Aztán tudják-e, merre van Terény? Semmi baj, én sem tudtam, míg nem szólt róla Szandtner Gábor barátom. Azért szólt, mert van ott egy csapat főiskolás, a tanítványai, és mérik a falut. Óriási, gondoltam, az olvasók meg fognak veszni az izgalomtól, de egy régi barátság már csak olyan, hogy az ember azt mondja: jó, megnézem… Elővettem az autótérképet, van három, de a legrégebbit használom ma is, ennek a hátoldalán olvasható, hol találni kastélyokat, római leleteket és barokk templomokat Abától Zsurkig. Lássuk hát… Tevel, Tetves-patak, Tésenfa, Terény… 3D4… Szóval Nógrád. Erre van Horpács, erre Csesztve, Mohora, csupa irodalom a környék, no meg dal, népdal, mert erre találni Csitárt, az ember már dúdolja is: „A csitári hegyek alatt…”
Ennél csak a táj szebb, majd ha megjöttek Horvátországból, tegyenek arra egy kirándulást. Önösségből ajánlom, mert olyan fogadtatást, mint abban a négyszázötven lelkes faluban, ahol se kastély, se várrom, ritkán éltem meg, pedig az évek során oda-vissza bejártam az országot. Mikor megérkeztem, kiszálltam a helységnévtáblánál, hogy a polgármesternek telefonáljak. Már épp kezdtem nyomkodni a számokat, mikor látom, hogy a falu felől kerékpáron egy öregember közeledik. Fékez, megáll és kérdi, mintha eltévedt utas volnék: „Aztán merre lesz az út?” Ilyen hangsúllyal csak gyalogjáró szólíthatja meg a másik gyalogembert, hiszen régen tudni, hogy lovas a gyalogosnak sosem lehet társa, akkor sem, ha kocsiját hatvannyolc ló húzza, mint az enyémet. Ki kell szállni, és ki kell nyitni mindent: szemet, szívet, kezet, az utóbbit azért, hogy a másiké beletaláljon, ennyi minden kell ahhoz, hogy a másik, mint ez az öregember itt, mondjon valamit. Előbb persze választ kellett adnom a kérdésre, elmondtam hát, hogy érkezett a faluba két tucat főiskolás, számba veszik a régi házakat, különben tönkremennek, összedőlnek… Úgy lehet, mondta az öreg, aki biciklijének vázára fejszét kötözött spárgával, eszerint fával lesz aznap dolga. Egy pillanatig várt, majd mikor a lába már rajta volt a bal pedálon, hozzátette: „Hát akkor nézzen szét ebben a mi gyönyörű falunkban!”
Nem tudom, kinek milyen a füle, hogy rezonál benne egy ilyen mondat, de én biz’ isten kiírnám a falutábla alá vagy fölé, mert az ilyen nagyobb kedvet csinál ahhoz, hogy az arra járó megálljon és körülnézzen. Nem ok nélkül mondom: szülővárosom szélén másfél évtizedig csúfoskodott a tábla ezzel a szöveggel: Túrkeve – termelőszövetkezeti város. Hát nem szebb ez: Terény – nézzen szét a mi gyönyörű falunkban!
Hol beszélgessünk? Az Asszonybosszantóban, itt így hívják a kocsmát… Tetszett a választás. Fontos dolgok megvitatásához méltó helyszín dukál, és a kocsma feltétlenül az, ott a hetykeség megbillen, a tétovaság egyenesbe kerül, jó, legyen a kocsma. Míg el nem felejtem, a kérdés az enyém volt, a helykijelölés Szily Imre Balázsé, aki nemcsak válaszával tett rám hatást, a külsejével is. Piros dzsekijéhez és farmernadrágjához olyan kalapot viselt, mint tengeri kalandfilmekben a bálnavadászok, és ha nem az Ybl-főiskola művésztanára lenne, meg nem a falumentő ifjak felelőse, meg is kérdezném tőle, fogy vagy nő a bálnaállomány. De ne térjünk el a tárgytól, a kalap a kocsmában amúgy is lekerült a tanár úr fejéről, ő maga hátradőlt, azt mondta, bármit kérdezhetek, ám alig fogtam bele, rögtön szólt: a kérdés rossz, jobb lesz, ha csak azt írom, amit mond, s nem zavarom meg oktalan kíváncsisággal. Ebben megegyeztünk, némi zavart már csak a felszolgált kávé okozott: íze és színe szerint másnak véltük, de aztán helyreállt a nyugalom, Szily Imre Balázs beszélni kezdett, hallgassuk figyelmesen, van veleje annak, amit mond, s ez manapság ritka erény.
