Kezdjük a legfrissebb politikai fejleményekkel. Ön hosszú ideig a baloldali térfélen mozgott. Hogyan látja Orbán Viktor volt miniszterelnök tusnádfürdői beszédét, amelyben kifejtette, hogy új, nemzeti baloldalra lenne szükség, mert a baloldal története során, amikor tehette, „rárontott a saját nemzetére”?
– Ennek az eredője – minősítés nélkül mondom – az, hogy a munkásmozgalom internacionalista mozgalomként indult a XIX. században. Ez a gondolkodás az osztályok közötti konfliktusra helyezte a súlyt. S a kezdet kezdetén a nemzetköziségre utalt, amikor például a Kommunisták Magyarországi Pártja nevet vette fel a magyar baloldal egy része. A kommunista mozgalom a maga kominternes elképzeléseivel internacionalista felfogást tükrözött, de persze ez végső fokon a Szovjetunió érdekeit képviselte vagy tükrözte vissza. Eleve a genezisben – ezt nem kell szégyellni – a politikai aktusok egyfajta nemzetközi indíttatásból indultak.
– Miért érezték magukat Orbán Viktor megjegyzésétől vérig sértve a szocialisták?
– Ezek az emberek nem sértődtek meg. Egyszerű trükkről van szó, rutinválaszt alkalmaztak. Vagyis a politikai elit felelősségét azon nyomban megpróbálták a baloldalra szavazó állampolgárokra átsugározni, mintegy támadásként interpretálva. Úgy gondolom, Lendvai Ildikót nem lehet megsérteni. A mai szocialista párt elitjéhez ma már olyan emberek tartoznak eleve, akiket nemigen lehet megsérteni, rég van már bennük annyi cinizmus, hogy érzelmileg nem lehet rájuk semmiféle pressziót gyakorolni. Ez egy valóságshow, PR-fogás. Igyekeztek ezt a mondatot, amely valójában az elitre, a vezetésre vonatkozott, félremagyarázni, kiforgatni, hiszen beleillik abba a képbe, hogy Orbánt démonizálják. Sőt mi több, legutóbb a Népszava egész oldalon jelenítette meg fotókkal a nemzet nagyjait, akik úgymond: Ők is rárontottak… Hihetetlen ízléstelenségre vall, hogy Bartók Bélát, Radnóti Miklóst, Ady Endrét, Kazinczy Ferencet, Móricz Zsigmondot, Wesselényi Miklóst vagy Kölcsey Ferencet egy szintre hozzák azokkal, akik ténylegesen ártottak a magyarságnak. Ezek az emberek, akiket idézgetnek, fölöttünk állnak, közös kincsünket jelentik. Nem lehet egy párt, egy szűk elit akkora bajban, hogy nemzetünk nagyjait próbálja meg áruvédjegyként felhasználni.
– Önt mint volt vezető szocialista politikust hogyan érintette ez az orbáni mondat?
– Ezt a gombócot már előbb kénytelen voltam lenyelni. Amíg 1992-ben el nem olvastam Szolzsenyicin A Gulag-szigetcsoport című regényét, és utána nem néztem a saját térfelünk árnyas oldalainak, addig voltak olyan hitbéli alaptéziseim, amelyek megingathatatlanok voltak: hogy a baloldal nem rasszista, nem nemzetellenes, nem kirekesztő és nem gyilkos. Mi a rendszerváltás előtti nemzedéknek a neveltjei voltunk, egyfajta burokban éltünk, amely sok mindennek a tudásától megfosztott bennünket, és sokféle olyan hitet épített fel az emberben, amelyről később kiderült, hogy az egyszerűen nem igaz.
– Arról nem tudott, hogy 1956 után következett a kádári megtorlás, százakat végeztettek ki, ezreket tartottak börtönben, tízezreket megfigyeltek?
