István király szilárdulóban lévő, előrelátóan, céltudatosan kormányzott országot örökölt atyjától. Géza idejére a négy-öt emberöltővel azelőtt még félig-meddig nomád magyarság végképp megállapodott, már csak a fejedelmi főurak váltogatták szálláshelyeiket az évszakok ciklusait követve hatalmas Kárpát-medencei birtokaikon. Véget értek az önveszélyessé vált fegyveres kalandozások. A 973. évi húsvéti quedlinburgi „európai csúcstalálkozó” megnyitotta Magyarország előtt a Nyugat kapuját: Passauból keresztény hittérítők jöttek el Pannóniába, Regensburgból bajor hercegkisasszony érkezett a Duna-parti magyar fővárosba. Géza – aki „elég nagy úr volt ahhoz, hogy két istent szolgáljon” – maga is felvette az új vallást, megkereszteltette a fiát, majd a Gizella kezével járó erős rokoni kapcsolat révén az addigi gyepűknél sokkal biztosabb védelemről gondoskodott nyugati határaink mentén. Istvánt gondosan taníttatta, s hogy a fejedelmi fiún kívül mások is részesülhessenek a tudásból, Szent Márton hegyén (újkori nevén: Pannonhalmán), Géza halála évében, 997-ben már épült a szerzetesi iskola a nagyfejedelem jóvoltából.
Országépítés külföldi
és helyi anyagból
Bármilyen biztos alapon nyugodott is az atyai hagyaték, erős kezű és éles eszű utód kellett a megtartásához. Ne feledjük, hogy a magyar királyság megszületésekor világtörténelmi események zajlottak: III. Ottó, a még Istvánnál is fiatalabb német–római császár éppen az ezredfordulóra fékezte meg a pápaság világi hatalomra való törekvését, ami által sikeresen megosztotta az Európa feletti uralmat Róma és a saját császársága közt. A kor uralkodó ideája a keresztény–germán világhatalom eszméje volt, és ebben a helyzetben a mi első királyunk úgy tudta beléptetni a magyarságot a Nyugat közösségébe, hogy csupán a (germán) keresztény kultúrközösséghez csatlakoztunk, ezáltal biztosítva fizikai fennmaradásunkat. Az Árpád-leszármazott uralkodó úgy tudott rokoni kapcsolatba kerülni a német szomszédsággal, hogy közben ő maga (és országa) nem került velük hűbéresi viszonyba – mint az Ottók minden más szomszédja! –, s emellett a pápától szabad kezet kapott az ország szuverén egyházának megszervezésére. Nem csoda, ha több mint hat évtizeddel később a normann Hódító Vilmos Anglia uralkodójaként (1066–1087) Szent István politikáját követve igyekezett tető alá hozni országának diplomáciai viszonyát Rómával.
Szent István királyságának gazdasági, közigazgatási és katonai szervezetét alapjaitól fogva a bajor–frank rendszerből vette át, és igazította a hazai viszonyokhoz. Ám, éppen a letelepedésünk eltérő körülményei miatt, meghonosította az itt talált szlávság hagyományait is. Az állam pénzrendszerét a bajor dénár mintájára építette, nyugati típusú központi kincstári hivatalt állított fel, felelős udvari főtisztviselőt nevezett ki a vezetésére, ugyanakkor a vármegyerendszert a szláv ispánság (zsupán) hasonmására szervezte meg. Néhány év leforgása alatt 42–45 ispánság jött létre hazánkban, ugyanannyi megyefőnökkel – ispánnal – az élén, és akár tetszik ez a történelemrevizionistáknak, akár nem, a legelső vármegyéink egy része a korábbi szláv feudális központoknak – Csongrád, Nógrád, Visegrád, Veszprém, Kraszna, Zemplén stb. – a nevükkel együtt történt automatikus átvétele volt. Az udvari főméltóság nádorispán is a nadvor zsupán, a vajda a szintén szláv vojvoda elnevezés magyarított változata. De álljon itt egy ide- vágó idézet vigaszul számukra Asztalos Miklós és Pethő Sándor A magyar nemzet története című munkájából: „Bármily mélyrehatóak voltak ezek a magyar földre telepített idegen intézmények, nem rombolták le, nem irtották ki a régi magyar intézményeket, ősi szokásokat. A vérségi szervezet és nemzetségi szokásjog megmaradt a magyar társadalom és főleg a magángazdaság alapintézményének.” (1933)
A kor divatja szerinti
berendezkedés
A legalaposabb kutatások adataira támaszkodó történeti kronológiáink is csupán néhány eseményt kötnek pontos dátumhoz a XI. század első évtizedében. Az ezredváltás egyetlen konkrét időponthoz és helyszínhez kapcsolható ténye az 1000. december 25. és 1001. január 1. között az esztergomi fejedelmi várban történt koronázás. István király a rá következő néhány évben – minden bizonnyal öt-tíz esztendőn belül – kijelölte az említett várispáni székhelyeket és az első nyolc püspökség központjait. Ez utóbbi székvárosok körül alakultak ki az ország egyházmegyéi: Csanád, Eger, Esztergom, Győr, Gyulafehérvár, Kalocsa, Pécs és Veszprém, majd pár évtizeden belül Bihar, Nyitra és Vác, végül a Szent László király alapította zágrábi püspökség és a hozzá tartozó egyházmegye megszervezésével (1091) vált teljessé a középkori magyar egyházi rendszer. Kalocsa és Esztergom az érsekség rangjára emelkedett, s utóbbi vált a magyarországi prímási székhellyé.