– Azért szóltam, hogy ne azzal kezdjük, ami most folyik Terényben, mert a főiskola Népi Építészeti Tudományos Diákkörének előzménye már százéves. Foerk Jenő, a szegedi Fogadalmi templom építésze és Rados Jenő egyetemi tanár kezdték: nyaranta felméréseket végeztek szerte az országban diákjaikkal. Mentő szerepe volt ennek, már akkor pusztulni kezdtek a népi építészet remekei. Ráadásul Trianon után mindaz, ami a határon túlra került, nagyobbrészt az enyészeté lett, van, amit már csak az ő felméréseik eredménye őriz a legendás vörös-sárga füzetekben. Nagy kincs, kitűnő munka, felbecsülhetetlen érték.
Ezt folytattam 1970-ben a főiskolásokkal Felsődörgicsén, Karcagon, és csináltam volna tovább is, de hát a férfiember már csak olyan, hogy fogja magát, és megnősül. Én is ezt tettem 1975-ben, akkor vette át az egészet Szabó László kollégám, aki gigászi munkát végzett. Magyarország szinte minden részén mértek a hallgatók, az utolsó öt évben már Erdélyben, a Vajdaságban, a Felvidéken és Kárpátalján is. Kollégám munkáját Ybl-díjjal ismerték el, de pár éve nyugdíjba ment, ezért vagyok újra itt. Miért csináljuk? Azért, hogy ne vesszen el, ami még megmaradt; sajnos mióta ezen dolgozunk, azóta is rengeteg mindent lebontottak. Nem jó érzés, de némi vigasz, hogy vannak róluk részletes rajzok, vannak fényképek, helyszíni riportok: a helyieket életmódjukról is kikérdezik a hallgatók. Ezeket Pesten véglegesítjük, leadjuk a műemlékeseknek, s ha érdekli, mi a fizetség érte, a válasz, hogy semmi, ez ilyen természetű dolog: szívkérdés. Néha persze készül kiállítás is az anyagból, részben azért, mert a múlt miatt bizalmatlanok az emberek: minek jöttek, mit méricskélnek ezek? Terényben is így volt, de amikor Balassagyarmaton kiállították a sok rajzot és a fényképeket, és látták, hogy ott az ő házuk is meg a szomszédjuké, kezdték megérteni, hogy amiben laknak, érték, ettől megnyugodtak, sőt azóta kicsit büszkébbek, mint azelőtt.
Azt is elmondom, miért épp Terénybe jöttünk… Két oka van. Az egyik személyes természetű: a falu polgármestere, aki amúgy Fáy származék, nálunk, az Ybl Miklós Főiskolán végzett, ahogy a felesége is; 2002 tavaszán költöztek ide Pestről, ősszel már ő volt a polgármester. Nincs könnyű helyzetben, a falu kétarcú, katolikus magyarok és evangélikus tótok lakják, viszont a mondás szerint amilyen a király, olyan a nyáj, egy ilyen indíttatású polgármester sok jót tehet, és tesz is, na, ez az egyik ok, amiért itt vagyunk. A másik, hogy a faluban 253 házból 98 védett, ritka az ilyen arány, s meg kell tenni mindent, hogy minél több megmaradjon.
De most már eleget beszéltem, menjünk, nézzük meg, mit csinálnak a hallgatók. Illetve várjunk, ki fizeti a kávét?
