Létezik egy sajátosan angol kifejezés: „Keep a stiff upper lip”, azaz – körülbelül – „összeszorított ajakkal”. Kettős jelentése van: egyfelől arra alkalmazzák, aki bátran szembenéz a nehézségekkel, másfelől, aki nem veri nagy dobra érzéseit. Nos, egész London egy hatalmas „keep a stiff upper lip” ezekben a napokban. Ha valaki nem értesült volna arról, hogy immáron kétszer is merényletsorozatot hajtottak végre a brit főváros ellen, semmiféle változást nem tapasztalna. Bárhol jártam, az emberek mindenütt flegmatikusak és csendesek, szívélyesek az idelátogatóval, de legbelsőbb ügyeiket nem osztják meg a külvilággal. A Londonban élő magyarok közlékenyebbek.
– Amikor hírét vettük a július 7-i támadásoknak, az első reakciónk a félelem volt – meséli a 34 éves Géza, aki három éve mérnökként dolgozik Londonban. – Először még az is megfordult a fejünkben, hogy amilyen gyorsan csak lehet, hazaköltözünk. Ki szeret olyan városban élni, ahol bármikor megismétlődhet egy ilyen szörnyűség? Két gyermekem és feleségem van, egyáltalán nem mindegy, milyen körülmények között élünk. Aztán másnap történt néhány, némi túlzással imponálónak nevezhető esemény. Mindenekelőtt hihetetlen gyorsasággal helyreállították a közlekedést, kisebb fennakadásokkal azóta is folyamatosan járnak a metrószerelvények. Elképesztő volt az is, ahogyan zúgolódás nélkül mindenki tette a dolgát. A brit társadalom végül is szerencsésen kilábalt a terrortámadás okozta sokkból. Nem csoda, hogy Tony Blair népszerűsége a támadások előtti 42 százalékról pillanatokon belül 62 százalékra emelkedett.
Való igaz, a támadások után brit polgárok milliói várták a miniszterelnöki szózatot. Akárcsak George Bush határozott fellépése szeptember 11-én, a Downing Street-i beszéd is megnyugtatta a terrortámadás sújtotta londoniakat. Ennek ellenére napok óta forrong a brit közélet, mindenki arra keresi a választ, megelőzhették volna a merényletsorozatot? Általános vélekedés szerint nem, bár lapinformációk szerint a titkosszolgálatokat némiképp készületlenül érték a robbantások. Noha a küszöbönálló csapásról évek óta beszélnek a politikusok, mintha senki sem akarta volna elhinni, hogy mindez megtörténhet.
A metró- és buszvonalak találkozásánál fekvő, King’s Cross London egyik legforgalmasabb közlekedési csomópontja, lázasan siető hivatalnokokkal, térképpel tájékozódó turistákkal találkozik az ember. Aligha véletlen, hogy a merénylők itt is robbantottak. A BBC riporterei olyan gyakran jelentkeznek be a helyszínről, hogy az egyik sarokra kamerát telepítettek, így a nap bármely szakában élő tudósítást adhatnak, ha éppen történik valami. A környező boltokat, éttermeket járva kiderül, a július 7-i robbantást nem is lehetett hallani a föld felszíne felett.
– Az a nap olyan volt, akár a többi – meséli Ken, az egyik reggelizőhely tulajdonosa –, főztük a teát, készítettük a szendvicseket, semmi különös. Aztán egyszerre nagy sürgés-forgás támadt, rohangáló emberekre lettünk figyelmesek. Mondtam is a lányomnak, valami baj történhetett. Tudja, itt a King’s Cross közelében annak idején az IRA is robbantott, valahogyan a 70-es éveket idézte az egész. Ezúttal azonban semmiféle detonációt nem hallottunk. Lehet, hogy furcsa, de csak a televízióból értesültünk a történtekről. Negyedóra telhetett el, amikor a biztonságiak két erősen vérző emberrel jelentek meg, és itt ápoltuk őket a mentők megérkezéséig.
– Mi a véleménye az elkövetőkről?
– Nem emberek azok, komolyan mondom magának. Szörnyű, hogy ilyesmi előfordulhat, sajnos mostantól együtt kell élnünk az erőszakkal. Hatvanéves is elmúltam, és mondhatom, furcsa azt látni, hogy a világ kifordult önmagából. De honnan is érkezett, Magyarországról? Tagjai a NATO-nak, ugye? Ne legyen igazam, de előbb-utóbb magukra is sor kerül.
