Történelmi lecke Fejtő Ferencnek

Miként maradt meg Rákosi a közgondolkodásban? ·Vannak milliárdos és elégedett radikális szocialisták és elégedetlen polgári demokraták – Orbán az utóbbiak közé tartozik

A Gyurcsány-kormányhoz közel álló lapok és médiumok, a Népszabadság, az ÉS, a Népszava, a Magyar Hírlap, a Klubrádió, az internetes újságok fórumai stb. hétfő óta valóságos össztüzet zúdítanak Orbán Viktorra. Micsoda merészség is tizenötmillió magyar gazdasági egymásra utaltságában gondolkodni! S azok az ominózus mondatok a baloldalról! Már a jogrend és a pénz sem segít? El kellene egy papi jóslat, egy baloldali kinyilatkoztatás is Nyugatról.
Fejtő Ferenc könyveinek szépen szántó sorai nem idegenek a magyar közönség számára, hiszen a kiváló történész és publicista évtizedek óta a magyar sorskérdések, Nagy Imre és l956 kultuszának avatott tolmácsolója. A Népszabadságban július 25-én megjelent írása – Történelmi lecke Orbán Viktornak – mégis meglepett. Érdemes vele foglalkozni: a baloldal majdhogy orákulumi eszköztárának felvonultatásáról van szó Orbán ellenében. A nemzetére időnként rárontó baloldal – amely Párizsból nézve merő anakronizmus, avult nézet – hogy lenne létező valami? Igaz, irracionális, terrort hozó dührohamain túl vagyunk már, de elfelejteni sohasem fogjuk 1919-es, majd 1945-től a kádári megtorlásokig tartó igen változatos formáit. Ha kései hőhullámaiként, ma is nyomja lelkünket az Antall-kormányt végveszélybe sodró taxisblokád és a múlt évi, a kettős állampolgárságról tartott népszavazás minden álsága. Egyszóval, sokan értünk egyet az orbáni kirohanással.
Emberi dolog, hogy nem mindenki lehet egy véleményen. Hogy a volt miniszterelnök épp Kun Bélát és Rákosit emlegette vihart kavart tusványosi beszédében – kihagyva Nagy Imrét és Kádárt –, az nem ízléstelenül ordító jobboldali reklám, ne adj’ isten!, antiszemita frázis. Nem azért maradt el az ő nevük, mert mint a jóshely kinyilatkoztatta, „az illetők keresztény-nemzeti származásúak”, hanem csupán azért, mivel a szónok olyan uralomra utalt, amelyet ha jelzői osztályharcos szépségétől megfosztunk, pusztán emberi irigységből, gonoszságból és ostobaságból fakadt. Nagy Imre és Kádár személyisége ambivalens, kettős jelentésű a magyar köztudatban, egyfelől a hithű apparatcsik megtestesítői, másfelől viszont egy rendszer drámájának főszereplői, ahol Kádár épp a neki szabadulást hozó Nagy Imrét úgy áldozta be hatalmi sakkjátszmájában, hogy a súlyos megtorlásokra szinte átmenet nélkül jelent meg a személyéhez kötődő konszolidáció.
Rákosi és Kun majdhogy Kemény Henrik-i ördögfiókákként maradtak meg a közgondolkodásban. A tegnapok ködlovagjai című, 1925-ben megjelent könyvében Krúdy a velük, írókkal egy éjszakán át ital mellett fraternizáló Kunt úgy ábrázolja, mint aki a vérengző Szamuelytől maga is rettegett. Igaz, sokat tanult tőle terror dolgában, Frunze oldalán már ő rendelte el a nemzetközi szakirodalomba „krími vérengzés” néven bevonult, több ezer, magát megadó fehér tiszt tömeges kivégzését. Ami Rákosit illeti, őt érdemes idézni is: igazi szájaló ördögfióka. De Gaulle-t például „tipikusan amerikai zsoldban álló neofasiszta kalandor” megnevezéssel illette, s nem azt sajnálta, „hogy a kulákot megverik, de ahogy csinálják, avval pontosan az ellenkező hatást érik el”. Az ÁVH-nál sokallotta a zsidó származású tisztek számarányát s elégedetten nyugtázta, amikor ezt sikerült faluról s tanyáról hozott, kétéves tisztiiskolásokkal alaposan letornászni. Grősz kalocsai érsekkel szemben kegyúri, kalapos királyi jogokra hivatkozott, majd az érsek ügyében rendezett per mellékvonulatában elítélt polgárőrökből – akik l945-ben a szovjet parancsnokok engedélyével tartották a rendet, és szökött, rabló vöröskatonákat is megöltek tűzharcban – „fehér partizánként” többeket az akasztófára juttatott. „Az elvtársak megállapították – így Rákosi –, hogy tavaly az egyházi reakciónak a fogai mutatkoztak a legjobban. Ma az egyházi reakciónak a fogai közé vertünk.” Persze tudott ő nemzeti is lenni, ha érdeke úgy kívánta. Az l956. februári hruscsovi, reformokat hirdető pártkongresszus magyarországi tanulságait összefoglalandó így nyilatkozott: „Nemzetibbé kellene tenni az egészet! Mért törvény számunkra az SZKP XX. kongresszusa?”
