Paget

Lugas

Széchenyi 1839-ben ezt jegyezte fel róla naplójában lelkes csatakiáltással: „Paget, ki most érkezett, elhozta nekem a könyvét, benne a portrémmal!” Nos, a jeles látogatóról leginkább azt tudjuk, hogy emlegetett könyvét, amelyet angol utazóként vagy másfél év itteni tartózkodás után írt, a fő műveként tisztelhetjük – korának meszsze legjobb műveként Magyarországról és Erdélyről (Hungary and Transylvania with remarks and their condition social political and economical, London, 1839).
Az akkor harminchét éves angol úr, John Paget esquire (lovag) különleges sorsú és élettörténetű alak volt. Amor omnia vincit, húzhatnánk rá nyeglén az életsummázatot, de ehhez a nemes érzelmű lordhoz, aki a klasszikus fair play legmagasabb rendű megvalósítását tartotta élete fő céljának, egyáltalán nem illik a leghalványabb irónia sem. „Fair play” – nemcsak ahogy ma értelmezzük, például a sportban, mondjuk a lovaglásban (Paget jeles és szenvedélyes lovas volt), hanem az élet ezer más területén. A negyvenes évek végére magyar honosságot szerzett, 1848–49-ben már Bem szárnysegédeként szerepelt, aki Nagyenyed pusztításakor a menekülő vidéki magyarok védelmére kelve vagy száz huszárral rohamozta és kergette szét a fosztogatókat. Sok egyéb enthuziazmusa mellett mégis leginkább a fair play hősszerelmeseként lett ismert egy meglepő regényben, Jósika Miklós báró 1844-es beszélyében, Az élet útjában. (Ó, Jósika Miklós, ó, a magyar regény kezdetei! Jósikát én magam a hetvenes évek egyik nehéz irodalomszigorlati emlékeként is őrzöm: a boldog emlékű s hihetetlen szabad szájú anekdotákat rögtönző Lukácsy Sándornál a szegedi egyetemen akkor egy tételt választani is lehetett: én Jósikát mondtam be. Erre ő a szokásos ironikus modorban kiáltott fel: „Akad ember, aki még Jósikát olvas!?”) Szóval Jósika ebben a mára viszont olvashatatlan regényében egy romantikus szerelmi történetet állít a mű fókuszába – ráadásul szinte szemérem nélkül „kulcsregényszerűen”. Octaviában ugyanis nemhogy akkor, még ma is minden nehézség nélkül fölismerhetni Wesselényi Polixéna alakját, aki miatt a valóságban magyar honpolgár lesz majd a könyvben utazgató Bloom (ál)nevű lovagias angol, aki aztán a regényidő előrehaladtával Lord Belford néven bukkan majd fel mint a két hazában tanulmányutakat folytató brit érdeklődő. De Itália is, műemlékek, opera, bálok, végzetes szerelem és halálos párbaj (Octavia férjét megölik), aztán honi, erdélyi kastélyok és angolparkok és társasági élet és szomorú özvegység – Octavia és Belford a véletlenek ügyes szerzői rendezgetésével találkoznak, egymásba szeretnek, s mint ez romantikus darabhoz illik: egymáséi lesznek.
Viszont Paget az angol nyelvű munkát – jóval Jósika műve előtt – így ajánlja kegyes olvasójának: „Szeretetem és megbecsülésem jeléül ajánlom e munkát annak, kinek gyönyörűségére megírását elvállaltam, s kinek kívánságára most kiadom.” De maga a „múzsa” Wesselényi Polixéna is hasonlóan beírta magát a literatúra történetébe: ő az első találkozásuk színhelyéről adott ki egy kis könyvecskét Olaszhoni és Schweizi utazás címmel. (Írta Paget Jánosné Wesselényi Polyxéna. Két köt., Kolozsvárt, 1842. – „Írok, mert visszaemlékezésem mulattat; s képzelem, hogy olykor talán helyesen okoskodni, többször pedig női tapintatnál fogva helyesen érezni tudtam.”) Közös történetük szép és drámai fordulatoktól sem mentes: 1849-ben menekülniük kell, s csak 1855-ben térnek vissza, újrakezdik az életet, felépítik a szétdúlt gyéresi kastélyt és gazdaságot. Gyermekeik közül a fiúkat 12 és 22 éves korukban veszítik el.
