A friss „honfoglalók” anyagiakban és lélekszámban egyaránt gyorsan gyarapodtak. A szeszélyes időjárásnak kitett mezőgazdaság azonban nem biztosított számukra könnyű megélhetést. A természeti csapások miatt gyakorta nélkülöztek, s 1866-ban súlyos éhínség pusztított soraikban. A kolerával is tetézett katasztrófa híre felrázta az anyaország közvéleményét. A távolra szakadt s már-már elfeledett székelyeket a hazafias adakozás, az anyaországi segélyküldemények mentették meg a végpusztulástól. A segélyakció vezéralakja a világszerte népszerű írófejedelem, Jókai Mór volt. Legfontosabb támaszuk mégis a Szent László Társulat lett, amely 1861-es megalakulásától a kormány támogatásával végezte a keletre került magyarok lelki és kulturális gondozását. Mindenekelőtt lelkészek és tanítók anyaországi iskoláztatásában játszott szerepet, de karitatív tevékenységet is folytatott, s része volt a XIX. század nyolcvanas éveiben meginduló állami (haza)telepítő akciókban is. Felvilágosítómunkájának eredménye, hogy a Suceava menti székelyek ügye a század végére már széles társadalmi ismertségnek örvendett. A telepítések visszásságai és kudarca miatt azonban a korábbi lelkesültség gyorsan alábbhagyott. Az adakozási kedv csökkenésével a társulat lehetőségei is beszűkültek, s a századfordulóra a közvetlen kapcsolat is megszakadt. Ugyanakkor a nyolcvanas években Magyarországra áttelepült adjonisteni és józseffalvi székelyek helyébe románok és ruszinok költöztek, s a bukovinai magyarság az etnikai arányok romlása miatt még sebezhetőbbé vált. Így fogalmazódott meg állami támogatásuk igénye.
Nemzetünk érzékeny kivándorlási veszteségei és a nemzeti kisebbségek területi elszakadással fenyegető politikai aktivizálódása a századfordulón arra ösztönözték a magyar kormányzatot, hogy a „faji erő” megóvásának és gyarapításának minden lehetőségét számba vegye. A századforduló időszakában megérlelődő külföldimagyar-gondozási program az amerikások távlati hazatelepítésével számolt; a déli határok mentén együtt tartott és megerősített szórványoknak pedig – a magyarság „balkáni küldetése” jegyében – valamiféle „hídfő” szerepet szánt. Az Egyesült Államok, Románia és az autonóm Horvátország után a nemzetgondozási programot 1905-ben Bukovinára is kiterjesztették. Súlytalan peremvidékről és népességről lévén szó, az itteni akciónak pusztán önvédelmi célkitűzései voltak.
Az 1900-as népesség-összeírás szerint a bukovinai székely falvakban tízezernyi katolikus magyar élt. (Az alig ötszáz református többsége Andrásfalván tömörült.) Kulturális állapotukra a csaknem 70 százalékos írástudatlanság jellemző. A székelység társadalmi viszonyainak és igényeinek felmérését 1904 őszén Várady L. Árpád katolikus és Antal Gábor református püspök végezte el, elővigyázatosságból mint a Szent László Társulat és a Julián Egyesület (a kormányzat horvátországi fedőszervezete) megbízottjai. Az osztrák hivatalosságnak a magyarok kulturális gyarapodásától kevesebb félnivalója volt, mint a többségi ruszinok és románok elszakadási törekvéseitől, ezért a segélyprogram elé nem gördített akadályokat.