Szily Imre Balázs felpattan, már indul is, nehéz vele tartani a tempót, a gyakorlott terepjárók nyújtott lépteivel halad. Útközben, akár egy karmester, ide-oda int: ez a buszmegálló, azelőtt tojásfelvevő volt, az ott a kovácsműhely, mellette a régi kocsma – okosan egy helyre települt minden, amíg patkolták a lovat, meg lehetett inni egy-két pohárral. Abban a házban laknak a főiskolások, huszonketten vannak, emeletes ágyakon alszanak, ebédet a falutól kapnak, a hallgatói önkormányzat fizeti az útiköltséget, én meg kisírtam a dologi kiadásokra húszezer forintot. A helyiek rendesek, a gyerekeknek fánkot is sütöttek, no, de itt vagyunk az első portánál. Három ember dolgozik együtt, minden házhoz van kérdőív, lakott-e vagy lakatlan, miből épült, rajz készül a disznóólról, a kapuról, a beszédesebbek elé mikrofont tartanak, hogy meséljenek. Hagyja őket, dolgozzanak csak, jöjjön utánam, itt benn meg tudom mutatni, hogy régen mindig az első házat építették meg, másodikként a pitvart és a konyhát, majd a kamrát… Hát igen, ezek már nem népi bútorok… Azt a világítós rekamiét Baross utcai stílusban készítették a negyvenes években valószínűleg Pesten, parádés darab, külön tanulmányt lehetne írni róla, hiszen föllelni benne a Bauhaus-stílus elemeit éppúgy, mint az újbarokk lekerekítéseit, tükör van benne, lámpa, komplett borzalom, de hát eljutott ide is, és talán emiatt hajítottak ki egy szép parasztbútort. Az ott? Hát az bizony az előző polgármester bölcsője, Mucsina Gyuláé, az meg egy régi világvevő rádió a két háború közti évekből, aki rajzol, az pedig Mizsei Anna, egy régi karnison dolgozik épp. Mindenre sor kerül, és mindenkit ismerünk, tegeződünk Csabival, a falu bolondjával, és megtanultuk, hogy a bolt fél tizenkettőkor bezár, és majd csak fél kettőkor nyit ki újra.
Elköszönök, magamban folytatom a falunézést, találgatom, melyik lehet a magyar rész, és melyik a szlovák, de nemigen látok különbséget, meg amúgy se a különbségek érdekelnek, inkább az, ami érték, mindegy, kiktől való. Amerre járok, főiskolások, mintha nem is huszonketten volnának, hanem kétszer annyian. Itt is, ott is hallani a mérőszalagok fémes cserregését, egy ház bejáratánál vakut villant valamelyikük, odébb egy lány jellegzetes nógrádi homlokzatról készít grafikát… Ó, barátaim, mi mindent meg lehetett volna menteni, ha az elmúlt fél században az ifjúság java erőit használják kulturális elmaradásaink és adósságaink kiegyenlítésére! Ezeknek ugyanis a szív és a tehetség a fizetőeszköze, melyek kamataiból utóbb felépíthettük volna, mint a földbe taposott írek, a magyarok földi paradicsomát. Ám itt eddig csak magánparadicsomok létesültek, magas kerítéssel, alacsony szellemi szinttel, a közparadicsom választási ígéret maradt. Hány mozgalmi tökfej és banktőkétől mámoros nyikhaj papolja nekünk, hogy verseny kell meg tőke meg piac meg export, miközben tudja, hogy hazudik, hiszen egy állam csak akkor épül és gyarapszik hitelesen, ha hátsó traktusaiban nem gyarapszik naponta a rablásra és ölésre is kész kisemmizettek serege – márpedig nálunk gyarapszik betyárul.
Ugyanúgy, ahogy egy időben a sátortetős egyenházak, a tízszer tíz méteresek, ezek lettek a szocialista falukép szimbólumai: a falun élő embernek kihelyezett népművelők tették fülébe a bogarat, hogy csak akkor lesz korszerű és „fejlődőképes”, ha majd lebontja az apja házát, hisz „olyan szegényes az, Pista bátyám”, és a Pista bátyák serege máig bontaná, ha nem indultak volna el Makoveczék és Csetéék, ha nem vásárol falusi házat a városi értelmiség, és ha nem lódulnak neki nyaranta a Műegyetem és az Ybl-főiskola hallgatói, hogy mentsék, ami menthető.