Az ezredfordulón buzgón folyt az említett Győr megyei Szentmártonban (Pannonhalmán) az első hazai vendég szerzet, a franciaországi alapítású Szent Benedek oktatórend kolostorának és templomának építése. István király jámbor barátai a bőkezű birtokadományok révén gyorsan terjeszkedtek, néhány év leforgása alatt elkészült számukra a bakonybéli, tatai, zalavári, veszprémi, a Zobor-hegyi és az oroszlánosi bencés rendház. A Vasas-hegy tövében alapított pécsváradi apátság befejeztének pontos dátumát korabeli oklevélből ismerjük: 1015. Óbudán, nem messze a honfoglaló Árpád vezér egykori szállásától Szent Péter tiszteletére prépostságot alapított, s a király támogatásával létrejött az első hazai káptalan: a főleg érseki és püspöki székhelyen élő világi papok, klerikusok – kanonokok – kollégiuma. Hamarosan újabb társaskáptalanok és prépostságok alakultak Esztergomban, Csanádon és Székesfehérváron. Ez utóbbi, Géza fejedelem kedvelt tartózkodási helye lett az ország új fővárosa István elhatározásából, a szent király alapította Szűz Mária-székesegyházzal, a saját és a következő évszázadok magyar uralkodóinak temetkezési helyével. (Gyászos történelmi utójáték, hogy az 1996-os honfoglalási millecentenárium, majd a millenniumi 2000. esztendő úgy telt el hazánkban, hogy e nemzeti kegyhelyünket és becses régészeti-építészeti emlékünket a környezetétől, az ésszerűségtől és a jó ízléstől elrugaszkodott, botrányosan pocsék fémszerkezet rondította el.)
Hivatalának elfoglalása után néhány évvel István király kiadta első törvénykönyvét. Cikkelyei szavatolták az egyházi vagyon védelmét, meghatározták a püspökök faladatát, rendezték a világiakkal való kapcsolatát, szabályozták a keresztény vallás gyakorlását, a templomi viselkedést, a böjtöt, a gyónást, a vasárnap megtartását. Az uralkodó utasította a településeket a nyugati mintájú heti piacok és az időszakos nagyvásárok megtartására, majd (a második) törvényében előírta minden tíz falunak legalább egy templom építését. Meggondolandó: abban az időben már 2-3 ezer falunak mondható település létezett az országban, tehát rövid időn belül több száz kisebb-nagyobb helyi egyház építése kezdődött meg. Az említett pécsváradi bencés kolostor 41 falut kapott „állami hozzájárulásként”, 1136 főnyi háznéppel, köztük nyolc áccsal, húsz vasbányásszal, tíz kováccsal és további mesteremberekkel. A királyi házaspár maga járt elöl jó példával, ők lettek a meginduló építkezések fő támogatói, s ők szerelték fel a templomokat kelyhekkel, keresztekkel, miseruhákkal és egyéb kegyszerekkel. A királyi család, illetve a rokonság bővülésével az adományozók és alapítók köre is bővült.
A kor építészeti emlékeiből sajnálatosan kevés maradt fenn, azok is csupán töredékesen vagy a régészek által feltárt rétegekből. Esztergomban kör alaprajzú várkápolna falai kerültek napvilágra a X. századi palotaszárny mellett, az elpusztult Szent Vitus-székesegyház közelében, hozzá hasonló rotundák – bizonyosan keresztelő kápolnák – alapjait találták meg az utóbbi évtizedekben Veszprémben, Gyulafehérváron és Egerben. Kicsiny kápolnák kerültek felszínre a győri Püspökvár és a székesfehérvári óváros területén, utóbbi helyen egy másik ásatag, négykaréjos kápolna alighanem Géza fejedelem keresztelő- és temetkezőhelye volt. XI. század eleji részletek rejtőznek a pécsi és nyitrai dóm legrégibb falaiban. István nagybátyjának, Mihály hercegnek a sírját rejthette a Tarna menti Szentmária ezredfordulón készült altemploma, a közeli Abasár feltárt, kör alakú kápolnája, s Feldebrő bizáncias ízlésű, centrális szerkezetű altemploma szintén a XI. század elejéhez, illetve a király sógorának, Aba Sámuelnek a személyéhez kapcsolható.
