Egy narkolepsziás szuperhős története

Mielőtt bárki a szívéhez kapna, nem egy újabb drogfilm, hanem egy narkolepsziás történetét elbeszélő film a Narco, méghozzá a vígjáték eszközeivel élve. Nem egy eget rengető ötlet, de számtalan egyszerűbb poén biztosítéka. De a Narco című film szerencsére ennél több, egy nagy stíluskavalkád, igaz, egy kicsit gyengécske befejezéssel.

Nem lehet egy könnyű élet: az ember elalszik az utolsó padban az általános iskolában, ebéd közben elbóbiskol, már rég az álmok világában jár, amikor otthon apuka éppen kiselőadást tart. Jönnek a kamasz évek gitárral, érkezne a csók is, de a szem már lehunyt, majd a diszkóláz, Cure-os korszaktól az öltönyös, macsós napokig, de az álom ekkor is rendszeresen korán érkezik. Narkolepszia. Épült már hasonló betegségre film, igaz teljesen más stílusban.
Tehát nem kell félni kedves szülők, a Narco nem egy drogfilm, hanem szegény Gustave Klopp (Guillaume Canet) története, aki narkolepsziás. Munkahelyeit egy darabig sűrűn váltogatja, hiszen az még a legtapasztaltabb HR-esnek is meglehetősen nagy kihívás, ha az alkalmazott például a bevásárlóközpontban a targoncával beleszalad a szépen, órák alatt felállított konzerves halmazba, mert munka közben elalszik. És álmodik. Amelyekben szuperhős, űrhajós, a gyámoltalanok megmentője. S egy idő után álomképeit Klopp papírra veti, képregényeket készít. Felesége, Pam, egy idő után egyre kevésbé bír megbirkózni álmos férjével, gyermeke sem veszi apját komolyan, pedig megvan már az idilli ház, már csak negyven évig kell fizetni a részleteket. Klopp mellett a barátja áll, Lenny Bar (Benoit Poelvoorde). Idővel Klopp nagy elhatározásra jut, pszichológushoz megy, aki bukott művész, és elhatározza, hogy saját neve alatt kiadja Klopp képregényeit. S elindul a nagy kavarás, Klopp „félreállítása”, aki azért hamarost visszatér, és helyrerakja a kizökkent dolgokat.
A két legjobban kidolgozott karakter a főhős és a jó barát alakja, mellettük inkább csak egy-egy vonás jutott a művész-pszichológusra, a humoristaként megbukott könyvkiadóra, a kicsit frusztrált asszonykára, pláne a gyermekre. Azonban annál fantasztikusabb, ahogyan az első nagyjátékfilmes rendezőpárosnak sikerült megjeleníteniük Klopp álmait, hőstetteit, animáció, speciális effektek, trükkök segítségével. Mégis egész marad. Rendkívül beszédesek a helyszínek is, amelyek tovább segítik a valóság és álom közötti határon a csúszkálást. A film vége kicsit gyengére sikeredett, de a kellemes, olykor komolykodó vígjáték nézése közben valószínűleg senki nem fog elaludni.
(Narco, színes, feliratos francia film, 105 perc. Rendezte: Tristan Aurouet és Gilles Lellouche. Forgalmazza a Budapest Film.)