Sohasem látott ekkora tömeget Kartúm. Július 8-án a szudáni fővárosban milliónál is többen sereglettek össze, hogy lássák és hallhassák azt az embert, aki 22 év után tért vissza a városba. John Garang diadalútja volt ez a nap. A déli felkelők 60 éves vezére beváltotta szavát, amiért két évtizeddel ezelőtt fegyvert fogtak az őt követők. A nairobi békemegállapodás szerint a három déli tartomány kivívta autonómiáját. Ezt követően a déliekre nem vonatkozik a szigorú iszlám törvénykezés, a seria. 1983-ban a seria déli tartományokra való kiterjesztése miatt tört ki a felkelés az északi muzulmán uralom ellen.
De ennél sokkal többet is elértek a déliek. Szudán tavasszal elfogadott új, átmeneti alkotmánya kimondja, hogy ezentúl dél és észak fele-fele arányban részesül az ország kőolajkiviteléből származó összegből. Az olajkutak nagy többségükben délen találhatók, ám ezen a vidéken kőkorszaki állapotok uralkodnak. A most megadott autonómia foka már-már a függetlenség határát súrolja, ebből is látszik, menynyire szüksége volt az északi muzulmán elitnek az olajmannára. Az államfő, Omar Haszan el-Besir mellett az egyik alelnöki posztot a déliek parancsnoka, John Garang töltötte be. Hat év múlva a déli lakosság népszavazáson nyilváníthatja ki, hogy el akar-e szakadni, vagy Szudán része marad. Mindemellett új kormány alakult, amelyben 52 százalékot az északi muzulmánok, míg számarányukat jelentősen meghaladva, 28 százalékot a déli törzsekből származók adnak.
Az egy hónappal ezelőtti kartúmi megmozduláson a Kartúm körül élők, a „szegénység gyűrűjének” kétmilliónyi lakója ünnepelte Garangot, akik délről jöttek, és menekülttáborokban tengődnek. Másnap a déli gerillavezér, aki terepszínű egyenruháját évekkel ezelőtt lecserélte öltönyre és nyakkendőre, letette az alelnöki esküt. Megkezdődött a fogadások sora, amelyen ugyancsak furcsán néztek ki az előkelő arab urakkal körülvett, dzsungelből előjött déli parancsnokok. „Egyenként megveszik mindet” – jegyezte meg egy külföldi diplomata. Hogy Garang sem bízott az őt mézesmázos beszéddel fogadó arabokban, jól mutatja, hogy 1500 fős, állig felfegyverzett testőrséggel érkezett Kartúmba.
Ő csak tudta, hányszor szegték meg a szavukat. Valószínűleg csapdát sejtett. De hogy mindössze három hétig lesz az ország alelnöke, ezt ő sem gondolhatta. A déliek a halálhír augusztus 1-jei bejelentését követően tehetetlenségükben törni-zúzni kezdtek Kartúmban. A majd egy hétig tartó zavargásokban, amelyek más városokra is átterjedtek, mintegy százötvenen vesztették életüket.
A gyanús katasztrófa körülményeit nemzetközi csoport fogja kivizsgálni. John Garang már Szudán alelnökeként kereste fel Ugandát, ahol egykori iskolatársa és barátja, Joveri Muszeveni az elnök, aki felajánlotta a visszaútra helikopterét, egy szovjet gyártmányú Mi–72-est. Garang elfogadta az ajánlatot. A hatfős szudáni delegáció, valamint a nyolcfős ugandai személyzet felszállt a helikopterre, amely csak kilenc főt szállíthatott volna. A hivatalos jelentés szerint a helikopter „a rossz látási és a kedvezőtlen időjárási viszonyok közepette” a dél-szudáni Amatondzs-hegység láncainak csapódott, amely egyes helyeken 3000 méter fölé emelkedik. A fedélzeten tartózkodó 14 fő életét vesztette.
„Lehetett baleset, de lehetett bármi más is” – jelentette ki Muszeveni a tragédiáról éppen akkor, amikor Kartúmban a hatalom és a déliek is azon fáradoztak, hogy lehűtsék a lázadó tömeget: a békefolyamat folytatódni fog. Az ugandai elnök meghívta a baleset körülményeit kivizsgáló bizottságba az ENSZ képviselőit, a Garang-féle szervezet illetékeseit, a szudáni hatalom embereit, valamint amerikai és angol szakértőket. Merénylet, szabotázs, terrorcselekmény, egyszerű gép- vagy pilótahiba? – ezekre a kérdésekre próbálnak meg majd felelni a vizsgálók.
