele nyolc szóba, ha az ember szabad, és elsősorban azért az, mert a saját szemével nézi a világot, nem a másokéval.