Kudarc kudarc hátán

A baloldal mint utolsó szalmaszálba, úgy kapaszkodik Orbán Viktor szavaiba. Hiszen végre felcsillant a remény arra, hogy fasisztázással és a jobboldal megrendszabályozásával tölthessék a választási kampány, és ne kelljen szembesülniük mindazzal a kudarccal, amit négyéves kormányzásuk és a rendszerváltás tizenhat éve alatt összehordtak.
Mert mi történt az elmúlt négy évben? Az ígért demokratikus fordulat megtörtént ugyan, de negatív irányban. A mézesmadzag, a hazug ígéretek, a szószegés, a szerződéses átverés politikája, amelyből ízelítőt mutattak a 2002-es választási kampányban, mára általánosan elfogadottá vált. Az arcátlanul demokráciáról szónokolók számláján vélemény- és szólásszabadságot, gyülekezési jogot sértő politikai perek sokasága, független politikai intézmények és másként gondolkodók egzisztenciális ellehetetlenítésének garmadája sorakozik. A sajtószabadsággal ez a koalíció már fennállásának első hónapjában leszámolt, amikor hosszú évekre bebetonozta a közszolgálatiság eszméjéből azóta is naponta gúnyt űző, törvényen kívüliséget élvező Nap-keltét. De nem volt szerencséje a demokratikus intézményekkel sem. Nem sikerült egy demokrata köztársasági elnököt, de még miniszterelnököt sem találnia. Medgyessyről és Gyurcsányról egyaránt kiderült: az Országgyűlést összekeverik saját vállalatukkal, ahol az ellenzéki pártokat az igazgató utasításait követni köteles, egy akolba terelhető, domesztikálandó birkanyájnak tekintik.
Pénzügyminiszter tekintetében sem áll jól a baloldali koalíció: az államháztartás könyveinek kezelése olyan kritikán alulira sikeredett, hogy nincs egy pártatlan európai auditor, aki az aláírását adná hozzá. Nem sikerült a jóléti fordulat sem: a száz napok és száz lépések rosszul sikerült reklámkampányok fedőszerveinek bizonyultak, annak elleplezésére, hogy az emberek szocialista vezetés alatt egyre rosszabbul élnek. Ugyanez mondható az európai csatlakozásról: a koppenhágai megállapodásban az agrárszféra jövőjét, a nyolcak levelében a magyar emberek biztonságérzetét és az uniós szolidaritást, a budapesti formulában pedig a magyar külpolitika tekintélyét tették súlyosan kockára a baloldali vezetők.
Nemcsak mostani kormányzása, hanem tizenöt éves ténykedése is illusztrálja a baloldali nómenklatúra csődjét. Ha szemügyre vesszük, semmi nem látszik belőle, ami valóban szociáldemokrata lenne. A szocialisták maguk állítják: Magyarország igazságtalan. A szociális különbségek csak nőttek, a gazdagok gazdagabbakká, a szegények szegényebbekké váltak. Némelyek szánalmas módon azzal mentegetőznek: a kormány rúdjánál mindvégig koalíciós társuk állt. Persze, a huszadik századi európai történelemben a liberálisok nemegyszer szövetségest találtak a szociáldemokratákban. Csakhogy ebben a szocialista–szabad demokrata koalícióban – mint azt a köztársaságielnök-választás kapcsán láthattuk – több a vademberi erőfitogtatás, mint a liberalizmus vagy a szociáldemokrácia, a kompromisszumról nem is beszélve. Ezt a politikát manapság divat lett ultraliberálisnak nevezni. Ebből annyi igaz: emberi jogi kérdésekben valóban ultraliberális ez a politika. A másság pozitív diszkriminációjának túlhajtásával eltereli a figyelmet más, szintén fontos kérdésekről.