– Belemehetünk ennek mélylélektani magyarázatába, hogy ha az embernek a gondolkodásmódja elfogult, akkor milyen gyorsan tudja gyártani a saját maga önfelmentő ideológiáját. Talán annyiban vagyok más, hogy képes voltam egy idő után átértékelni addigi nézeteimet. Nemcsak A Gulag-szigetcsoport elolvasása után voltam kénytelen szembenézni a kegyetlen valósággal, hanem ez párosult életemnek azzal a szakaszával is, 1994 és 1996 között, amikor megismertem saját magunkat a hatalomban, azt a szubkultúrát, azt az oligarchiát, amelyikben éltem. Ilyen szempontból Orbán Viktor megállapítása nem mondott újat számomra a politikai értékelést illetően. Jól látható, hogy Orbán Viktor megpróbált kommunikálni a baloldali szavazókkal, lépni akart azok felé az emberek felé, akiknek valószínűleg szintén új felismeréseik vannak. Mert a szerencsétlen magyar baloldali szavazó nem tehet arról, hogy neki egy Gyurcsány jutott.
– Hol találta a rendszerváltás?
– A szakszervezeti átalakulások közben, a pártosodás kezdeti szakaszainál és a kerekasztal-tárgyalások szakértői, szervezői szintjén.
– Az MSZMP tagja volt, majd a rendszerváltás hajnalán átigazolt a Magyar Szociáldemokrata Pártba. Azt is hallottam, hogy küldték oda, és szerepet játszott a párt szétverésében.
– Ilyen szerepem már csak azért sem lehetett, mert nem volt semmilyen tisztségem. Odaballagtam a párthoz, és azt mondtam, itt vagyok az MSZMP-s múltammal. De ennek előzménye volt az MSZMP reformmozgalmának kecskeméti tanácskozása 1988-ban, amelytől sokan pártszakadást vártak. Én is elmentem, de a tanácskozás felénél felálltunk a barátaimmal, és másnap kiléptem a Magyar Szocialista Munkáspártból. Az ott hallottak alapján ugyanis úgy gondoltam, ha ezek a vezető funkcionáriusok elveszítenék a titkárnőjüket és a Mercedesüket, akkor a párt meghal. Nos, én ezek után orientálódtam az MSZDP felé. Beléptem a IX. kerületi alapszervezetbe, és a Magyar Szakszervezetek Országos Szövetségének egyik felelős személyétől kaptam azt a munkaköri feladatot, hogy próbáljak kapcsolatot kiépíteni az MSZDP-vel, de ez nem jött össze. Amikor aztán a szociáldemokrata párt többsége kinyilvánította, hogy a volt MSZMP-tagok kussoljanak, nem volt más választásom, mint a Magyar Szocialista Párt. Persze ez az időszak személyes válságot is előidézett. Zavart, hogy a régi főnökeim most hirtelen nagy demokraták lettek, akik éveken keresztül arra oktattak, amire oktattak, majd egyszer csak megjelentek egy másik pártban, és azt mondták, hogy én vagyok a büdös komcsi. Ez borzasztóan zavart, mert úgy tűnt, itt maradtam komcsiként, és ezek után mi a fenét fogok csinálni? 1990 elejétől fél évig munka nélkül voltam. Egyszóval nem állt össze ez az egész változás egységes képpé. Ekkor hívtam a nagyokat szakrális istenkirályoknak.
– Mire gondolt?
– Arra a kettősségre, amikor mindig hangsúlyozták a rendkívüli felelősségüket, rendkívüli teljesítményüket abban a tekintetben, hogy bár a hátunk mögött ott volt a nagy Szovjetunió, de közben felelős döntéseket kellett hozni. Ugyanakkor élt bennem az a gyanúper, s láttam is, hogy ha itt vannak is a szovjet tankok, azok ezekre a változásokra nem fognak beindulni, s ezt talán nekik is tudniuk kellett. Mégis az MSZP 1990-es pártelitjének túlnyomó többsége – a ma ugrabugrálók többsége akkor lefalcolt – a tőle történelmileg elvárható szinten vett részt a rendszerváltásban. Ám azt is el kell mondanom: mint a kerekasztal környékén ücsörgő, ténykedő embernek félelmeim voltak, hogy nem vette senki sem komolyan a gazdasági ügyeket, például a privatizáció végrehajtását. Ez minden oldalra vonatkozott. Én ezt a magyar értelmiség és a magyar politikai osztály huszadik század végi alapvető bűnének tartom. Világosan éreztem, nagyon nagy tévedés, ha valaki azt hiszi, hogy attól, ha az alkotmányba be lesz írva, hogy szociális piacgazdaság – ennyi realitásérzékem akkor is volt –, akkor az is lesz itt Magyarországon. A félelmeim beigazolódtak. Nem volt gyakorlatunk abban, hogy miként lehet az állami tulajdont igazságosan magántulajdonná tenni. Ezért lett súlyos a magyar nép csalódottsága. Egyértelművé vált, hogy nem lehet igazságosan a tulajdonhoz hozzányúlni. Akár így nyúltunk hozzá, akár úgy, a kárpótlási jegyhez jutásból is rablás lett, a közös tulajdont szemérmetlenül ellopták. Hol volt a piaci szemlélet? Végső fokon azok, akik a bennfentes információk, a kapcsolati tőke alapján hozzá tudtak férni, vagy birtokon belül voltak, a nép szempontjából nézve egyszerűen elvették, ellopták az állami vagyont.