Na jó, fújjuk ki magunkat, tudni kéne valamit Terény múltjáról is, talán az önkormányzatnál ajánlanak valami jó beszédű öregembert, mert fabatkát sem ér, amit eddig írtam, ha nem ismerem azokat, akik a régi házakban éltek és élnek. Az önkormányzatnál három asszony fogad. Három asszony, háromféle ötlet, majd előkerül egy könyv, benne a falu története, végül egy cím, oda okvetlenül menjek el, nem fogok csalódni.
A könyvből menet közben olvasom, hogy ha nincs a török, nem tudnánk arról, kik éltek itt, de minthogy volt, s a budai pasa gondosan összeíratta Terény adófizetőit, ismerjük a falu férfiembereinek nevét 1559-ből – a nőkével nemigen babráltak az iszlám világban. Huszonhat családot említenek, tudjuk ezenkívül, mennyi búza termett, hány méhkas volt, és hány disznóra fenték a régi böllérek a kést.
A töröknél sokkal nagyobb pusztítást végeztek Lipót „felszabadító” szövetségesei, Sobieski János lengyel katonái, de tíz év sem kellett, szorgalmas lakói rendbe tették a falut, lóból, ökörből és tehénből már 247-et számoltak, a disznókról nincs kimutatás.
Most ugorjunk át pár száz évet, érjünk földet a katolikus templom mellett, ott láttam az egyetlen lovat a faluban járva, hírmondója lehetett annak a 132-nek, amelyet annyi balszerencse s a háború ellenére még istállóikban őriztek 1948-ban a parasztemberek. Nem sokáig. Ötvenkettőben jöttek az agitátorok, a téesz hamis prófétái, és ahogy olvasom a könyvben, „aki csak tehette, elköltözött a faluból”. Az embert meglepi, mikor azt olvassa, hogy 1945-ben elvették a Pázmány Péter Tudományegyetem 1199 holdját, Klein Árpádné és Löwinger Miklósné 411 holdját, Teleky Johanna 118 holdját – katolikus, zsidó vagy arisztokrata, egyiknek sem volt kegyelem. Az államilag rekvirált földet kiosztották 171 családnak, hét év múlva ugyanezektől pofonok, erőszak és mozgalmi kecsegtetés után megint visszavették, a többit tudjuk, mindenütt azonos volt a képlet. Most Kruj Andoré a legtöbb föld: 500 hektárt vásárolt, ami, ha jól számolom, 870 hold; nem beszéltem vele, de nyilván bízik abban, hogy tőle nem veszik el, mint az egyetemtől annak idején, amelyet Rákosiék besoroltak a feudális nagytőke képviselői közé, így lett belőle ellenség, az ellenséget pedig tönkre kell tenni. Ami az egyetemeket illeti, a mai helyzet kezd hasonlítani a régire, mennek tönkre egyik a másik után, szóval én kicsit aggódnék a Kruj Andor helyében: ráadásul megint divatos nóta bizonyos körökben a „Föl, föl, ti rabjai a földnek…” – lesz itt még gond azzal a földdel.
Csak óvatosan, hátha kutya van odabent, jó napot kívánok, itt lakik-e Petrás Józsefné, a Veronika?