A talányok nemcsak John Garang halála kapcsán sorakoznak, hanem Szudán nehezen fenntartott egysége is megkérdőjeleződhet. Jelenleg azonban minden ellentmond ennek. A déliek a halálhír hallatán azonnal kijelölték Garang utódját, Szalva Kiirt, a Szudáni Népi Felszabadítási Hadsereg, az SPLA második emberét, akit már ki is neveztek Szudán új alelnökévé. A dinka törzsből származó, magas növésű katona ismeretlenként pottyant a politika színpadára. Egyesek szerint nem is alkalmas a neki immár kijáró szerepre, hiszen meg sem közelíti az „ezredes” szintjét, enyhe túlzással még beszélni sem tud. Az utóbbi években John Garang is kikupálódott diplomáciából, sorra látogatta az evangélista amerikai szalonokat. Így vált az SPLA részéről az egyetlen hiteles és kizárólagos tárgyalópartnerré.
Mások szerint Kiir is fejlődőképes. Kiváló példaként említik a múlt hét válságos napjaiban tett első nyugtató beszédeit, amelyekben kiállt a békefolyamat folytatása mellett. A délieknek gyakorlatilag más választásuk nem volt: ő állt a legközelebb Garanghoz.
Szudán Afrika leghatalmasabb országa. 2,5 millió négyzetkilométerével Magyarországnál vagy 28-szor nagyobb, és csak mintegy 33 millióan lakják a kontinensnyi méretű országot. Keverednek etnikumok, törzsek, nyelvek. A legtöbben az arabok vannak (49 százalék), őket követik a dinkák (12 százalék), núbiaiak (8,1 százalék) és a keleten élő bedzsák (6 százalék). Vallási szempontból a muzulmánok dominálnak (75 százalék) a keresztények (15 százalék) és törzsi vallásúak (10 százalék) előtt.
Jelenleg napi 300 ezer hordó kőolajat hoznak felszínre, amit az új lelőhelyekkel akár meg lehetne duplázni. Ami az ország fejletlenségét illeti: az ENSZ besorolása alapján Banglades után és Nepál előtt a 139. helyet foglalja el az úgynevezett humán fejlettségi listán, amely az oktatás, az egészségügy, a szegénység, a születéskor várható élettartam mutatóit jelzi. Az egy főre számított nemzeti jövedelem kétezer dollárnyi, ez a fele annak, amennyi a túlságosan gazdagnak nem mondható északi szomszédé, Egyiptomé.
A szegények szegényei a déliek, ahol az elektromos áramról szóló „mese” apáról fiúra száll. A polgárháború alatt közülük 1,5–2 millióan haltak meg, többségük nem a fegyverek által, hanem az éhségben, a pusztító járványokban. Négymillióra teszik azok számát, akik a háború elől menekülve elhagyták lakhelyüket, és táborokban próbálták meg túlélni a borzalmakat. A rabszolgák számát több százezerre becsülik.
Bár zászlaja már van a három déli tartományból szerveződő új Szudánnak, gyakorlatilag semmi más nincs, ami egy államhoz hasonlatossá tenné. Nem létezik közigazgatás, és az ehhez szükséges kiművelt emberfőkben is ordító hiány van. A felszabadító hadsereg egyetlen nagyvárosban sem tudta megszervezni és irányítani az életet. Ha a mostani olajbevételekkel számolunk, és a békemegállapodás terve maradéktalanul megvalósul, évi 2,5 milliárd dollár jut a déli tartományoknak fejlesztésre. Ehhez jönnek még az Egyesült Államok és az Európai Unió által beígért milliárdok. De kivel és hogyan akarják átrántani a térséget a kalasnyikovos őskorból a modern világba?
Közben már szervezkednek a nairobi békemegállapodás ellenfelei: az államfő, El-Besir egyik unokatestvére nem kevés rasszista felhanggal „ultraészaki” párt megalapításába fogott. El-Tajeb Musztafa szerint az északi araboknak meg kell szabadulniuk a keresztény-animista déltől: jobb egy tisztán muzulmán országban élni, mint szembesülni a különbözőségekkel. Valóban: még nem próbálták ki az együttélést, amikor az egyik italozhat, a másik nem, hogy ne is beszéljünk a bűnözésről meg a prostitúcióról, amely más megítélés alá esik, ha az elkövető muzulmán, vagy ha fekete.
John Garang múlt szombati dzsubai temetésén alig lehetett síró embert látni. „Itt nem siratják meg a hősöket” – szólt a magyarázat. A gyászünnepségen felszólalt Rebecca Garang, az elhunyt özvegye, aki a következőket mondta: „Nekem a férjem nem hiányzik annyira, mint az, hogy a szudáni nép biztosítéka legyen a békének. Így folytatódna az ő álma. De ha a békemegállapodást nem tartják be, akkor zokogni fogok, és felöltöm azt a ruhát, amellyel férjemet gyászolom.”
Doktor ezredes
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!