(mi változott...)

Én nem tudom, mi az oka annak, hogy most, több mint tizenöt évvel az első szabad választás után még mindig nem érezzük egyértelműen pozitívnak a rendszerváltozás erkölcsi, gazdasági és politikai hatását. Az úgynevezett kommunizmus, úgy látszik, még annál is súlyosabb és krónikusabb betegség volt, mint amilyennek érezni véltük; még mindig aktuális Illyés Gyula iszonyú-gyönyörű mondata a zsarnokságról, amit az ötvenes években írt. A zsarnokság olyannyira átitatott bennünket, hogy alkalmasint hajlandók vagyunk szabadon is őt választani. A korrupció, a megbízhatatlanság, az önzés, a képmutatás, a lelketlenség, a hazugság, a rágalom, a gyűlölet, a félelem, a szegénység, a gyávaság mind a zsarnokság maradványa, úgy roncsolja bensőnket, mint a termőföldet a kiömlött gázolaj, úgy formálja saját képére lényünket, mint vírus a sejtet, s ami a legrémisztőbb: észre sem vesszük, hogy szennyezettek és betegek vagyunk.
Sajnos az idők során egyre jobban megerősödik bennem az az érzés, hogy az úgynevezett nép, amely gyakorlatilag megfoghatatlan, s csak a választások során ölt némiképp testet, roppant képlékeny, befolyásolható és ingatag tömeg. Ez egyben azt jelenti, hogy nincsenek határozott kontúrjai, amorf, s így aligha tartalmaz stabil értékeket. Furcsa módon Magyarország esetében a politikai, társadalmi stabilitást szokták volt féltve őrzött kincsként emlegetni, holott a bölcs választók mind ez ideig úgy cserélgették a kormányokat, mint az ingüket, s ezzel hosszabb távon nagyon is kényessé tették a belpolitikai egyensúlyt, mintegy arra biztatva a különböző pártokat, csoportosulásokat, hogy a kampányfolyamatokat végtelenítsék, egymást szüntelenül támadják és rágalmazzák, ígérjenek, s ne tervezzenek hoszszú távra, s így képtelenné váljanak az ország számára egyenes és egyértelmű utat kijelölni. A magyar populáció nem döntötte el, mit akar, a politikai elit pedig szükségszerűen arra spekulál, hogy ezt a nem létező akaratot kifürkéssze, és különböző módszerekkel a választások idején, mint erőt, maga mellett sorakoztassa fel.
Én nem tudom, bár biztos vagyok benne: hogyha a magyar népességet néhány választási cikluson át a gyökeres rendszerváltás óhaja vezérli, ma már kialakult volna valami nemzeti közmegegyezés. Emlékezzünk: a rendszerváltozás eufóriájában a szocialisták ellenzéke abszolút győzelmet aratott, az MSZP 1990-ben a szavazatok alig tíz százalékát szerezte meg. Ha a magyar populáció konzekvens marad, akkor a szocialisták már rég rákényszerültek volna egy valódi megújulásra, s létezne hazánkban egy politikai erő, amely kipróbált baloldali eszményeket hitelesen képvisel. Így viszont egy késő Kádár-kori cinikus csapat vívja sikeres utóvédharcát az úgynevezett polgári oldallal, amely a logikusnak látszó előretörés és megerősödés helyett még mindig kénytelen saját erőinek egybevonásával bíbelődni.
A jelenlegi helyzetet nem szabad egyedül a politikai elit számlájára írnunk. A „népnek” kellett volna a teljesen elszemtelenedett szocialistákat gatyába ráznia, s azzal együtt tovább fokozni a másik fél felelősségérzetét, önbizalmát, tisztességét és felszabadítani szellemi alkotóerejét.
Hogy erre kezd-e ráébredni a magyar populáció, az 2006-ban kiderül. Ugyanis én nem tudom…