A szavak fejedelme: a haza

Szíven ütött, amit az új köztársasági elnök, Sólyom László a hivatalba lépése alkalmából rendezett ünnepségen mondott. Nevezetesen, hogy: „Vannak olyan szavak, persze, amelyek nagyon hamar devalválódnak. Ritkán szabad ezeket használni, csak nagyon ünnepélyes alkalmakkor. Én azt hiszem, hogy ez, úgy érzem, hogy ez az ünnepélyes alkalom, amikor hivatalomba lépek, hogy kimondhatok egy szót, és ezzel visszahívhatom jogaiba, a magyar nyilvánosságba, és ez a szó a hazaszeretet.”
Kosztolányi Dezső egy helyütt az öreg szavakról elmélkedik, amelyekkel gyakorta találkozik. Néha hetykén és öreges önérzettel pattognak a fülébe. Néha alig mernek suttogni. Néha viharos kacajt fakasztanak. „De majdnem mindennap elém biceg – írja – egy-egy öreg szó, kiérdemült cselédje a nyelvhasználatnak, falábbal, remegő tipegéssel, hebegő nyelvvel, arcán és testén apoplexiás foltokkal, és minden mozdulatuk a szenilitásról és egy utolsó csökönyös nekirugaszkodásról beszél. Ezek a szavak egy évtized múlva valószínűleg már csendes halottak lesznek.” És sorolja többek között a dicső, a kebel, a lánglelkű, a honfitárs, az ajak, a lenge, az eped, a bú szavunkat.
De véletlenül sincs közöttük egy szó, amely, amíg magyar él e földön, örök fiatal marad, és ez a szó a haza, a hazaszeretet.
Márai Sándor vallja naplójegyzeteiben, hogy: „A horizontális haza omlékony, változékony. A vertikális haza tömör, ércnél maradandóbb. Néha csak egy verssor.” Ahogy Kölcseynél: „Négy szócskát üzenek, vésd jól kebeledbe, s fiadnak / Hagyd örökül ha kihúnysz: A HAZA MINDEN ELŐTT.”
Most jön egy közéleti férfiú, és a XXI. század hajnalán, a beteg Magyarországon azt mondja: „Én azt szeretném, hogyha elnökségem alatt vissza lehetne állítani ezeknek a fogalmaknak a becsületét és fényét. Hogy haza, hogy tisztesség, hogy hűség…”
Lehetséges volna, hogy ismét úgy használjuk ezeket a fogalmakat, mint például a reformkorban, Széchenyi idején? „Saját javaslatom – írja a legnagyobb magyar –, ha ilyest adni mernék, inkább ezekben központosulna:, Hazádnak rendületlenül / Légy híve, oh magyar…’”
Bevallom, pesszimista vagyok. A szándék szép, de a fogalmak tisztázásának feladatából is közhelyet csináltak már egynémely politikusaink, vagy hiteltelen a szavuk, a gesztusuk. Csak egyfajta hazafiság van ugyanis: ha valaki teljes hűséggel és feltétlen erőkifejtéssel helytáll a munkájában. Ez tudniillik visszaható erő a hazára.
Megdöbbentő élmény az elmúlt napokból: egy fiatal hölgy anyanyelvi szinten beszéli az angolt, a spanyolt, de nem tudta megmondani, mikor született Petőfi. „Az évszámot megnézhetem a lexikonban” – érvelt. Halkan kérdezem: hogyan ismerheti meg valaki a hazaszeretet igazi fogalmát, ha Petőfi Sándor születési évszámát vagy a verseit nem ismeri? „Szép csillag a honszeretet, / Gyönyörűségesen ragyog. / Szegény hazám, szegény hazám te, / Neked kevés van ilyen csillagod.”
Kíváncsi volnék, hogy Kölcsey válogatott tanulmányai, a Nemzet és sokaság hány képviselőnek van meg a házi könyvtárában. S benne hányan olvasták a Parainesist, amelynél kevés szebb van a haza fogalmáról a magyar irodalomban. „Szeresd a hazát! Boldog leszesz, ha a férfikor napjaiban e szavakat úgy fogod érthetni, úgy fogod érezhetni, mint kell. Hazaszeretet egyike a kebel tiszteletre legméltóbb szenvedelmeinek; de sok kívántatik, míg annak tiszta birtokába juthatunk.”