A londoni metróban mindent megtesznek azért, hogy a gyanús embereket kiszűrjék. A különböző állomásokon 28 különlegesen kiképzett kutya szimatol robbanószer után. Amint az egyik rendőr bizalmasan közli velem, mindenfajta detektornál pontosabban jeleznek. A forgalmasabb helyeken narancssárga mellényes biztonságiak álldogálnak, ha valaki – például a jegypénztárnál – egy pillanatra leteszi a táskáját, azonnal figyelmeztetik, hogy vegye magához. Londonban ma a gazdátlan csomagoktól, elhagyott tárgyaktól retteg mindenki. Egészen biztosra veszem, hogy ha a táskám egy kicsit távolabb tenném le, utastársaim közül többen is figyelmeztetnének. A metrószerelvényekben hangosbemondón intenek éberségre, és ha valamifajta fennakadás adódik – ilyesmi előfordul, hiszen a közlekedés csak augusztusban áll teljesen helyre – egy hangszórós alkalmazott a felszínre tereli a szerelvényből kitóduló sokaságot. Az emberek fegyelmezetten, méltatlankodás nélkül hajtják végre a metróalkalmazott utasításait.
Whitechapelben járunk. A viktoriánus korban Hasfelmetsző Jack rémtettei tették hírhedtté a kelet-londoni negyedet. Ezt a területet mindig is a bevándorlók népesítették be. Az egymást követő emigrációs csoportok egyre beljebb költöztek, és átadták helyüket az újonnan érkezőknek. Az 1800-as évek végén főleg zsidók és kelet-európaiak éltek Whitechapelben, ma pakisztániak, arabok, bangladesiek és mások. A metróból kilépve valóságos keleti bazár tárul fel. A kis pavilonokban a világon mindent meg lehet vásárolni. Az utcán lefátyolozott nők suhannak el, török kávé illata száll a levegőben, hangzavar, alkudozás tölti be a vásári forgatagot. Valóságos ország ez az országban – mintha nem is az Egyesült Királyságban járnánk. A sarkon az Iszlám Bankba tehetik be pénzüket a helybeliek, hitbuzgalmi könyveket, Koránokat árusító boltok sorakoznak egymás mellett. Belépek az egyikbe. A vásárlók áhítattal csüngenek a televízióban szónokló imám harsogó beszédén, az Izrael és Amerika szavakat még arab nyelvtudás nélkül is könnyű kivenni heves prédikációjából. Az iszlámról szóló kiadványok hihetetlen tárháza egy-egy ilyen üzlet. Külön polcon találhatók a keresztyén olvasónak szánt angol nyelvű kiadványok, a Korán Jézus-képéről, a békéről, a toleranciáról és más kérdésekről. Önvédelemről volna szó? Bizonyos értelemben igen, hiszen a londoni mozlimoknak elemi érdekük, hogy elfogadtassák magukat új hazájukban. Ugyanakkor az is tény, hogy a különböző identitások egyelőre nem egységbe kovácsolják London lakóit, valójában mindenki a saját kultúrkörének megfelelő módon él és cselekszik.
Mindössze néhány lépést kell megtenni, és máris a kelet-londoni mecset bejáratához érkezem. A férfiak és nők külön ajtón lépnek be, benn a zöld kárpitos helyiségben éppen délutáni imához készülődnek a hívek. Én is leveszem a cipőm, majd a recepcióstól megtudakolom az elöljárók nevét és elérhetőségét. Meglepő módon senki sem óhajt interjút adni, és a megadott számokon senkivel sem sikerül beszélni. Szerencsémre a mecsetből távozóban mellém szegődik a közösség egyik tagja, aki arra kér, riportomban csak Abdullah néven említsem.
– Meg kell értenie az imámok viselkedését – magyarázza, miközben a közeli teázóban értékeljük a történteket. – A robbantássorozat utáni napokban a televíziósok és az újságírók valósággal ellepték a környéket. Elegünk van már az ostoba kérdésekből, az állandó magyarázkodásból. Mindenkinek meg kellene értenie, hogy az iszlám a szeretet vallása, mi is elítéljük a merényleteket.
– Vajon, mennyire őszinte ez a magatartás? Köztudomású, hogy a fiatal mozlimok jelentős része a nyugati világ afganisztáni és iraki intervenciója miatti jogos büntetésnek tekinti a történteket.