Elsőként a lelkészek és tanítók, a vidék szellemi vezetőinek támogatási rendszere épült ki. A program „motorjának” tekintett tanítóság három csoportot alkotott: a leginkább preferált típusba azok a bukovinaiak tartoztak, akik képesítésüket az anyaországban szerezték. A honi tanintézetekben természetesen mód nyílt a jelöltek magas szintű szakmai és erkölcsi felkészítésére, s arra is, hogy beléjük plántálják a nemzeti elhivatottság érzését. A teljes ellátás, ingyentanszer és szerény ruházkodási keret nagy vonzerőt jelentett a nehéz sorsú bukovinai fiataloknak. Számuk csakhamar 16 főre növekedett. (A „tanult” vezetőréteg teremtésének céljával később ipari szakmunkásokat, sőt egy jogakadémistát is segélyeztek az akció keretében.) Érdekes, hogy az évekig otthonuktól távol élt ösztöndíjasok „visszagyökereztetése” nem jelentett gondot. A szülőföld szeretete visszavonzotta a szerencsés kiválasztottakat. Még zökkenőmentesebb volt a Bukovinában tanultak beilleszkedése, ám velük szemben – szakmai és honfiúi vértezettségük hiányosságait érzékelve – Budapest bizonyos fenntartásokkal viseltetett: ezeket a tanerőket nyári továbbképzéseken az anyaországban igyekeztek „egyenértékűsíteni”. Az akcióban a helyi hatóságok hallgatólagos jóváhagyásával sikerült elkerülni a nem magyar pályázók alkalmazását, így a tanítóság harmadik (tán legtöbb gondot okozó) csoportját a magyarországi „vendégmunkások” alkották. A jelentős pedagógushiány miatt még évekig nagy szükség volt rájuk. A hazai szociális kedvezményektől elesve ugyan számuk visszaesett, illetve megnőtt az osztrák állampolgárság felvételével biztosabb egzisztenciát teremtő anyaországi tanítók aránya. Így a bajai tanítóképzőben nyert gazdag útravalót a bukovinaiak több nemzedékének nevelésében kamatoztathatták; s idővel szinte mindannyian a székelység elfogadott és tisztelt vezetőivé váltak.
Míg a romániai és különösen a horvátországi szórvány megtartásában a legnagyobb gondot a magyar iskolák puszta léte (engedélyeztetése és szervezése) jelentette, addig a bukovinaiak esetében a kérdés inkább az volt, hogy a létező iskolák miként szolgálják az anyanyelvi kultúra megőrzését és ápolását. A nyomasztó analfabetizmus, a túlzsúfolt iskolaépületek, a taneszköz- és tankönyvhiány, a beiskolázás alacsony szintje s persze a tanintézetek katasztrofális állaga sürgős orvoslást kívánt. A csaknem felerészt románok lakta Fogadjisten iskolája szomorú állapotban volt, a düledező épületben két osztatlan csoportban folyt az oktatás. A legnépesebb magyar helységben, Hadikfalván viszont a magas gyereklétszám miatt a diákok napszakonkénti váltásban voltak kénytelenek tanulni. A „proletár nevelés” veszélye ellenére a község vezetése hiába halogatta a kisebbik tanoda faépületének lebontását, a tartományi kormányzat egy tízosztályos népiskola megépítésére kötelezte. Az idegen bankok drága hiteleit végül is az Országos Magyar Szövetség közvetítésével kedvezményes budapesti kölcsönnel váltották ki, s a tanintézet szerencsésen megépült.
A székely népiskolákba elenyésző számban jártak más nemzetiségű tanulók, ezeket az intézményeket – a horvátországi viszonyoktól eltérően – senki nem illethette a „janicsárnevelés” vádjával. A mintegy 1600 főnyi magyar tanköteles zsúfolt (átlag százfős!) osztályokban, többnyire osztatlan iskolákban tanult. Nem lebecsülendő előny volt viszont, hogy korlátozás nélkül használhatták a magyar ábécéskönyveket, szemléltetőeszközöket és térképeket, s a tantervbe „belefért” az anyaországi honismeret anyaga is. Az akció vezetősége lépéseket tett a közművelődés fejlesztésére is. Az agrártárca és a kultuszminisztérium jóvoltából kiépült a népkönyvtárhálózat, s az anyaország gondoskodott a hitélet elmélyítéséhez szükséges kátékról, Bibliákról és énekeskönyvekről is. Bizonyos értelemben az újság funkcióját töltötte be a Bukovinai magyarok nagy képes naptára. Az ugyancsak ingyenes kiadvány anyaga jórészt megegyezett a többi akció kalendáriumának tartalmával: az egyházi és világi ünnepekről, vásári és búcsúhelyekről szóló ismertetéseket helyi vonatkozású, a székelység múltját, jeles vezetőit, szokásait bemutató írások egészítették ki. A kalendáriumot az egészséges életmóddal, jogi és gazdasági kérdésekkel foglalkozó szakcikkek tették még hasznosabbá és kedveltebbé.