– Teltek az évek, és 1994-ben ismét felfelé ívelt a politikai pályája, a szocialisták választási győzelme után el is nevezték „Bukfenc Sanyinak”. Sokan azt mondják, hogy az MSZP tömegszavazóit éppen az ön közvetlensége, nyers szókimondása hozta. Hogyan jutott el a hatalom közvetlen közelébe, a „szakrális istenkirályokhoz”?
– Az előbb elmondott dilemmák munkálkodtak bennem, és ezekre nem volt válaszom. Látható volt, hogy az MSZP a népszerűségének legalsó szintjére került, és nem először csak azért is úgy döntöttem 1990 szeptemberében, hogy nekem a szocialistáknál van a helyem. Elegem volt az ide-oda csapódásból, egész életemet a mozgalomban, a KISZ-nél, a szakszervezeteknél töltöttem, végül is egy „büdös komcsi” vagyok, mit tehetnék, oda megyek, ahová lök a történelem. Akkoriban nem is volt divat szocialistának lenni, az összes tetű elmenekült a párt környékéről. Annak volt ethosza, hogy lehet, nem tudom, mi az igazság, hol az igazság, de most azok között vagyok, akik nem népszerűek az országban. S azt gondoltam, talán lehet erről a talajról valamit kezdeni. Aztán volt némi piaci értékem – ezt Szekeres Imre ismerte fel –: ismertem a régi és az új szakszervezeti vezetőket is, mind a két oldal szóba állt velem. Ez abban az időben nem volt divat. Az MSZP vezetése úgy látta, hogy a saját érdekében nyitnia kell a szakszervezetek felé, és ebben én kiváló közvetítő voltam, mert jó kapcsolatokat ápoltam a Liga, a Tudományos Dolgozók Demokratikus Szakszervezete, a Magyar Szakszervezetek Országos Szövetsége vezető funkcionáriusaival. Így találkozott a két szándék: én elindultam az MSZP felé, ők megtaláltak engem.
– S ezután hogyan lett kedvenc?
– Abban az időben nem jöttek az újságírók az MSZP sajtótájékoztatóira, nem jöttek az emberek a fórumainkra, de én a nyakamba vettem az országot, jártam a kocsmákat, és elmondtam a szövegeimet. Egyre népszerűbb lettem az egyszerűbb baloldali emberek között, és reménykeltő, vigasztalást nyújtó beszédeimmel feloldottam a félelmeiket. Egyszóval nem rendezvényeket szerveztek nekem, hanem én szerveztem találkozókat magamnak. Próbáltam erőt adni, mert akkor hittem, hogy ennek a baloldalnak még van politikai tere, cselekvési lehetősége.
– Miért győzött az MSZP 1994-ben?
– Azért, mert az első nagy csalódottsági hullám találkozott a nosztalgiával. Aztán az MSZP kampányszlogenje, a „szakértői kormány” nagyon bejött. Természetszerűleg az első jobboldali koalíció vereségét hozta, hogy négy éven keresztül terméketlen, ideológiai és történelmi vitákat folytatott a parlament, hogy a magyar politikai osztály egyfajta virtuális világot hozott létre, amellyel az emberek többsége nem akart azonosulni.
– Miként lett két évig az MSZP ügyvezető alelnöke?
– Talán úgy, hogy a négy év reménytelenség korszakában nagyon sok erőt adtam az embereknek, és ezen keresztül hitelesnek fogadták azt el, hogy a választási győzelem után a pártot akartam tovább építeni, és nem pályáztam semmiféle állami tisztségre, nem vettem részt álláshalmozásban.
– Mikor tört meg ez a lendület?
