Egy plakátkiállítás két Arca

Nem könnyű egyszerre kint és bent is lenni. Nem könynyű megjátszani a függetlent úgy, hogy valaki évek óta nem csupán gesztusokkal, de tettekkel és szerződésekkel is bebizonyította az egyik politikai oldal, jelesül az egyik jelenlegi kormánypárt iránti szimpátiáját. És nem könnyű megjátszani a hatalom bajszát ráncigáló fenegyereket akkor, ha valaki közben éppen e hatalom emlőin csüngve áramoltatja cégeibe a bankókötegeket. S persze az sem könnyű feladat, ha valaki a fogyasztói lét és a médiaidiotizmus kérlelhetetlen kritikusának szerepét próbálja alakítani úgy, hogy éppen a médiában és a fogyasztáskultuszban rejlik üzleti sikerének egyetlen biztosítéka és záloga. Az Arc-plakátkiállítás életre hívói – Bakos Gábor, Fatér Barna és Geszti Péter – ezt a játékot próbálják eljátszani velünk, már hatodjára.
Persze a játékszabályok sokat változtak az Arc-plakátkiállítás története során. Az idők kezdetén – a korszellem jegyében – a Fidesz Országimázs Központja volt a reklámszakma eszköztárát megújítani hivatott szabadtéri tárlat elsődleges célpontja. Ez a 2002-es választások után is változatlan maradt, ami már néhány baloldali–liberális sajtómunkásnál is kiverte a biztosítékot, elvégre a földön fekvő áldozatot nem illendő tovább rugdalni. Akkoriban gőzerővel küzdött a plakátkiállítás az úgynevezett magyarkodás ellen. Az operettes, pántlikás, népszínműbe illő nemzetieskedéssel mosva össze azt az önbecsülést, amely nem irányul senki ellen, viszont szembeszegül az öngyűlölettel vegyített kicsinyesség öt évtizeden át sulykolt hagyományával. Azzal a felfogással szemben, amely a zsidó vallású vagy származású magyarok (gyökértelenek, nemzetidegenek, ötödik hadoszlop stb.), a gazdag földművesek (kulákok, zsírosparasztok) és – mint tavaly decemberben kiderült – a határon túli magyarok (a nyugdíjainkra áhítozó siserehad, avagy a huszonhárommillió román) ellen is pillanatok alatt izzó gyűlöletté szítható, ha a Nagy Machinátor a kísérleti alanyok nagyon is létező egzisztenciális veszélyeztetettségérzetére brillíroz. Apropó: elgondolkodtak-e már főállású liberálisaink azon, hogy ha valaki saját nemzetének himnusza hallatán is émelyegni kezd, és a Szent Korona láttán micisapkát emleget, az hogyan volna képes őszintén és saját értékén megbecsülni a közös hazában élő kisebbségek nemzeti jelképeit és öntudatát?
Az Arc szervezői a későbbiekben joggal számíthattak arra, hogy jószolgálataikat az MSZP–SZDSZ-kormány is meghálálja. Tavaly jó darabig így is festett a helyzet: az esemény szponzorai között már a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának logója is ott szerepelt. A „Fikázni könnyű, alkotni nehéz!” szlogen mellett, amely egy orrát nagy elszántsággal túró – mellesleg igencsak szemrevaló – fehérnép képmásával jelent meg a pályázókat összeverbuválni hivatott plakáton. Ez már Hilleréknek is sok volt. Miután a Magyar Reklámszövetség etikai bizottsága megállapította a hirdetményről, hogy sérti a közízlést, a kultusztárca is elállt a tárlat támogatásától. (Igaz, Hiller miniszter külföldi útja miatt nem tudta megindokolni a visszalépést – talán éppen Katarban vagy Jemenben küzdött a plázson a magyarság nemzetközi kulturális kapcsolatainak felvirágoztatásáért.) Aztán az akkori kiállításon az egyik alkotó – fekete alapú plakátokon – megkérdezte a nézőközönséget arról, mit érez a „zsidó” vagy a „cigány” szó láttán. Emiatt Szilágyi Szabolcs – mellesleg buddhista vallású – képzőművész plágiumpert indított a szervezők ellen, mivel az ő egyik munkája és a kiállított alkotás között mindössze annyi volt a különbség, hogy ő német nyelven szerepeltette művén a „zsidó” szót. Az Arc szervezői később bocsánatkérésre kényszerültek, s ezzel az ügy el lett boronálva. Az pedig, hogy mit érzett a plakát láttán az a polgár, akiben sem a zsidó, sem pedig a cigány szó nem ébreszt gyűlöletet, viszont másfél évtizede folyton ennek az ellenkezőjével vádolják meg – nos, ez sajnos nem tényező, és legkevésbé sem jogi kategória mifelénk.