Döntően kulturális eszközökkel sietett ugyan a budapesti kormányzat az idegen népcsoportoktól körülvett székelység segítségére, azonban kezdettől világos volt, hogy a megélhetés biztosítása, azaz a gazdasági viszonyok fejlesztése a kulcsa a bukovinai szigetmagyarság megmaradásának. Kezdetben a termőföld és a legelő is elegendő volt. Utóbbira bizonyság a jelentős, ridegen tartott szarvasmarha-állomány, amelyet fuvarozásra is használtak. (Az 1877–78-as balkáni háborúban egészen a bolgár végekig vállaltak hadi szállítást az oroszoknak.) A döntően mégis búza- és kukoricatermelésből élő székelységet a kalendárium próbálta rávezetni az okszerű gazdálkodás fortélyaira, s tán ennek is eredménye a háztáji zöldség- és gyümölcstermesztés felvirágzása. Portékáik a közeli Radóc, Szeret és a főváros, Csernovic piacain igen keresettek voltak. A sikert elősegítette a mezőgazdasági tárca is, amely ingyen oltványokat küldött, de része volt a létfontosságú hitelszövetkezetek létrehozásában is. Mindez mégis csak szerény javulást hozott a földéhségtől és természeti csapásoktól sújtott székelység életében. Az önfenntartás kényszere tömegesen űzte külföldi idénymunkára a vidék lakóit. Általában 60–150 kilométernyi távolságban végeztek talajművelést és betakarítómunkákat, nyomorúságos ellátás, szállás és fizetség fejében. Az alkalmazás higiéniai viszonyait jellemzi, hogy a hazatérőket féregtelenítették, ruháikat kifőzték. A „Móduvába járás” súlyos erkölcsi következményeivel a hatóságok is tisztában voltak, „az iskolás gyermekekkel való kereskedéssel” s különösen az azt előidéző szociális problémákkal szemben azonban tehetetlenek voltak.
A birtokaprózódás és a növekvő adóterhek a túlnépesedő Suceava menti falvakban már nemcsak a gazdasági felemelkedést, de a puszta megélhetést tették kérdésessé; megnőtt az újabb kirajzások esélye. Az akció vezetősége nem tudta útját állni a nagymérvű munkaerő-áramlásnak, noha 1909-ben híre kelt, hogy a földművelési tárca újabb (haza)telepítést tervez. A hadikfalvi kérvényezőkkel szemben mégis az anyaországi munkavállalókat részesítették előnyben, hiába volt a képviselőházi honatyák zajos rokonszenv-nyilvánítása, végül a készségesebbnek tűnő Kereskedelmi Minisztérium is elállt a székelyek alkalmazásától. Innentől számítva a kivándorló bukovinaiak a biztos megélhetést garantálni képtelen anyaország helyett a tengerentúlt (elsősorban Kanadát) vették célba. Döntésüket a világháború kitörése véglegesítette.
A háború nem csak finanszírozási szempontból hozott látványos visszaesést az akcióban. A határ közeli Suceava völgyét háromszor özönlötték el az oroszok. A megjelenésüket kísérő rablások és erőszakoskodások láttán a lakosság körében elterjedt, hogy a katonaköteles férfiakat deportálás fenyegeti, ezért mintegy 300 bukovinai ifjú szökött át a magyar oldalra, ahol felcsaptak honvédnek. Összességében a lakosság hatoda, csaknem kétezer férfi viselt katonai mundért. A hadjárások következtében járványos betegségek (szembetegség és skarlát) pusztítottak a magyar falvakban. Az igazi megpróbáltatások azonban a Bruszilov-offenzíva után következtek. 1916 júliusára a front a magyar falvak térségében megállapodott, s Románia hadba lépésével a vidék teljesen elszigetelődött a külvilágtól. Az egyéves idegen megszállás alatt az oroszok rekviráltak, a lakosságot beszállásolásokkal, közmunkával és hadi szállításokkal sújtották. Az iskolaépületeket az átvonuló csapatok hadikórháznak, raktárnak vagy éppen telefonközpontnak használták. A posta bizonytalansága miatt Várady L. Árpád katolikus püspök Bécsen keresztül vagy küldönc útján igyekezett a segélyeket célba juttatni. A háborús viszonyok között azonban nemcsak a pénzforgalom akadozott, de a miniszterelnökségnek szánt beszámolók is nagy késéssel érkeztek meg. Az 1916–17-es év zárszámadása az akció szétzilálódását rögzítette az ösztöndíjasok szétszóródásával, az önkéntes katonák veszteségeivel és a megszállók túszszedéseinek hírével. A tanítás és az istentiszteletek rendje (a két évig tartó harangozási tilalom miatt) is felborult.