– A csalódottságom halmozódott, mint a guanó, de gyakorlatilag a lendületem akkor kezdett megtörni, amikor beültünk a hatalomba. Ettől kezdve sűrűsödtek a rossz érzéseim, a rossz élményeim, furcsa dolgokat tapasztaltam. Megjelentek emberek, akikről azt sem tudtam, honnan jöttek, hová mennek, és mit keresnek nálunk. Megjelentek emberek az MSZP-ben, az úgymond „hazai bevásárlóturisták”, akik csak a haszonra lestek. Aztán azon kaptam magunkat, magamat, hogy mi, akik összeálltunk a nemzet ügyének megoldására, nekem mint ügyvezető alelnöknek már a harmadik naptól kezdve az lett a legfontosabb feladatom, hogy miként védjem ki azokat az újra és újra előkerülő összeesküvés-elméleteket, amelyeket például a Béla király úti rezidencián szőttek Horn Gyula miniszterelnök leváltására.
– Horn embere volt?
– Nem voltam az, de megbízott bennem és a szolidaritásomban. Én az ügyvezetői alelnöki munkát elvállaltam, és ezzel együtt azt is, hogy Magyarország miniszterelnökének hátvédjeként vállaljak szerepet. Az mégiscsak abnormális helyzet volt, hogy amíg az országban súlyos gazdasági és politikai helyzet alakult ki, addig nekem jó néhány vezető szocialista politikus kamarillai összeesküvéseit kellett elhárítanom. Lassan-lassan kiderült, hogy ezek között a viszonyok között nem tudok működni, és nem is akarok hozzájuk alkalmazkodni. Szembementem az érdekcsoportokkal, emiatt a különböző erőkhöz fűződő bizalmi viszonyom meggyengült, és 1996-ban leváltottak alelnöki pozíciómból. Aztán az MSZP 1998-as választási veresége után szerettem volna, ha levonjuk a megfelelő tanulságokat. Az észrevételeimet elmondtam, de erre az MSZP elnökségi ülésén nem voltak vevők, megint érdekeket sértettem, és szép lassan tovább romlott a kapcsolatom az elittel. A baloldal újabb választási győzelme után, 2002-ben aztán kizártak a pártból.
– Nemrég szokatlan területre lépett mint politikus. A Hír Televízióban önálló műsora van, a Kérdések órája. Láthatóan jobbra tolódott, az ellenfelei ezt úgy aposztrofálják, hogy megtörtént Csintalannal a bukfenc jobbra.
– Velem az égvilágon semmi különleges nem történt, leszámítva azt, hogy levontam azokból az eseményekből a konzekvenciát, amelyek megtörténtek velem, és hajlandó voltam változtatni a státusomon. Az utóbbit kevés ember meri megtenni, mert ez kockázatokkal is jár. Azon a felismerésen, amelyen én mentem át szellemileg, erkölcsileg, emberileg, százezrek átmentek ebben az országban. A kérdés az, hogy a felismerésekből utólag levonták-e a konzekvenciákat az érintettek, ahogyan én. Most járom a magam Canossáját.
– Végül is hol helyezkedik el most a Gyurcsány Ferenc által irányított MSZP?
– Nem vitatom el az ancien régime létjogosultságát, politikai, gazdasági jogait. Magyarországon a tragédiát abban látom, hogy ez az ancien régime mértéktelen, mohó és kompromisszumképtelen. A kompromisszum határa ott húzódik számára, hogy elveszem, ami a tied, és az a kompromisszum, hogy életben hagylak. Ennek a pártnak nincs empátiája, és ez a magyar átok. Ennek az oligarchiának, amely többelemű – s amelyben a Gyurcsány–Apró család a legerősebb –, ennek az oligarchiának nincsen értékvilága, meggyőződése, hite, csak érdekei vannak, s ilyenformán tekint erre az országra. A saját gazdasági és politikai szabadságán kívül nem törekszik semmire. Ezért lenne óriási jelentősége a 2006-os választások polgári győzelmének, mert az elvezethet odáig, hogy ennek az oligarchiának a „szörnyecskedő” családja végre kénytelen lesz visszavonulni a civil életbe. Mert ezeknek a kártékony embereknek el kell tűnniük a politikából.
origo.hu
Szijjártó Péter: A British American Tobacco 60 milliárd forintos beruházása 450 új munkahelyet teremt Pécsen