– Itt, fiam, én vagyok – mondja –, mit akar? Én mondom, erre ő: – Menjünk át a szomszédba, ott van a Boriska, sokat tud, együtt szaporább a szó, adja csak a botomat, ketten majdnem százhetven évesek vagyunk, lesz miről beszélnünk. Az én nagyanyám még ismert olyan embert, akinek robotba kellett járnia, mégis azt mondom, régen jobb volt, nyugodtabban éltünk, nem lestük, mikor jön a busz, volt saját papunk, most öt falura jut egy. Vasárnap senki nem dolgozott, szépen felöltöztünk: a férfiak bársonynadrágba, mi viseletbe, a misére csizmában ment mindenki, és a csizmának csikorogni kellett, de csak vasárnap hordtuk; most menjen végig a falun vasárnap, úgy néznek ki az emberek, mint a csavargók, ki dolgozik, ki iszik…
Na, itt vagyunk, szervusz, Boriska, jöjjön maga is, ne álljon úgy ott, mintha szólni se tudna, bent majd leülünk, aztán mesélünk, kezdjed te, eddig én beszéltem…
– Csordás Jánosné Gujnyik Borbála a nevem, 1919 áprilisában születtem, hat osztályom van, akkor hetvenketten jártunk az iskolába, Lieber Józsefnek hívták a tanítót. Mikor befejeztem, nem volt más, csak a kapa, húsz hold földünk volt, meg kellett dolgozni. Tizenkilenc évesen mentem férjhez, a nagyanyáink édestestvérek voltak, az uram is gazdálkodott, ő hozott több földet, a szüleihez mentem menyecskének. A stafírungban vinni kellett hat kóclepedőt, hat kenyértakaró törülközőt, három-négy cifra abroszt, két dunnát, a szegényebb hat, a gazdagabb kilenc vánkost, harminc–negyven szoknyát, tíz pendelyt, és persze kellett a négyfiókos sublót, a láda és a magas kasztni. Sok volt a dolog meg sok a spórolás. Ebédre csak egyféle készült: galuska, bableves, néha nyúlhús… A vajat meg a túrót mindig Gyarmatra vittük, a zsidó kereskedők vették meg, a főutcán az övék volt minden bolt. Egyszer nem tudtuk, hogy ünnepük van, zárva volt az összes üzlet, vissza kellett hozni a hízott libát, a keresztények nem vették meg. Péket nem ismertünk, aki sütött, evett, aki nem, az nem. Fával tüzeltünk a kemencében, mert erdőrésze mindenkinek volt. Ha azt kérdi, kik éltek jól, hát a nyírógazdák. Egy hétig is odavoltak birkát nyírni, és azalatt megkeresték az ötven pengőt.
Negyvenben jött az első gyerek, negyvennégyben a második, nemsoká itt voltak az oroszok, féltünk, mert minden lovat, ökröt és csizmát összeszedtek, az asszonyokkal is elbántak, de aztán újra rend lett, igaz, nem sokáig. A téeszt kényszerrel csinálták, megverték az embereket, a kulákokat rajzszögre állították. Mind idegen volt, aki tette, amit pedig elvittek beadásba, cigányokkal rakatták fel a kocsira. Vittek mindent: krumplit, búzát, tojást, hízót. Felpakoltak, az ajtóból még visszafordult a végrehajtó, és azt kérdezte: na, jövőre is akartok élni? Sokat sírtunk… A téesz nyomorúságosan fizetett, de most tán még rosszabb, mert nem kell a termés senkinek – nem viszik el. A nyugdíjam 57 ezer forint, a krumplit, a kukoricát megtermelem, de már csak tyúkjaim vannak. A múlt héten bejött két fiatalember, amíg az egyik szóval tartott, a másik már benn is volt a házban, pénzt keresett, de mit talált volna? Nem jó ez, ahogy most van, de mit csináljunk: így van…
Fáy Dániel, a polgármester 2002-ben feleségével és öt gyermekével érkezett Terénybe. Nagy esemény volt, mert előző évben éppen hogy megmenekült az iskola, akkor viszont a három Fáy gyerek megoldotta a kérdést, s hogy a továbbiakban se legyen baj, garantálja a pesti orvos házaspár, akiket ő hívott a faluba. Négy gyerekkel érkeztek, most ikreket várnak, a terényi iskola jövője, úgy tűnik, rendeződött. Fáyék egy hosszú parasztházat újítottak fel takarosan, hogy mintának szánták-e, nem tudom, csak azt, hogy lehet akár az is.
Az építész polgármester, aki valamikor tájékozódási futó volt, tandembiciklivel elhajtott Liverpoolig, és megmászta a Kilimandzsárót, a legbüszkébb talán mégis arra, hogy a feleségével be tudta rendezni az életüket falun. Szerencséjük volt, mondja, hiszen amit polgármesterként próbált elindítani, annak alapját az előde, Mucsina Gyula rakta le a feleségével: értékőrző emberek voltak, az ő munkájukon nyugszik ma minden. Ők találták ki a nemzetiségi napot, a szüreti felvonulást, tavaly 108 ember öltözött erre az alkalomra viseletbe, s mind a saját örömére. Mára a falunak hét civil szervezete van, a legrangosabbnak a művészeti alkotótábor tűnik, új épülete látványos: régi juhakolt formáz; van ezenkívül a faluvédő egyesület, a johanniták szolgálata, amely sérült gyerekeket segít, sőt van gyermekönkormányzat is, amelyet azért hoztak létre, hogy öszszefogja a kis embereket. Az alsós iskolában csak négy évig vannak „ernyő” alatt, így meg akár húszéves korukig is egymáshoz tartozónak tudhatják magukat.