Az 1917 nyarán kibontakozó osztrák–magyar offenzíva csak Andrásfalvának hozta meg a várva várt felszabadulást. Józseffalva és Fogadjisten az oroszok kezén maradt, a két legnépesebb település pedig hónapokra két tűz közé szorult. Az Istensegítsen lőállásokat kiépítő orosz a falu egy részét durva módszerekkel kitelepítette és kifosztotta. A harcokban a községházának és az iskolának csak a falai maradtak meg, s a templom is találatot kapott. Hadikfalvát viszont a német hadvezetés evakuálta (sokan magyarországi menekülttáborokba kerültek). A falu ugyancsak súlyos károkat szenvedett, és éhezésre ítéltetett, mert a termést sem betakarítani, sem a rekviráló ellenségtől megmenteni nem tudta. Az átmeneti román megszállás után 1918 tavaszán magyar alakulatok érkeztek, amelyek segédkeztek a kárelhárításban, de nem maradtak sokáig.
Mint ismeretes, a tanácskormány a határokon túli magyarsággondozás minden formáját meg kívánta szüntetni, ám ezt a Szent László Társulat sikerrel elszabotálta. A saint-germaini béke azonban Romániának ítélte Bukovinát. A legyőzött és felosztott anyaország hosszú ideig képtelen volt az elszakított nemzetrészekkel érdemben törődni. A bukovinai magyarság egyedüli támasza így az erdélyi magyarság lett. (A Kárpátokon inneni tömbmagyarság szolidaritásának legszebb példája az 1939-es józseffalvi tűzvész kárvallottjainak megsegítése volt, amelyben Kós Károly is szerepet vállalt.) Az iskolák élén a Bukovinában végzett tanítók vívták utóvédharcukat az anyanyelvápolás lehetőségéért, de hamarosan már a hittan oktatását is az államnyelven követelték a román a hatóságok. (Az 1929-es vatikáni konkordátum ellenére is!) Egyedüli magyar tanintézetként Andrásfalva református felekezeti iskolája működhetett.
A két világháború között a félmilliónyi román tengerében elszigetelten fejlődő, vegyes lakosságú Fogadjisten és Józseffalva perspektívák nélkül agonizált, a másik három falu viszont – a földreformnak csúfolt betelepítések ellenére is – állta a sarat. Azonban csakhamar világossá vált, hogy az idegenben eltöltött jó másfél évszázad alatt önvédelmi képességét ékesen bizonyító bukovinai székelységnek a hazatelepítés maradt az egyetlen esélye a túlélésre; ami az újabb világégés zaklatott viszonyai közepette történt meg, mondhatni – maradéktalanul.
A magyar kormányzat tehát kiragadta az asszimiláció láthatatlan, de nagyon is valós szorításából ezt a tiszteletre méltóan élni akaró töredéket. A bukovinai székely „kaptár” rajai 1941-ben megindultak a végállomásnak hitt bácskai cél felé; megmelegedni azonban itt sem tudtak. A jugoszláv partizánok elől Vasig és Zaláig menekültek, aztán megtizedelve és elcsigázva a kiűzött svábok dél-dunántúli településein leltek végleges otthonra.
A minap egy nemzetközi konferencián hitetlenkedve hallgattam egy románná lett ukrán történésztől, hogy a Suceava mentén – hírmondónak – ma is él egy maroknyi magyar. Nos, hát a radóci (avagy bonyhádi) székely valamit bizonyosan tudhat a túlélés titkáról… Hogy kell hozzá szívósság s némi segítség – jól gondolták mindig a nyakas góbék. Már több mint 200 éve is alázattal azt vésték a falutáblára s a szívükbe, hogy: Fogadjisten s Istensegíts…
origo.hu
A Hell közleményben reagált az energiaitalok korlátozására