– Ebben egyetértek velük. Mindennek nem kellett volna bekövetkeznie, ha Tony Blair nem rángatja bele a háborúba a brit társadalmat. Érdekes módon, sem a BBC-ben, sem másutt nem látunk napi tudósításokat az Afganisztánban és Irakban élő mozlimok szenvedéseiről. Nem is beszélve a cionista elnyomás alatt élő palesztinokról. Mintha csak egyfajta szemlélet létezne a világban. Tudja, mit mondok? Akkor hiszek majd Blairnek, ha egyszer kimondja: bocsánat, tévedtem, nem kellett volna támogatnom Bush politikáját. Csakhogy erre sohasem kerül sor. Szerintem Blair életfogytiglan miniszterelnök marad, mert nem követhet el olyan bűnt, amit a brit polgárok meg ne bocsátanának.
Az Abdullahhal folytatott beszélgetésem után érdekes újságcikkre bukkantam a Daily Telegraphban. Az iraki konfliktusban mind ez idáig 25 ezer civil veszítette életét. Ez naponta 34 halottat jelent, arról nem is beszélve, hogy minden tizedik áldozat gyermek. Bár Tony Blair váltig hangoztatja, hogy az iraki események és a londoni merényletsorozat között nincs összefüggés, figyelemre méltó egy másik statisztikai adat: a brit közvélemény kétharmada szerint ez a kapcsolat igenis létezik.
Hugh Dawson, a Daily Mail folyóirat egyik igazgatója szerint a mozlim közösség korántsem egységesen ítéli meg a terrortámadást.
– Az iszlám hitű emberek jóval tradicionálisabbak, mint a többségi brit társadalom. Ettől függetlenül ott is akadnak fiatalok, aki szembehelyezkednek a mérsékeltebb véleményekkel. Antiszociális magatartású, „lelki lázadókról” van szó, alighanem a merénylők is ilyen emberek lehettek.
– Van, aki úgy tartja, hogy egy hasonló párizsi vagy berlini merényletsorozat esetén másnap felgyújtották volna a helyi mozlim közösség mecseteit. Nagy-Britanniában nem fűti az embereket a visszavágás vágya?
– Nem, hiszen a mi társadalmunk többsége hagyományosan toleráns, és képes megkülönböztetni a jó szándékú embereket a szélsőségesektől. Fontos eredménynek tartom, hogy a közöttünk élő mozlimoknak a történtek ellenére sem kell rettegniük, mind ez idáig senki sem támadta meg őket.
Készen áll a támadásra viszont a West Ham labdarúgócsapat néhány törzsszurkolója, akik kedden este a Finsbury park egyik kocsmájában ütötték fel főhadiszállásukat. Nem könnyű őket szóra bírni, de végül is engednek a távoli országból érkezett újságíró kérésének. A kitetovált, piercinges csapat alkalmi szóvivője, Bob hosszasan fejtegeti, hogy neki személy szerint semmi baja a mozlimokkal, de a gyilkosságokért valakinek lakolnia kell.
– Néhány nappal ezelőtt keringett az interneten egy felhívás. Néhány londoni csapat, köztük a Millwall, az Arsenal, a Crystal Palace szurkolói állítólag demonstrációt szerveztek a londoni mozlimok ellen. Szerintem hírlapi kacsáról van szó, a Guardian fújta fel az egész ügyet. A West Ham szurkolói sohasem vennének részt az egészben. Megmondjam, miért nem? Mert eszünk ágában sincs a saját hazánkban a többségi, fehér társadalom jogaiért harcolni, miközben a pakik (a pakisztániak gúnyneve – a szerk.) a markukba röhögnek. Úgyis az lenne a vége, hogy nácik, szélsőségesek vagyunk. Pedig lassan ott tartunk, hogy angolul alig beszélő emberek diktálnak, mit szabad és mit nem. Hogy mi a teendő? Ha majd eljön az idő, hallani fog rólunk. Annyit mindenesetre máris elmondhatok, hogy ha ismét robbantanak, nem ússzák meg a dolgot.
London tehát csendes, újra csendes. Egészen tegnap délutánig úgy tűnhetett, a következő támadás beláthatatlan ideig, akár hónapokig, évekig is elhúzódhat. Bárki is követte el az újabb metrómerényleteket egy biztos: az a bizonyos szellem kiszökött a palackból. Lehet, hogy a King’s Crossnál élő, sokat tapasztalt idős embernek van igaza, és a világ valóban kifordult önmagából. Bárhogy is lesz, elfogadhatatlan, hogy mostantól rettegnünk kell, nem csak a londoni metróban, de lassan a saját hazánkban is.
Balkán
Durva pusztítást hozott a vihar + videó
