Súrlófény

Néhány héttel ezelőtt Lappok és laptop címmel szervezett nagyszabású lézerbemutatót Csáji Attila festőművész, a közelmúltban pedig két kötet is megidézte életének, munkásságának egy-egy szakaszát. Feltűnik Szidiropulosz Archimédesz háromkötetes művében, amely Trianon hatásait mutatja be, illetve a balatonboglári kápolnatárlatok történetét feldolgozó összeállításban, amely a magyar avantgárd művészet rövid korszakát fogja át. Kassai polgár és avantgárd művész? Csáji Attila élete, munkássága a bizonyság rá, hogy a két fogalom nem összebékíthetetlen.

Felmenői igazi polgárok voltak Kassán vagy a Felvidék más városaiban. Az a világ, amelyet generációk formáltak, éppen az ön gyermekkorában kezdett eltűnni. Hogyan élte meg ezt a fájdalmas folyamatot?
– Szepsiben születtem, kétéves voltam, amikor Kassára kerültem, ahonnan a második világháború után el kellett jönnünk a Benes-dekrétumok alapján. Ezek a rendelkezések világítják meg igazán, milyen volt az a bizonyos példaértékű cseh demokrácia. Inkább mítosz, amelyre a „béketeremtőknek” volt szükségük. Többször lövettek a munkások közé, mint a Horthy-korszak Magyarországán, még a parlamenti képviselők mentelmi joga sem volt szent, és folytathatnám a sort. Édesapám, aki hét nyelven beszélt, a szó legnemesebb értelmében európai volt. Sárospatakról indult, majd Bonntól Heidelbergig több neves egyetemre járt, de Kós Károly-i sorsot vállalt Trianon után: hazajött a Felvidékre… A második világháború után újabb pokoljárásra kényszerült. A rákosista Magyarországon segédmunkásnak kellett elmennie több diplomával, később a Ráday-gyűjteményben a levéltárat vezette.
– Hogyan alakult a népes felvidéki família sorsa a második világháború után?
– A kitelepítés szétszórta a családot, a nagyobbik része a Felvidéken maradt. Apám kassai tisztiorvos öccse időnként átvitte a húgomat a zöldhatáron, mert nekik nem volt gyermekük. A határ bezárult, a húgom nem tudott visszajönni, s ma is ott él. Keresztapám hat év kaukázusi hadifogság után csak úgy térhetett vissza a szülőföldjére, hogy aláírta: nemzetisége szlovák. Nagyapám halála után nagyanyámat a családi gyűjtemény darabjainak eladogatása mentette meg az éhezéstől, de azért néhány szép tárgy és kép még emlékeztet a családi hagyományra. Apám halála után anyám visszaköltözött Kassára.
– Ön Magyarországon született, hiszen 1938-ben Szepsit visszacsatolták, kassai polgárnak azonban csak néhány évig érezhette magát, 1945–1948 között „Kosicén” élte a hontalanság éveit. Hogyan alakult a sorsa, amikor visszakerült Magyarországra?
– Szülőhazámból kerültem a szűkebbre szabott hazába. Gyerekként szerettem volna világjáró lenni, magyarságkutató, természettudós. Xantus János különösen imponált nekem… A festészetet azonban még jobban szerettem. Képek között nőttem föl, nagyapám háza tele volt szecessziós bútorokkal. Anyai ágon rokonságban vagyunk a Goótsokkal, Bartókékkal, s bár a művészetkedvelésnek voltak hagyományai a családban, a gyakorlásának nem. Nagyon jól ment a matematika is, ezt azután a fiaim örökölték, különösen a legkisebb, aki matematikus lett. Nagy hatással volt rám, hogy tízéves korom körül több mint egy éven keresztül Hollandiában éltem, ahol a vendéglátó Van der Horst család egyik lánya, Mini festett. Gyakran elvitt Utrechtbe a főiskolára és a múzeumba. Itt találkoztam Mondrian és Van Gogh képeivel. Szerették volna, ha náluk maradok, de édesapám nem akart még egy gyermekétől megválni. Mikor hazajöttem, az itthoni kiállítások egyre nagyobb hiányérzetet keltettek bennem, különösen, hogy Zajti Ferencnél kezdtem rajzolni tanulni, aki egységben szemlélte a művészetet, az emberi létet és a történelmet.