Gazdaság- és társadalompolitikájában azonban thatcherista, ultrakonzervatív politikáról van szó, amely elfedi, hogy ennek a koalíciónak éppen a hirdetettel ellentétes a célja: a már megszerzett kiváltságok megőrzése, vagyis pontosan az ellenkezője annak, ami valaha is baloldalinak volt nevezhető. Az elmúlt tizenöt év privatizációs folyamatai, az adótörvények, a rászorultság liberális elvének erőltetése mind-mind a Medgyessy-elv illusztrációi. Ami így hangzik: „Rendszerváltás alatt azt értem, a sikeres emberek befejezhetik azt, amit elkezdtek.” Ennek a kiváltságőrző politikának a jegyeit hordozza magán a modernizációs ideológia: a baloldali nómenklatúra ebben találta meg a közös nevezőt egyfelől a bizonyos előnyök fejében támogatását készségesen adó nemzetközi nagybefektetőkkel, akiknek nagy reményekkel kecsegtető, de válság sújtotta térség kellett, másfelől a mérnöki gondolkodással szemben a holokauszt ürügyén bizalmatlan szabad demokratákkal, akiknek tizenöt éve kedvence a Magyarországot az ipari társadalom korába visszarepítő modernizációs ideológia. Ennek jegyében folyik tizenöt éve a kisegzisztenciák tömeges tönkretétele: a szocialistáknak ahhoz, hogy egyszer egy munkáshadsereg egyesítői lehessenek és szociáldemokratává válhassanak, először is földönfutók kellenének.
A Horn-kormány idején még sikeresnek tűnhetett ez a stratégia. A privatizáció és a piacosítás akkori üteme belefért egy vegyes tulajdonra épülő, hagyományos szociáldemokrata társadalomfelfogás kereteibe. A harmadik út Tony Blair-féle kísérletéről azt hihettük: csak a túlállamosítással, a bürokratikussá vált szakszervezeti túlhatalommal számol le. A Medgyessy–Gyurcsány-kormány idejére azonban kiderült: a harmadik út – ahogy Václav Havel mondja – a harmadik világba vezet. A nagyüzemi üzleti szféra elkényeztetéséhez, a korrupció eluralkodásához, ezen keresztül a gazdaság és társadalom fejlődésének megbomlásához, világméretű békétlenséghez. A magyar szocialisták kudarca az egész európai baloldal balsikerének egyik fejezete tehát. A klasszikus szociáldemokráciának hadat üzenő Blair melletti lehorgonyzás szerepet játszott abban is, hogy a magyar kommunisták hajdani pártjának nem sikerült új identitást találnia a szociáldemokráciában. Az új dolgok kényszeres, blairista hajszolását mintául véve, a szocialistáknak nem maradt energiájuk arra, hogy tanulmányozzák az európai és a magyar szociáldemokrácia múltját. Ha akarták volna, mindkettőben találhattak volna pozitív példát, meríthettek volna ötleteket a kormányzáshoz. A skandináv szociáldemokrácia története nagyszerű mintákat kínál a városi és a vidéki kisemberek összefogására, vagy arra: hogyan boldogulhat a nemzet a családok gyarapodásán keresztül. Nekik ez nem kellett.
Kudarc kudarc hátán. Ez tehát a mai magyar baloldali elit valódi problémája, és nem az, amit Orbán Viktor mondott róla. Hiller István tavaly még arról beszélt: forradalom indult az MSZP-ben. Azóta a revolúció belső polgárháborúvá fajult. A szocialista párt lassan köztörvényes ügyek ingoványába süllyed. Okirat-hamisítások, választási csalások, egymás fizikai és szellemi megerőszakolása, a másik lehallgatásáig fajuló gyanakvás, brókerbotrány, számlagyárak, zöld Jaguárral és piros Ferrarival való kérkedés, gúnyolódás a holokauszton, a párt elnökhelyettese nyíltan tagadja a közösségért való cselekvés értelmét: íme néhány fejezetcím az évek óta folyó hatalmi harcból.
És még valami. Orbán Viktor enyhén fogalmazott, amikor arról beszélt, hogy a baloldali elit, ha csak teheti, ráront a nemzetére. Mert az nemcsak a nemzetére és elsősorban nem is a nemzetére, hanem saját belső ellenzékére szokott rárontani. Jól látható ez azokon a dühödt reakciókon, amelyeket Pozsgayék távozása váltott ki az igazi szociáldarwinisták táborából. Enyhén fogalmazott Orbán akkor is, amikor a szocialista párt átalakulását sürgette. Mert az megreformálhatatlan. A kudarcokat nem lehet többé a szőnyeg alá söpörni. Tabula rasa kell.