S most egy példa a hazaszeretetről. Az én emlékezetében megőrződik ez a kép. Már nem emlékszem, hogy melyik ünnepségen és milyen alkalomból szólt a Himnusz, de nemzeti imánk elhangzása során a kamera Antall József hajdani miniszterelnökre siklott, majd lassan a kezére. A jó szemű operatőrnek köszönhetően azt láthattam, valamennyien azt láthattuk, hogy a rendszerváltás utáni évek első embere ökölbe szorított kézzel hallgatja Kölcsey Ferenc és Erkel Ferenc Himnuszát. S csak akkor engedi ki a görcsös szorításból az ujjait, amikor már elhangzottak az „Isten, áldd meg a magyart” utolsó akkordjai.
A mozdulat árulkodott. Sokkal jobban, mint olykor a szavak: írások, könyvek, interjúk, beszélgetések. Mert a Himnusz hangjainak felcsendülésekor magányosak vagyunk, egyedül vagyunk, hogy aztán a végén összetartozónak érezhessük magunkat. És magányunkban nem figyelünk másokra, magányunkban – úgy érezzük – nem figyelnek miránk. Ezért fordulhatott elő, hogy Antall József vállalta, vállalhatta az ökölbe szorított kezet. Természetét ismerve aligha cselekedett volna így, ha tudja, hogy filmezik.
Nem így a mai miniszterelnök, aki szívére tett kézzel szeretné hirdetni a Himnusz felcsendülésekor, hogy patrióta. Véleményem szerint ez a gesztus a sportpályára való, vagy az eredményhirdetéskor elfogadható, de a magyar miniszterelnöktől – lett légyen akárki –, és különösen idehaza, magamutogatásnak tűnhet! Az ökölbe szorított kéz sokkal többet elárult Antall József és nemzete kapcsolatáról, mintha erről magyarázkodott volna. A kép gyónás volt, őszinte vallomás. Csodálatos erőtere és szótlan csendje az imádságnak. Szebb és igazabb, mint bármilyen más gesztus, hűvös érv vagy éppen szóvirág.
Még a rendszerváltás előtt ritka élményben volt részem. Ismeretes, hogy 1844-ben Bartay Endre, a Nemzeti Színház akkori igazgatója pályázatot hirdetett a Hymnus megzenésítésére. Tizenhárom pályaművet küldtek be, amelyből Erkel Ferenc díjnyertes pályaművén kívül további kettőt vagy hármat a Széchényi Könyvtár őriz. Kerekasztal-beszélgetésre invitáltam a televízióba Nemeskürty István és Kulin Ferenc irodalomtörténészeket, és egy zenetudóst nemzeti imánkról és Erkel zenéjéről. Meglepetésnek szántam a vendégeknek azokat a bejátszásokat, amelyeket az addig ismeretlen pályaművek partitúrája alapján készítettünk. Megdöbbentő volt a hatás. És ami rendkívüli módon megmaradt bennem: a zeneművek elhangzása után a vendégek a meghatódottságtól nem tudtak megszólalni. Az volt az arcukra írva, hogy nem véletlenül kapta egyhangúlag a bizottságtól Erkel Ferenc a húsz aranyat! Ebben a zenében „…a mellett, hogy magyar jellemű, s a költemény szellemét leginkább megközelítő, s két főkívántatóság is érvényesült, t. i. a dallamegyszerűség és hymnusi emelkedettség” – írta a Honderü.
Szent István napja felé közeledvén eszembe jut Antall József egyik beszéde is, amit a Szent István-szobor mellett mondott, és ezekkel a szavakkal fejezett be: „…soha nem feledjük el azt, ami a magyar tisztiiskolások esküszövege volt, hogy »A hazáért mindhalálig!« Ehhez tartjuk magunkat!”
„Bal sors, akit régen tép, / Hozz rá víg esztendőt…”
Sólyom László szavai: „A hűség nem olyan fogalom, amelyet jogi kategóriák közé lehet szorítani. Sokkal több annál. És a haza is sokkal több annál…”
A szavaknak is megvan a sorsuk, nem csak a könyveknek. A hazának, a hazaszeretetnek a szavak fejedelemének kell maradni. Bármi áron.