– Nyilván nagy szerepe volt érdeklődése formálódásában édesapja baráti körének is, és azoknak a kapcsolatoknak, amelyekbe olyan kiváló emberek is tartoztak, mint Hamvas Béla vagy Mezei Árpád.
– Többféle szempontból is fontos volt ez a kör. Elsősorban szellemi védőfalat jelentett. Mi, fiatalok is közösségbe szerveződtünk, a „névtelenek” közösségébe, hogy igényeinket megfogalmazzuk, gondolatainkat leírjuk, a számunkra fontos munkákat magyarra fordítsuk. Volt egy kis kiadványunk, maximum 12 példányban „jelent meg” – én szerkesztettem –, ez volt az összeÁLLÍTás. A társasághoz tartozott Csutoros Sándor, Dávid Lehel, Halmy Miklós, Hencze Tamás, Horváth Márton, Ilyés István és néhány fiatal. Mindez 1959–61 körül történt, hamarabb, mint ahogy a mienkéhez hasonló céllal megalakult volna a Zuglói Kör, de erről máig alig esett szó. Nem dolgozták fel ezeknek az éveknek a történetét.
– Ön egyike volt a magyar underground, az avantgárd képzőművészeti élet szervezőinek. Idegenkedett a hivatalos művészeti struktúrától? Vagy nem akarta befogadni ez a világ?
– Az 1956-os forradalmat tizenhét évesen éltem meg, osztálytársaim közül többen meghaltak a harcokban, sokan elmentek. Arra kényszerültem, hogy Pest helyett Miskolcon érettségizzem. Az események utórezgései közé tartozott, hogy Schubert Ernő, az akkori rektor nem engedte, hogy az Iparművészeti Főiskolán tanuljak. Jakuba János hívására Egerbe kerültem, s a rajz szak elvégzése után rövid ideig tanítottam, 1966-ban lehetőséget kaptam arra, hogy néhány hónapot Rómában töltsek. Akkor ismertem meg Amerigo Totot, s akkor határoztam el, hogy ha hazajövök, a hasonló sorsú embereket megkeresem, közösségüket megszervezem.
– Így született meg az a különböző csoportokból lazán összefűződő közösség, amelynek tagjai a Szürenon-kiállításokon mutatkoztak be a hatvanas évek második felében.
– A gárda jóval hamarabb összejött, mint a kiállítások. Társaságunkban többen nemcsak a „mára”, de az „ittre” is érzékenyek voltak. A magyar, a közép-európai kultúrába való beágyazódásunk sokkal erősebb volt, mint más hasonló csoportoké. A másik lényeges szempont az autonóm egyéniség erősítése volt. Fontosnak éreztük, hogy nyitottak legyünk az újra, de azt is, hogy a saját értékeinkkel gazdagítsuk az egyetemes művészetet. Hogy mennyire sikerült mindez? Olyan művészek nőttek ki a csoportból, mint Csutoros, Haraszty István, Haris László, Ilyés István, Prutkay Péter vagy Pauer Gyula… A társaság tagja volt Karátsony Gábor és Lantos Ferenc is.
– E művészek jó része részt vett a hetvenes évek elején a balatonboglári kápolnatárlatokon. Arról azonban máig nincs pontos képünk, hogy kinek mi volt a szerepe. Úgy tűnik néha, mintha egyetlen ember, Galántai György műve lett volna az izgalmas kiállítássorozat, amely akkor ért véget, amikor a hatalom rendőrségi segédlettel bezárta a kápolnát. Mi a valóság?