Paget János hosszú életet élt (1808–1892), s a legtöbbször így írta alá a cikkeit: Paget János erdélyi gazda. S ugyan a korábbihoz hasonlóan nagyszabású munkát többé már nem adott ki, de szívósan és következetesen foglalkozott mindazzal, amit az 1839-es könyvben a gazdaságról vagy a kultúráról fölvetett. Így angol ízlés szerinti kastélyt, parkot, halastavat épített, s megkezdte az okszerű gazdálkodást. Orvosi tanulmányai során szerzett természettudományi ismereteit (Párizsban a koleráról publikált díjnyertes értekezést) a gyakorlatban hasznosította, sőt az ipari forradalom motorja, Anglia gazdasági módszereit alkalmazta – épületei és azok berendezései célszerűek és gazdaságosak voltak. Aranyosgyéresi birtoka „valóságos mintaképe lett egy modern birtoknak és helyes kezelésének”. Gépesített, vetésforgót használt, angol fajtájú állatokat honosított meg, és nagyon fontos szerepet játszott a magyar szőlészet és borászat XIX. századi fellendülésében.
S nem véletlenül, mert már 1839-ben kiadott könyvében is igen markáns megállapításokat tett a magyar borokról általában is, de fajtánként elemezve is, ami – tekintve a magyar borászati irodalom egykori állapotát s azt, hogy átfogó igényű munkák nem nagyon születtek, különösen idegen szemmel vizsgálódva nem – kivételes forrás. (Erdélyről például kezdő tételként azt mondja ki, hogy „egy nap alighanem a híres bortermő vidékek közé tartozik majd”.) De azt persze nem is sejti, hogy saját próféciáját neki kell majd megvalósítania. Mégpedig lényegében 1855-ös visszatérésük után. Merthogy ekkor, nagyjából ötvenévesen lát neki a Kis-Küküllő menti gyéresi (szőkefalvi), egerbegyi és csányi szőlőinek mintaszerű felépítéséhez. De tudja, mit kell tennie: könyvének éles kritikái a szőlészeti és borászati technológiákat érintették, és a legkevésbé sem a termőtájat, a terroirt. Vagyis meg kell keresni a termőtáj legmegfelelőbb fajtáit ezer próba és hosszú kísérletek során, s ha kell, importálni világfajtákat. Ki kell emelni és felfuttatni a legjobb magyar (pontusi) szőlő(ke)t a XIX. századi fajtakavalkádból. Ez a borászati „filozófiája”. Persze megengedhette magának, hogy több hónapos tanulmányutakat tegyen a legjobb francia borvidéken és pincészetekben – ennek köszönhetően éppen az ő révén került be néhány ma is jól ismert fajta a hazai termesztésbe; az 1860-as évek elején a fehérek közül a sauvignon, semilon blanc, a rajnai rizling, a kék szőlők közül pedig a cabernet franc és sauvignon, merlot és malbec fajták meghonosítója lett. Állandó kísérleteket folytatott, s megtalálta az igazi bordeaux-ihoz „tökéletesen hasonló” vörösbor keverési arányait is. (1/4 rész cabernet franc, 1/2 rész cabernet sauvignon és 1/4 rész merlot. A későn érő verdot és a keveset termő malbec nem felelt meg az erdélyi viszonyoknak, ezért Paget kiselejtezte.) A hazai fehér fajták közül a leánykát favorizálta, nem kevés sikerrel. Mindezekről cikkeket írt, részt vett az erdélyi pinceegylet megalapításában, s neki (is) köszönhető, hogy a borászat pontos méréseken alapulva fejlődött ki, s hasonló igényességet és szakmai mélységet mutatott a borok értékelése is.
S hogy milyenek voltak, lehettek Paget borai? Maradt fenn néhány „borízlelési estélyről” készült dokumentum, s maradtak egyéb híradások is. Sőt egy híres vakkóstolási duellum (párbaj) eredményei is – de minderről majd egy más alkalommal.