A kormányzással járó bajok
Azért nem ment minden simán és olajozottan ezer évvel ezelőtt sem. Hiába rendelkezett Géza fejedelem történelmi döntésével István fiának trónra emeléséről, ami a teljes és biztos uralkodói hatalmat jelentette az országban. Miután a nagyfejedelem 997-ben elhunyt, özvegyét, Saroltát az ősi jogszokás alapján magának követelte az Árpád-ház legidősebb tagja, Koppány somogyi herceg (természetesen a kezével járó fejedelmi hatalommal együtt). Az első magyar–magyar belháború gyorsan lezajlott. István herceg és az atyjához hű nemzetségfők, a Gizella kíséretével hazánkba érkezett bajor páncélos lovagok közreműködésével a Veszprém melletti Sóly közelében még abban az évben leverték a lázadókat. A kétszáz évvel később keletkezett Képes Krónika leírása szerint: „Abban a csatában Vencellinus ispán megölte Cupan vezért, és Szent István, aki ekkor még vezér volt, kiterjedt földbirtokkal jutalmazta meg ezért. Cupant pedig Szent István felnégyeltette: egyik felét Strigoniumba, a másikat Vesprim, a harmadikat Iaurinum kapujához küldte, a negyediket pedig Erdelwbe.” Magyarázatul: a megjutalmazott bajor Vencellin lovag, a későbbi hatalmas Szentgyörgyi család őse ölte meg az Árpád véréből való főembert; Koppány testének darabjait Esztergom, Veszprém, Győr és Gyulafehérvár várkapuira szegezték elrettentésül. Utóbbi nem lehetett elég hatásos, mert hamarosan újabb lázadások törtek ki a keleti országrészben, előbb Sarolta fivérét, a hatalmas erdélyi Gyulát fenyítette meg István 1002-ben, majd a csanádi főúr, Ajtony Maros menti birodalmát törte le vaskézzel (1008). A Tomaj nembeli Tonuzaba vezér inkább a Tiszába ölte magát feleségestől, mint hogy a keresztet magára véve meghódoljon Istvánnak, vagy a király kardja által vesszen el.
Az új rend ellen lázadók nem pusztán a régi szokásaikhoz, tradícióikhoz ragaszkodtak, mint minden nagy történelmi átalakuláskor, a jogbiztonságuk és a hatalmuk hátterét képező anyagi bázisuk került végveszélybe. Trónra kerülésével István egyből az ország első földesura lett. Birodalmát még atyja alapozta meg, ámde ő megsokszorozta e birtokvagyont azzal, hogy élt a korabeli nyugati uralkodók regálé jogával, azaz az ország összterületén lévő minden nem nemzetségi földet a tulajdonába vett, az idegen eredetű és bevándorolt lakosságot pedig magánföldesúri fennhatósága alá vonta. Ez a feudum lett az ország első ura hatalmának megdönthetetlen alapja.
Az új felépítésű társadalom élére – a régi vágású famulusok és vezérek helyébe – a frissen kinevezett tisztviselők, az adománybirtokos arisztokrácia, a főrangúak és az ispánok nagybirtokos osztálya került. Az ispánok jó része német ajkú és Itáliából érkezett lovag volt, a magyarokkal együtt hamar tekintélyes magánvagyonra tettek szert – a közvagyon mellé –, aminek arányában növekedett a hatalmuk is. Ez érthetően nem tetszett a régi világ kiváltságosainak (nincs új a történelemben, mondhatnánk egy évezred távolából visszatekintve).
István, miközben egyik kezével hatalmas vagyont ragadott magához, a másikkal nagylelkűen és tudatosan osztogatott belőle. A világi birodalmával párhuzamosan megszervezett magyarországi egyházi rendszer nemcsak tengernyi adományt kötött magához, de a központi jövedelmek mind nagyobb részének megszerzésével folyamatosan csökkentette az állam bevételeit. Gondoljuk meg: az egyház terjeszkedésével, a gazdasági konjunktúrával és a javuló közbiztonsággal együtt járt a dézsma (a termés és minden jövedelem tizedrésze) mennyiségének folytonos és nagy arányú növekedése, ami a püspökségeknél és rendházaknál felhalmozódva emelte a klérus feudális hatalmát, miközben apasztotta az udvar anyagi forrásait.
Nem csoda tehát, hogy Szent István négy évtizedes uralkodása után, 1038-ban bekövetkezett halála az ország népét őszinte fájdalommal töltötte el. A földművesek, a várjobbágyok és a királyi szolgák, a katonák és a tisztviselők, a városi iparosok, a kalmárok, a fuvarosok és egyéb szolgáltatók okkal gyászolták azt az uralkodót, aki törvényeivel védte a magántulajdont, keményen büntette a lopást, rablást, erőszakoskodást és hatalmaskodást. A közterhekből ugyanakkor látványosan épült az ország, erősödött az egyház, megszilárdult az állam belső rendje és védelme a külső ellenségtől. A klérusnak, de a világi újgazdagoknak is megvolt minden okuk, hogy viszonylag hamar (1083 előtt) szentté avattassák első királyunkat.
Akiket meg bántódás ért annak idején István király szentséges keze által, már régen eltűntek a történelem süllyesztőjében.
Képeinken Szent István (Prágában őrzött) kardja, az Esztergomban vert első magyar ezüstdénár és a pécsváradi bencés apátság altemploma látható
origo.hu
Kisgyerekes apuka halt szörnyet az M3-ason
