Munkás a padon

Édes egy Jezovicsom! – írta régi-régi kaposvári tanár barátja a már nem olyan fiatal, de erőteljében bizakodó költőnek. Ez a barát volt az, aki első verskötete óta tartotta benne a lelket, ha kellett. És mindig kellett, noha idővel az egész ország úgy képzelte, Jezovics tartja benne a lelket, ami megtisztelő, de eltúlzott nagyraböcsülés volt, ami igen jólesett Jezovicsnak, de maga is megmosolyogta a biztató bizakodókat. Mostanság is, hogy Ipolyszalkára keveredtek Jezovicsék fenyőmézet becserkészendő, és a mézüzem kapujából rögvest egy munkaruhás munkás (van még? – gondolta már akkor Jezovics) összegörbített tenyérrel mutatta, hogyan tartja Jezovics az ország sorsát a kezén, szégyellette magát, gondolta, talán fordítva gondolja a munkás (megint ez a „munkás”); aztán hallgatta tovább kaposvári barátja mondókáját:
– Jezovicsom, emlékszel még arra a legendára, akit munkásnak hívtak? Mit hívtak, hívtunk! Mi magunk is! A kétkezire, az emberre, akire világmozgalmakat építettek, világpártokat, forradalmakat, s aki „érettünk vasba öltözött”. Osztály volt, külön történelem, egybegyúrt erő és szolidaritás! Elvont szellemi uracsaink, sápadtságos s általam is nagyra böcsült népi ideológjaink (tudod, kikre gondolok, ha gondolok) magát József Attilát is megmosolyogták, ha hitt bennük. Hogy összeforrt velük. Neonaiv versben akár: „engem sejdít a munkás teste két fáradt mozdulat között”. Mit szólnának mai álavantgárdjaink, ha ilyes borzalmakat valaki, akár József Attilá-san papírra vetne?
Munkás. Munkásember, szoktuk jelzősen enyhíteni, ahogy a parasztembert is. Mert azért és jószerével ő is – vagy inkább? – ember. Persze a kommunista rendszer – főleg a szovjet – kipréselte belőlünk ezt a lényt, idolt, ideált, eszményt, és a mezítelen, kalapácsos piros ember nekiveselkedett eleinte mint szociáldemokrata – még láttam fátyolreklámját a kaposvári szociáldemokrata Palace Szálló fölött enyhén lengeni –, majd rákosisan lesújtott vasökölként, mely oda üt, ahova köll.
Nehéz így megmaradni a történelemben. De azért ő van! Vagy volt. Fönntartott országokat, birodalmakat, történetesen ezt a kis nyomorultat is, amelyet utóbb – á la divat – szeret mindenki a kampányban hazájának nevezni.
Jezovicsom, nos, ez a történelmi ember ott ült a Szent Imre Kórház folyosóján. A munkás. Én is ott ültem. Orvosom, jó aggályú Majláth doktor, emlékszel, aki nagybátyádat is átsegítette a „nehézségeken”, elküldött scintigráfiára, nincsenek-e oly csontkinövéseim, melyek bizonyos elváltozásokra utalnak. Kedves, nem? Jezovicsom, úgy be voltam tojva, ahogy férfiembernek nem illik, midőn eme munkás – valamelyik ismeretterjesztő előadásomról fölismert – kedvesen megveregette a vállam:
– Mért olyan sápadt, tanár úr?
S elmondta, másodjára van itt, találtak nála-benne ezt-azt, majd itt vágnak beléje, ott igazítanak, ősszel aláveti magát (úgy hallatszott, mintha vonatnak, de ő egyszerűen az időpontra gondolt). Jezovicsom, ez az a munkásosztály, amely érettünk vasba öltözött… jó arcfölépítés, erős váll, kis szakáll, szép középkék szem, történelem.
– Mosolyogjon, ahogy az előadásain szokta! Úgy! Máris jobb! A magunk kezében vagyunk… mint egy szerszám – nevetett hozzá, s magam is elszégyelltem magam. Elmesélte, hatvanegy éves, nyugdíjba ment, késeket, ipari gépekhez késeket gyártva vállalkozott, három ember – egy vállalat. Volt benne valami szellemi-lelki erő, huncut mosollyal várta a sorát. Megél, megélt, nem szorult rá soha senkire, még rendszerekre s főleg pártokra sem.
S Jezovicsom, midőn a nagy csontátvilágító henger alatt feküdtem, s az forgott fölöttem, mint a tőkés birodalmak, az én emberemre, munkásomra gondoltam – aki jobban előkészített engem, mint egy gyógypszichológ, lélekterapeuta. Ott ágált előttem, nem hevesen, de a mindenkori élet nevében.
Arra gondoltam, hova tűnt el a munkás. Hová tüntették (-tük) el a rendszerváltás bűvöletében, hogyan képeztük át zsebes vállalkozóvá, mindenkori szavazópolgárra? Van még, Jezovicsom, az a munkásosztály? Vagy az osztályok szétforgácsolódásával eltűnt a József Attila-i tőkés birodalmak „európuniós” kacskaringóiban, a Tonyk, George-ok és Dzsordzsik hatalomgyakorlásában?
Nem tűnt el, ott volt a folyosón. Farzsebének bőrtárcáját vette elő, s keresgélt – elég hamar rátalált, tudta, mit keres. Négyrét hajtogatott, nyűtt, de élesen tiszta papírdarabot rántott elő, s mutatta. – Emlékszik még, tanár úr? Negyven éve kaptam öntől. Elolvastam párszor a fiamnak is. Tessék:

„Ne nézd a bért, az álmot nézd, a szót,
a végtelen valóra válthatót,
az örökké előbbre lendítőt,
ne a tájat nézd, hanem az időt,

mely mosta, mint az eső ezt a tájat,
zuhogva, fényesen és feketén,
s a fölvonuló egekre kiárad
a nap a házak tetején.

Ne nézd a bért, csak el ne hagyd a vágyat
a tiszta tájra, ahol fényesen
égő szárnyakkal, végsőkig kitártan
lebeg a vajúdó történelem.

Az embereket nézd, ne a hibákat,
az épületet, ne a vakolat
töredezéseit, miket fáradt
kézzel vertek fel malterkanalak.

Ne az utat nézd, amelyen borostyán
s bogáncs terem, s elénk göröngy gurul,
a lábak ívét nézd, mely törve, csonkán
az ismeretlen táj felé nyomul,
mely rokon ezzel a nagy szenvedésű
vidékkel, s mégis százezerszer új.”

Mit gondolsz, kinek a neve volt aláírva?
A pasas integetett, mikor eljöttem. Ő még maradt. Benn a történelemben.