– Boglár később született, mint az avantgárd nagy megmozdulásai. A híressé vált R kiállításon – a Műegyetem R épületében – együtt jelentkezett a Szürenon és az Iparterv. Ezt 1970-ben szerveztem. Ez a kiállítás volt a magyar avantgárd nagy áttörése. És az azt megelőző lengyelországi kiállítássorozatok, amelyeket Brendel Jánossal szerveztünk. Boglár szerepe az volt, hogy széles körű, sokszólamú mozgalomként mutatta be a magyar avantgárdot. Pörgő kiállítások születettek, amelyeket a hatalom nehezen állíthatott le, hiszen a látszatra ügyelt. Éltünk a műtermek – máshol az egyetemek – sajátos autonómiájával. Voltak olyan támogatóink is, akik a hivatalos művészet világában is jelentős szerepet játszottak, például Major Máté építész, Solymár István, a Nemzeti Galéria igazgatóhelyettese, aki megnyitotta a betiltott R kiállítást. Ami pedig az érdemeket illeti, a Boglárral kapcsolatos elképzelések jó része ebben a szobában született meg, ahol most beszélgetünk, itt győztem meg Galántait arról, hogy a megszerzett kápolna programjával ne a KISZ-bizottsághoz vagy a stúdióhoz szaladgáljon, hanem azoknak szervezzünk kiállításokat, akiknek szükségük van rá: az „underground” művészeknek. De ne Boglárról beszéljünk!
– Hanem miről? Például a Kiscelli Múzeumban szervezett legutóbbi bemutatójáról, a Lappok és laptop című „lézerenviroment”-ről? Hogyan jut el a festő a vászontól és a festéktől a megfoghatatlan fényig?
– A feje fölött függ egy festmény, egy „jelrács”. Ezek fénnyel értelmezett plasztikus képek. Szerves részük a súrlófény. A hatvanas évek végén ezek a munkák számomra a szabadság struktúráit jelentették. Harmóniát a káoszban, egységet az improvizatív struktúrában. Akkoriban erősen foglalkoztatott az autonóm ember és a szabadság problematikája. Kételkedtem a jelszavakban, de a szabadosság pancsoló káoszában is. A technika különösen nem vonzott, az viszont meggyőződésemmé vált, hogy a technikai civilizációt nem elutasítani kell, hanem humanizálni.
– Így vált festőből fényművésszé? Vagy ma is inkább festőnek tartja magát?
– Párhuzamosan fut a kettő. A súrlófény mellett már a hatvanas évek végén elkezdtem fényporokat is használni, a különböző lámpákkal megvilágított felületen ezeknek köszönhetően átstrukturálódott a kép. A nagy változás a Magyar Nemzeti Galéria műhelykiállítását követően játszódott le. Mesterséges fényekkel értelmeztem a plasztikus képeket, Kroó Norbert fizikus barátom, a magyarországi lézerkutatás vezetője ezeket látva hívott meg a Központi Fizikai Kutatóintézetbe, ahol addig ismeretlen eszközökkel dolgozhattam a kinetikus művészet hagyományait folytatva, illetve azokon túllépve. Moholy-Nagy László, a klasszikus avantgárd világszerte elismert mestere a „fényfestőt” álmodta meg a múlt század első felében, ennek a tevékenységnek az eszköztára azonban csak az utóbbi évtizedekben teremtődött meg olyan szinten, hogy a művészi munkában egyesülhessen a költői, a festői, a mérnöki tevékenység. Korábban kicsit olyan volt a helyzet, mint amikor Gábor Dénes fölfedezte a holográfiát, de nem rendelkezett olyan rendezett fényforrással, amely a holográfiához szükséges. A fényművészet gazdagodásában sok mindennek szerepe van, de a lézeré a legfontosabb. Segítségével olyan összefüggésrendszerre sikerült rábukkannom, amely nemzetközileg egyedülálló, ennek következtében szabadalmaztattuk is eljárásunkat.
– Számos helyen tartott előadást az úgynevezett szuperpozíciós eljárásról, ennek alapján hívták meg 1987–88-ban a Massachusetts Institute of Technologyba, választották állandó taggá a Center for Advanced Visual Studiesban, olyannyira, hogy ma is bármikor használhatja az intézmény eszközeit. Izgalmas képek persze „hagyományos” eszközök segítségével is teremthetők. A vizuális művészet azonban mintha hullámvölgybe jutott volna, a közönsége vészesen fogy. Van-e jövője a művészi értékű képnek a művészietlen, sőt ízlésromboló képek tengerében?