Fáy Pesten hagyott egy építészirodát, kastélyok felmérését végezték, a szakmai tenni vágyás azonban tovább buzgott benne: mikor megérkeztek Terénybe, első dolga volt, hogy észrevételeket tegyen a falu rendezési tervéhez, többek közt azért, hogy a védett házakat megőrizzék. Terény házainak felmérését 2000-ben műegyetemisták kezdték, Karaba Tamás irányította őket, őt az hozta ide, hogy családjának egyik ága innen való. Az ő munkájukat folytatják az Ybl-főiskolások, ez reményt ad arra, hogy megmentsék, ami már veszni látszott. Fáy Dániel pályázott, pénzt kapott, rendbe hoztak belőle néhány házat, ebből bizalmi tőke lett, és persze remény, hogy mindez folytatható.
A polgármester felesége a fűrészüzemben dolgozik, másrészt csipkét ver, ennek rangos mestere, és jut ideje az öt gyerek mellett arra is, hogy szervezze a terényi színházi napokat… Négyszázötven lelkes faluban színházi napok! Barátaim, itt álljanak meg egy percre, tegyék le az újságot, és gondolkozzanak el azon, micsoda szellemi és szívbéli erők buzognak elő a semmiből, és kérnek tisztesebb figyelmet és méltatást! Aki arra járt, elérhette júliusban Faragó Laura koncertjét, Balassi Szép magyar komédiáját, Albee egyik drámáját, Csehov Leánykérését, emellett kiállításokat láthatott és koncertek hallhatott négy napon át.
Semmi nem hiányzik egy született pestinek, aki harminchét évéből harmincnégyet a fővárosban töltött?
– De igen… Mi gyakorló református család voltunk, jómagam az újpest-újvárosi gyülekezet presbitere, ám ezzel Terényben csak küszködünk, de azért próbáljuk a hitünket házi istentiszteleteken megélni, és nem csupán a gyerekek miatt… Más? Nem, semmi nem hiányzik. Nincs tévénk, viszont van zongoránk, a barátaink utánunk jönnek, számukra Terény: vonzerő… Ez lesz-e a végállomás? Nincs semmi ok, hogy ne legyen az, de a végállomást nehéz megjósolni… Az iskolában csináltunk egy felmérést: írja le mindenki, hol születtek és éltek a szülei, hol született és élt ő, meg hogy hol szeretne… Kiderült, hogy megváltoztak az irányok: a faluról jöttek Pestre vágynak, a pestiek vidékre. Ma lakosságcsere zajlik. Az én lányom büszke, hogy falun él, hogy olyan szabadságtere van, amilyen egy városi gyereknek nem lehet.
Nagy élmény számomra a csend, amely néha zavaróan mély. A zavarót úgy értem, hogy itt minden mozgás az ember tudomására jut. Amikor mutatták ezt a házat, amit később megvettünk, fölmentem a kert legmagasabb pontjára, leültem és figyeltem. Jó tíz perc után elment egy autó, és úgy éreztem, hogy ez esemény… Ámultam, s mindmáig ámulok ezen.
A polgármester házát elhagyva a kanyarban megállít egy kő szoborfülke, benne bronzportré, Szent-Györgyi Alberté. Apró gyerekként Terényben töltötte a nyarakat, erre emlékeztet még két emléktábla a faluban. A szobor előtt állva az ember arra gondol, át kéne értékelni az „isten háta mögötti” és más rosszízű fogalmakat. Minden érték lehet, ha jó kezekbe kerül: egyre megy, hogy marék agyag, szerető asszony vagy szép nógrádi falu. Tudni kell bánni velük, a többi megy magától.
Magyar Péter megint ringbe szállt a valósággal, de az végül a baloldali politikus fölé kerekedett
