A Fidesz növekvő esélyei

A közvélemény-kutató intézetek augusztusi felmérései egybehangzóan jelzik, hogy a Fidesz tovább növelte előnyét a szocialistákkal szemben. Először a Medián hozta nyilvánosságra adatait. Ezek azt tartalmazták, hogy a nagyobbik ellenzéki párt népszerűsége a teljes népesség körében nyolc, míg a pártot is választó biztos szavazóknál tizenhét százalékkal haladja meg a legfőbb ellenfélét. A sorban a Szonda Ipsos következett: itt tizenkét százalékot tett ki a Fidesz előnye a biztos pártválasztók körében. A Gallup Intézetnek még ennél is nagyobb különbséget sikerült kimutatnia: a nyári rekordot beállító ellenzéki párt fölénye tizennyolc százalékosra növekedett azok körében, akik tudtak pártot választani. Mindhárom intézet jelezte, hogy a választásokon megjelenni kívánók soraiban ötven százalék fölötti a vezető ellenzéki párt népszerűségi indexe, márpedig ez az abszolút többség megszerzéséhez is elegendő lehet.
A Fidesz győzelmi esélyeinek erősödése egyértelműen jelzi azt a szélesedő választói elégedetlenséget, ami a Gyurcsány-kormány üres és hatásvadász médiapolitizálásával szemben felerősödött. Folyamatosan növekszik azon potenciális választók száma, akik szerint rossz irányba fordultak az ország dolgai, és közben a miniszterelnök munkájáról alkotott megítélés is romlott. A Gyurcsány–Orbán-vita után még olyan felmérések születtek, amelyek szerint a szópárbajt a hivatalban lévő miniszterelnök nyerte meg, főleg azért, mert a bizonytalanok körében meggyőzőbb volt ellenfelénél. Ezek alátámasztották azt a vélekedést, hogy a pártot választani nem tudók többsége inkább a baloldalhoz kötődik, és ők egy határozott és dinamikus kormányzati politikai ígéretével még mozgósíthatók lehetnek a jövő évi választásokon. A kormánykoalíció gőzerővel kezdett dolgozni, hogy népszerűsítse a száz lépés programját. Kóka János is kicsiholt egy végül hárompártira sikeredett nyilatkozatot, amiben sikerült néhány közhelyes mondatban összefoglalni a fő gazdasági prioritásokat. Elindult egy mobiltelefonos és internetes kampány is (természetesen közpénzekből), hogy néhány „közérdekű” témában felmérje az emberek véleményét. Eközben Orbán Viktor tusnádfürdői beszéde után a sokadik támadássorozat indult az exminiszterelnök ellen, és ezzel párhuzamosan hecckampány célpontjává vált a Magyar Rádió és a Legfőbb Ügyészség is. Az offenzíva célja egyértelműen a korábbi szavazótáboruk aktivitásának növelése volt, valamint a Fidesszel szemben meglévő tetemes hátrány ledolgozása. A nagy igyekezet azonban, nem először a tavalyi kormányfőváltás óta, csődöt mondott. Gyurcsány csak ideig-óráig volt képes saját céljainak megfelelően alakítani a közhangulatot, és a remélt előretörés mára befulladt. Az újabb kudarcok okát aligha kell sokáig elemezgetni, ugyanis a kiürült államkassza még nyomokban sem támasztja alá a már a jó ízlés kereteit feszegető, öntömjénező gyurcsányi sikerpropaganda szózuhatagát.
A parlamenti választásokig hátralévő időben már aligha fog jelentősen javulni a koalíció munkájának megítélése. A szabad demokraták örülhetnek, ha sikerül átugraniuk az ötszázalékos küszöböt, és a szocialistáknak is legfeljebb arra lehet esélyük, hogy a jelenlegi másfél-két milliós szavazótáboruk bizalmát megtartsák. Mivel a száz lépés programja mögött nincs tartalom, csak szó, eleve kevés ahhoz, hogy az államháztartási hiány egyenlegében bárminemű javulást produkáljon. Lényegében nem maradt forrás a 2006-os kampányszerű osztogatásra sem. Eközben Gyurcsányék nemzetközi megítélése jottányit sem javult, és mindezek mellett egy nagyobb megszorítóintézkedés-csomag elkerülése sem lesz könnyű. A privatizációs tervek, amelyeknek egyetlen célja a költségvetés lyukainak aktuális betömködése, immár a nemzeti vagyon olyan elemeit is veszélyeztetik, amelyeknek indokolt lenne az állami tulajdonban tartása. A kormányban nincsenek olyan, a közvélemény számára is hiteles, erős politikai karakterrel rendelkező miniszterek, akik segíthetnének a bizonytalan szavazók szimpátiájának visszaszerzésében, a párt újabb és újabb közéleti botrányokba belesodródó vezetőire pedig mindez még hatványozottabban vonatkozik.