Idén aztán az Arc feladta a leckét azoknak, akik követték a plakátkiállítás történetét. „Haza. Szereted?” – szólt a pályázati témameghatározás, amelyet olvasva vélhetően a pályázni vágyó alkotókon is nagy zavarodottság lehetett úrrá. Most akkor a magyarságról ironikusan szóló művekkel kell előállni, vagy valóban olyan alkotásokkal rukkoljunk elő, amelyek őszintén szólnak arról, miért szeretünk ott élni, ahol élünk?
Az idei tárlaton az utóbbi felfogást valló művekre is akad példa. Többek között egy olyan munka is szerepel a tárlaton, amely keresztrejtvény formában szerepelteti azon szavakat, amelyekből az alkotó számára összeáll a szerethető magyar haza fogalma – bizonyára csak a szervezők figyelmetlensége folytán fordulhatott elő, hogy e szavak között egy rakás profitorientált szórakozóhely neve is szerepel. S persze van itt még olyan plakát is, amelyen a beszélgetős tévéshow-k talán legocsmányabbikának nagyasszonya szólítja fel a közönség tagjait, hogy tapsolják meg Lászlót, aki veri a feleségét… Az rendben van, hogy Gesztiék a bulvármédia és a kereskedelmi televíziók erkölcsi nihilizmusát kárhoztatják – de nem éppen ez reklámcégeik üzleti sikerének alapfeltétele és egyetlen záloga?
Persze az arcosokban – legalábbis a nagyközönség által látható módon – nem mozgolódnak efféle aggályok. Ők pártatlanok, de nagyon. Erre vall, hogy a szabadtéri tárlat bejáratánál rögvest a baloldalt és a jobboldalt is mószerolja egy-egy plakát – az egyik a Nemzeti Konzultációt tünteti fel kaszát fogó gyülevész hadtól kísért „Nemzeti Konfrontációként”, a másik pedig Gyur és Csány települések polgárait szerepelteti, mondván: ők is összefognának, ha „Tőle” – érti, aki érti – jobban mennének a dolgok. Heuréka, hurrá! – elérte a célját az Arc-plakátkiállítás; őszinte társadalomkritikával illeti mindegyik politikai oldalt, bizonyítja, hogy a művészetet nem korrumpálhatja a közélet, mert épp annyira pártatlan, mint az a perui láma, amely kinéz a bozótból, megszemléli a magyar közéletet, köp egy nagyot, aztán visszafordul a lombok jótékony, apolitikus rejtekébe.
Az idei Arc ragyogó imázsába mindössze annyi rondít bele, hogy a tárlatot – az ivóvíz népszerűsítéséért (!) – hétmillió forinttal támogatta a Környezetvédelmi és Vízügyi Minisztérium; az Arcot bízta meg az állam az Európai Unió Kommunikációs Közalapítvány arculattervezésével, valamint a Fatér Barna és Geszti Péter nevéhez kötődő Neo Internet Kft. készítette Kovács Kálmán tárcája honlapjának imázsát; az MTV új logója pedig szintén Fatér tehetségét dicséri. S hogy Geszti vállalkozása a 2002-es választási kampány során épp az SZDSZ gatyaletologatós kampányának plakátjait szervezte, azt pedig elnézően kezeljük csupán, a mester reklámmoguli munkásságának részeként.
Aki ezek után gyanakodni kezd valamire, az nyilván elfogult a jobboldal iránt, mi több, nemzeti konfrontációra készül.
Vagy éppen annyira hülye, mint amennyire Gesztiék nézik hülyének. Már hatodjára.