Az Orbánnak szóló tandrámában a baloldalon jő elő a közönség szemét vigyázón Párizsra vettető Batsányi, a „világpolgár” Csokonai s természetesen a szászvári apát, Martinovics is. Ha egyszer Magyarországon vagyunk s nem francia honban, akkor nekünk a jobboldalon csakis az a bűnünk lehet, hogy velük se vagyunk egy véleményen. Pedig nem is annyira velünk és a két csodálatos költővel van baj, hanem a szászvári apát úrral. Ismét előszedve a könyvespolcról a nagy mesemondó Krúdyt – aki történészi buzgalommal tanulmányozta könyvéhez a Martinovics-összeesküvés dokumentumait –, A magyar jakobinusok című regényében arról olvashatunk, mennyire lett úrrá a becsvágy Martinovicson s hogyan jutott el a rendőrégi besúgói szereptől egy földalatti mozgalom szervezéséig. A Rákosi- idők rossz nyomozati s ügyészi stílusában később sok ilyen esettel találkoztunk, végső tanulságul pedig azzal a Krúdy által Martinovics szájába adott idézettel, hogy „A mi vetésünk még nem érett meg…”
Rákóczi és Petőfi népboldogító eszméit is az intellektuális közhit a baloldal szellemi hagyományai közé sorolja. (Rákosi és Révai kultúrpolitikájában hangsúlyos elemet kapott a kuruckodás – lévén, hogy kis hazánkban alig akadt partizán –, azonban ’56 tanulságai még ezt a kis nemzetieskedést is visszaszorították.) Hogy Orbán Viktor őket is elfelejtené? – tehetnénk fel a kérdést mi is Fejtő Ferenccel. Igaz, ezúttal mi leszünk jezsuiták. A Habsburgokat a magyar tróntól megfosztó kuruc országgyűlés vezető elméi ugyanis ismerték a cromwelli parlament érveit, s I. Károly királynak a mózesi törvényre hivatkozó népítéletszerű lefejezésének történetét: a Habsburgokkal szembeni ellenállásukra onnan is merítettek nyomós érveket. Csakhogy a „lápi embernek” is nevezett Oliver Cromwell egy vallásos, puritán katonaállamot teremtett, s a Jézus király második eljövetelét váró angol köztársaság halála után úgy bukott el, hogy senki sem győzte le. Ami elvitte, az a féktelen meggazdagodás szelleme volt.
Petőfivel is csínján bánnék. A bankárokkal szövetkező és panamákból élő arisztokrácia világfelfogásával a spártai, a hugenotta és a rousseau-i puritánságot szembeállító költő mit szólna Kelet-Európa mai posztkommunista világához, az oligarchák és a volt ifjúkommunisták féktelen uralmához? Nem emlékeztetné őket a hetvenes évek elejének „lánchídi csatáira”, amikor március 15-én rendőrök, munkásőrök és ifjúgárdisták verték s fogták össze a nemzeti lobogó alatt tüntető, zömben középiskolás diákokat? S mit szólna a ’19-es vörös terror meggazdagodott unokáihoz, dédunokáihoz? Lehet, hogy odafordulna a könynyen feledő közönséghez, s úgy leckéztetné meg őket, mint hajdan gróf Károlyi Lajost.
– Ugyan mit tudnak az urak az ilyen emberen magasztalni, hiszen apja, nagyapja, szépapja áruló volt!