– A fiatal művészek részéről intenzív érdeklődés nyilvánul meg a fényművészet iránt. Vannak fiatal művészettörténészek, akik ebből írnak szakdolgozatot vagy doktorálnak. Tekintélyes nemzetközi fórumok alakulnak. Kétségtelen azonban, hogy nincs ma olyan képzés Magyarországon, amelyben komplex módon tanítanák a művészeti, fizikai, optikai ismereteket, pedig akadnának olyan szakemberek, akik csökkenteni tudnák a humán és a reál területek közötti szakadékot. A folyamat persze nemzetközileg régebben megindult. Kepes György 1967-ben létrehozta a massachusettsi főiskolán a Center for Advanced Visual Studiest, amely a művészek és a tudósok együttműködését segíti elő, s ma háromszáz ilyen intézet működik a világon. Hogy Magyarországon, ahonnan Kepes származik, nem lehetett létrehozni hasonló intézményt, az több mint szomorú. Pedig nem sok pénz kellene hozzá, talán 80–100 millió forint. Bűn, hogy ezt nem teremtették elő. Magyarország kezdeményező lehetne, hiszen a fényművészet tele van magyar nevekkel művészeti és tudományos oldalról egyaránt, Kepesnek még a tanítványai is világhíresek, de említsük László Sándor, Schöffer, Holy Sándor munkásságát. Próbáljuk pótolni a hiányt: 1993-ban létrehoztuk Egerben az első fényszimpoziont, létrejött a Nemzetközi Kepes Társaság. Ez figyelmet keltett. A Lux Europae nagyszabású rendezvényszervezői figyelik az itthoni eseményeket. Nagy érdeklődést keltenek a magyar fényművészet iránt Mattis-Teutsch Waldemar, Mengyán András, Kuchta Klára és mások művei. Groholy Tibor teljesítménye műszakilag figyelemre méltó.
– Mindez izgalmasan hangzik, de a legnagyobb gondokat egyelőre nem a jövő, hanem a jelen, a félmúlt, a múlt veti fel a kelet-közép-európai ember számára. Például az a történet, amelyet ön, a családja s a többi „kassai polgár” megélt a XX. században. Képes-e a fényművészet hozzájárulni e problémák megoldásához?
– Igen. A Kepes-társaság nemzetközi, nemcsak magyarok, hanem szlovákok is részt vesznek benne. Egyébként a kassai egyetemen rendeztük az eddig talán legnagyobb tömegvonzású Kepes-napokat, több száz – döntően szlovák – egyetemista részvételével. Az egri fényszimpóziumokon vannak résztvevők az Egyesült Államokból, Nyugat-Európából is, de döntő részük Közép-Európából érkezik. A kiscelli trinitárius templomban éppen azért hoztam létre a Lappok és laptop című bemutatót, hogy új lehetőségeket, erőforrásokat mutassak fel. Az ősi kultúrák jelei, sziklavésetek jelentek meg a lézerfénnyel létrehozott nagyméretű képeken, vonalas ábrák, amelyekkel az egész képzőművészet elkezdődött valamikor az ősi időkben. Az alapelemekhez mentem vissza. A XX. század lelket kilúgozó évtizedei után ugyanis olyan forrásokra van szükség, amelyekből hitet lehet meríteni. Az ősi rajzok készítői hittek abban, amit csináltak, a rajzok a természet titkaihoz visznek közelebb. A templomtér egésze beszőhető ezekkel a motívumokkal, a falakon, az oszlopokon, a tüllökön, a levegőbe juttatott anyagokon különös, mozgó, változó fényszövedék jelenik meg. A néző belekerül egy ilyen fénytérbe, részévé válik, és részese lesz az évezredes történeteknek is – ezt segíti a zene –, miközben új távlatok nyílnak meg előtte új élményekkel.