A fentiek ellenére azonban még mindig kétesélyesnek kell tekinteni a 2006-os országgyűlési választásokat. A hazai választópolgárok egy nem csekély része hagyományosan a kedélyesen bratyizgató, paternalista módon osztogató államhatalom híve. A több évtizedes állampárti hatalomgyakorlás nyomán az MSZMP és az örökséggel tudatosan sáfárkodó utóda mély gyökereket tudott ereszteni a soraikban. Ugyanakkor a kádárizmust visszasírókat mélységesen irritálja az a dinamikus politizálási stílussal párosuló nemzeti és szabadelvű szellemiség is, amit a kilencvenes években a Fidesz honosított meg a hazai politikai életben. A még mindig magas arányt kitevő bizonytalan szavazóknak ez a része még fehér folt a Fidesz politikai térképén, mert ezek az emberek mély ellenszenvvel viseltetnek minden olyan érték iránt, ami a jobbközép politizálás lényegéhez tartozik. Ha pusztán a koalíció teljesítményét nézzük, akkor a szocialistáknak sincs sokkal több esélyük a mozgósításukra, de a párt berkeiben tervezett gyűlöletkampány veszélyeit így sem szabad alábecsülni. Ne feledjük, hogy a kormány a nyáron újra kétségbeesett támadásokat indított a független közintézmények vezetői ellen. A PSZÁF és a KSH (törvénytelen) lefejezése után a Magyar Rádió és a Legfőbb Ügyészség ellen kibontakozó rágalomhadjárat célja, hogy meggyőzzék a közvéleményt: azokban a testületekben, amelyek nem a hatalom szája íze szerint végzik a dolgukat, nem lehet megbízni, ezért azokban, ahogy az MTV-ben is, totális kormánybefolyás szükségeltetik.
Közben a közvélemény-kutatási adatok szerint az MDF támogatottsága mindössze kétszázalékosra tehető. A kisebbik ellenzéki párt reményei, amelyek szerint önállóan is képesek lesznek bejutni a parlamentbe, folyamatosan csökkennek. Dávid Ibolya alaposan elszámította magát, amikor abban bízott, hogy a szerinte komoly veszélyeket magában hordozó kétpártrendszer ellen olyan széles körű társadalmi tiltakozás alakulhat ki, ami kedvező helyzetbe hozhatja az MDF-et. A felmérések azt igazolják, hogy a választópolgárok aktivitásának bármilyen mértékben bekövetkező növekedése csupán a két nagy pártnak kedvez, míg a részvételi hajlandóság időnként kimutatható csökkenése ugyanennek a két vezető politikai erőnek árt legkevésbé.
Ezért is lenne szükség egy ütőképes, a jobboldal felé nyitott középpárt létezésére a belpolitikai egyensúly stabilizálódásához, ám ennek életképességéhez markáns program és a széles tömegekhez is utat találó jelszavak kellenének. A normális vagy a konzervatív jelzőkkel önmagában nem érhető el jobb eredmény, mint amit az 1998-ban önállóan induló MDF vagy a Magyar Demokrata Néppárt ért el. Ezek a sovány egy-két százalékok eddig is tucatnyi mandátumtól fosztották meg a polgári erőket, jócskán hozzájárulva ahhoz, hogy csupán a Torgyán-féle kisgazdapárt segítségével sikerült a kormánytöbbség biztosítása. Az MDF jelenlegi vezetése zsákutcába szorult: aki ugyanis kormányváltást akar, az jövőre aligha fog a Dávid Ibolya vezette pártra szavazni.
A konklúzió egyértelmű: a kormányváltó szavazatok besöprése elsősorban a Fideszre vár. A Gyurcsány vezette kabinet menesztéséhez azonban nemcsak a közvélemény-kutatásokat kell megnyerni, hanem a jövő tavaszi parlamenti választásokat is. Ez pedig a biztató esélyek ellenére továbbra sem ígérkezik könnyűnek.