Ady Endre, Babits Mihály, Bartók Béla s aztán általunk is mellőzve a hosszú névsort, a Hatvany Lajosok s az ifjú és az öreg Ignotus következnek a demokrácia oldalán, s természetesen a két Tisza, apa és fia összes hibájukkal – nemzetiségi jogok semmibevétele, háború s Trianon mint fizetség e bűnökért – a másik oldalon. (Már a XVI. században is divatos volt, hogy bűneinkért fizetünk, akkor a büntetés a török volt.) S hogy – mint Fejtő írja –, a magyar politika akadályozta volna meg csupán, hogy Ferenc József Szent Vencel koronáját a fejére tegye, kétlem. A német–osztrák uralkodó körök legalább annyira ódzkodtak egy magyar–horvát kiegyezéshez hasonló megoldástól a német–cseh viszályt illetően, mint a jogait visszakapó magyarság az amúgy is törékeny dualizmus még törékenyebb trializmussal való felcserélésétől. Különben is, némi frivolsággal mondhatnám, hogy akkor 1866-ban hiába emelték volna fel kezüket a magyar ezredek bakái a győztes poroszok előtt, példát mutatva az I. világháború kézfeltevéstől elhíresült cseh katonáinak az államalakításra. Különben is, miért engedte volna meg a Bismarckkal együtt az európai békerendszer megalkotójaként ismert Andrássy Gyula, hogy a status quo felboruljon? Ezért kell hallgatnunk Bécs zseniális zsurnalisztájának, Karl Krausnak az Osztrák–Magyar Monarchia fölött mondott halotti búcsúztatójának kései szófoszlányait ma is? Egyébként épp az öreg Ignotus volt, aki Egy év történelem – Jegyzetek 1914 tavaszától 1915 nyaráig – című kötetében azt írta, hogy „Én megkérdezem magamat s így kérdezze meg önmagát minden egyes s nem hazafiságból, hanem józan önzéssel, rideg számítással: akarok-e szerb lenni? Vagy román lenni? Vagy orosz lenni? Lenézek a Balkánra, felnézek Finlandba s azt mondom, hogy nem.” Ami pedig az irántuk tanúsítandó megértést illeti – teszi hozzá –, annyira azért nem vihetjük, hogy öngyilkosok legyünk.
A II. világháborús magyar események túl bonyolultak, semhogy egy ilyen kicsinyke vitairat keretében az azok felvetette kérdésekre válaszolni lehessen. Egy bizonyos, halott politikusokat ebben az esetben baloldalról csak bírálni szabad, beleértve Telekit is. A pró és kontra folyó vitákat érzékelendő az 1956-ban emigrált s történészkörökben elismert Gosztonyi Pétert idézném. Egy 1997-ben megjelent vitacikkében írja, hogy „Ha öngyilkos politikát folytattunk volna (kiugrás és ellenállás 1941-ben Jugoszlávia német lerohanása idején – T. P.), akkor sem tudtuk volna megúszni a szovjet diktatúrát. A kelet-európai és balkáni szövetségesei is azt kapták Sztálintól jutalmul, amit mi büntetésül.” Számukra azonban lelkiekben sokat jelentett a szláv kölcsönösség tudata, de legalábbis a nagy véráldozatokkal kicsikart győzelem büszkesége.
Ceausescuék az 1986-ban megjelent Kétszáz nappal korábban című hadtörténeti munkában (a három társszerző egyike maga Ilie Ceausescu volt) a román fegyverek egyik legdicsőségesebb fejezeteként írják le Budapest hódoltatását. „A román hadsereg Magyarországon bevetett állománya meghaladta a 210 000 főt, ezek közül a veszteség (halottak, sebesültek és eltűntek) 42 266 fő volt” – írják, hogy alátámasszák, vérrel fizettek Erdélyért. S mivel Sztálin Trianon megújításával elégítette ki nemzeti forradalmárból proletárforradalmárrá vált szövetségeseit, mi – ahogy Janics Kálmán mondta szarkasztikusan – csak azt írhattuk volna ki zászlóinkra l944-ben, a vész és árulás évében, az átállás pillanatában, hogy „Vissza Trianont!”.
Ezért is hiányzik a magyar baloldali gondolkodásból az a nemzeti elkötelezettség, amelyet szomszédainknak a keserű pirula lenyelése fejében Moszkva juttatott. Ha átállunk, a magyar hadseregnek képletesen szólva, fekete klottgatyában s mezítláb kellett volna ugyanazt teljesítenie, mint szomszédainknak egyenruhában. Elég végigmenni a dalmát tengerparton, Besztercebánya vidékén vagy a Duklai-hágón, megnézni a bácskai városokat, mindenütt találkozni a partizán romantika emlékeivel. Erdélyben ott állnak az oroszos öltözetű, a „felszabadító” román katonák szobrai, amelyek sűrűségével csak Romulus és Remus s az őket szoptató farkasanya monoton szaporasága vetekszik, hogy lássuk, mennyire ölelkezik nemzeti mítosz a II. világháborús németellenes harcok megszépítő s kissé hazug képeivel. De nem hiányzanak a jobboldal, például Tiso, Antonescu vagy Draga Mihajlovic és a nemzeti gondolatot harcosan vállaló egyházi méltóságok mártíromságának képmásai sem. Az ottani vezető baloldali, vagy balról jött emberek heves és újfent csak centralizálást vágyó nacionalizmusa. Teljesen idegen a haszonelvűségbe menekült magyar baloldaltól, ám ezt nem dicséretnek mondom. Ráadásul a szocializmus a környező országokban még a hadseregben is törököt fogott: őrizte a nemzeti szenvedélyt tovább a Pax Sovietica utáni népességcserélő időkre. (A legpregnánsabb példa volt erre a hetedik köztársaságnak is nevezett jugoszláv néphadsereg.)
Természetesen az okfejtés, a tandráma végén szót kell ejteni az ’56-os forradalomról is. A mártírok, Nagy Imre, Losonczi, Maléter, Szilágyi, Gimes és a pesti srácok – így Fejtő – aligha a Horthy-rendszer visszaállításáért ontották a vérüket, s hozzáteszi, ezt talán Orbán Viktor sem felejtette el. Valószínűleg a szabadságharcot követő passzív ellenállást sem – amely méreteit illetően is vetekszik a 12 évvel későbbi csehszlovákéval – de az önigazgató munkásdemokráciát, az államtól a tulajdonosi szerepet átvevő munkástanácsokat sem. (Elítélt vezetőiket a börtönökben a smasszerok nemes egyszerűséggel csak leninforradalmároknak nevezték.) Ha valaki a fiatal nemzedék képviselői közül tanulmányaiból még emlékszik arra, hogy a munkástanácsokat formálisan – miután az üzemi pártszervezetek a vezetőiket erőszakkal távolították el – csak 1957 szeptemberében számolták fel, az többek között épp az egykori Bibó-kollégista lehet, az, aki Nagy Imre temetésén, 1989 júniusában azt a máig is a köztudatban élő, korántsem szokványos beszédet mondta.
Azt hiszem, az okítás befejezéséhez még odakívánkozik valami: a kádárizmus megítélése. „Egészen más volna a hivatalos Kádár-kép, ha legalább a Bibó Kollégiumban nevelkedettek olvasnák Bibót” – sóhajt föl Kopátsy Sándor Kádár és kora című opusza végén. A realitásokba belenyugvó Bibótól ugyanis már csak egy gondolati ugrás elfogadni azt az embert, akinek „Moszkvában jobban hallgattak a szavára, mint a többi szocialista ország vezetőjére. Az egész szocialista táborban benne látták a reményt, hogy a szocializmus is lehet emberarcú.” Ez az a kádári kép, amelynek elfogadottsága még ma is élő azok körében, akik nem szeretik, ha gondosan titkolt vagyonukra céloznak s tettetett megadással tűrik sorsukat, ha a jobboldal kerül kormányra. Furcsa, hogy a legszegényebbek osztoznak e kép varázsában, nemzeti érzékenységük e nosztalgiában ki is merül. Aki pedig történelmi feladatra vállalkozik egy ilyen felemás, oligarchikus demokráciában, az könnyen rossz miniszterelnöknek bizonyulhat – hangzik Kopátsy érvelése. A Történelmi lecke Orbán Viktornak befejező soraiban is ez a gondolat bujkál. Ilyen méretű történelmi járatlansággal hogyan is kérhetné újra – teszi fel a kérdést Orbánnak Fejtő Ferenc – a miniszterelnöki széket?
Vannak milliárdos és elégedett radikális szocialisták és elégedetlen polgári demokraták. Orbán az utóbbiak közé tartozik. S csak sajnálni lehet azokat, akik a nagy tülekedésben elfelejtettek magyarul gondolkozni.

A szerző történész, levéltáros