Nemzeti fejvesztési terv

Közhasznú ötletekért Bozóki András miniszter valóban nem rohangál a szomszédba. Ha rajta múlna – s nem a választókon –, a jövőben már nem a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumaként kellene hívni jelenlegi tárcáját. Dióhéjban összefoglalható lendületes gondolatmenete: az „örökség” szó avítt, hiszen a múltba néz, a nemzeti meg minek, felesleges szószaporítás. Az igazsághoz tartozik, hogy a névváltoztatásra vonatkozó szándékát utóbb – kérdésre válaszolva – visszavonta. De a névváltoztatási terv tükrözi a miniszter valódi szándékait, nem pedig a taktikainak nevezhető későbbi visszavonulás. Bizonyára ennek az akaratos voluntarista szándéknak, no meg a kötelező menedzsertípusú szemléletnek tudható be, hogy Bozóki valójában már meg is kezdte az előmunkálatokat a nagy ívű futurista projekthez. Egy felszámolóbiztos lelkesedésével hozta meg a döntést: a minisztériumhoz tartozó nélkülözhetetlen intézmények az év hátralévő negyedében semmilyen költségvetési forrásban nem részesülnek. Olyan patinás, nemzetközileg elismert intézmények kerülnek veszélybe, mint például a Nemzeti Filmszínház, a Magyar Nemzeti Filharmonikus Zenekar, a Nemzeti Táncszínház, az Ernst Múzeum, a könyvtárellátó vagy a Neumann János Digitális Könyvtár és Multimédia Központ.
Boldogtalan emlékezetű Bokros Lajos expénzügyminiszter feltehetőleg párásodó szemekkel nyugtázta a hírt. A kulturális intézmények, múzeumok, színházak munkatársainak szintén elhomályosult a tekintete – egészen más okokból. Ha ugyanis nem tudnak a vezetőik valami módon tetemes összegeket fölhajtani, nem tudják fizetni sem a közüzemi számlákat, sem pedig a dolgozókat. A kormányzat feltehetőleg arra gondolt, hogy nagyobb élelmességre szoktatja a tulajdonában álló intézményeket. Talán abban bíznak, hogy profitorientált alapokra lehetne helyezni mondjuk az Ernst Múzeum működését. Akár gyorsbüfét is nyithatnának a tágas termekben, a falakra túl szellősen felaggatott festmények közti szabad falfelületeket pedig kereskedelmi reklámokkal turbózhatnák föl. Ha még ez sem lenne elegendő, kispályás labdarúgótornák vagy vigalmi negyed céljára is bérbe lehetne adni a helyiségeket, hiszen az egy négyzetméterre eső népsűrűség ma még bántóan alacsony egy multifunkciós bevásárlóközponthoz vagy éppen a Sziget Fesztiválhoz képest.
Belátjuk természetesen, imént még a kultusztárca osztályharcos populizmusát is csaknem lepipáltuk, de legalábbis megközelítettük. Hiszen dehogy is hagyja segítség nélkül a miniszter a rá bízott közhasznú társaságokat! Arra utasított, hogy hitelt vegyenek föl működési és rezsiköltségeik fedezésére. Mi több, még garanciát is vállal a tárca a bankok felé, ha azok ódzkodnának a csóró intézményeknek kölcsönt nyújtani. Csakhogy mi a garancia, hogy a mind trottyosabb kormányzat, illetve költségvetés a jövő évben ki fogja fizetni a most megtagadott pénzeket? S mennyiben lehet bízni egy olyan kabinet ígéretében, amely szerződésben vállalt, törvényi kötelezettségét egyoldalúan, jogállamban példátlan arroganciával felrúgja? S egyáltalán: mi a garancia arra, hogy egy pénzintézetnek elegendő egy ingatag szavahihetőségű adminisztráció garanciája?
A hivatalos verzió szerint a kötelező tartalékképzés miatt kell szerződésszegővé válnia a tárcának. Ha viszont így van, ezt már az év elején is tudták, tehát saját trehányságuk következményeit hárítják át a felelősségükre bízott intézményekre. Aki azt gondolja, hogy saját mulasztása miatt legalább pironkodik a kulturális kabinet, az megint tévúton jár. Nemrégiben levélben szólították föl az intézmények igazgatóit, hogy dolgozzanak ki tervet arra nézve, miből teremtik elő a működés költségeit a következő hónapokban. Miután végre levegőt kapunk a hivatal pofátlansága feletti megdöbbenéstől, már csak egy kérdés kívánkozik ide. Mikor szándékozzák privatizálni magát a minisztériumot is? A kormány a gazdasági tárca épületét eladta, a sportminisztériumot megszüntette, mindenütt létszámleépítések vannak, így a felvetés jogos. A lendületes spórolásban még eszükbe juthat a középkori adó, a lucrum camerae, a kamara haszna. Valamikor az Árpád-házi királyok idején ugyanis rendszeresen körbenyírták a pénzérméket, ezzel fedezve a kincstár hiányát. Károly Róbert szüntette meg a káros gyakorlatot, mert rájött, hogy a végén nem marad körbenyírni való. A látszat az, hogy teljes csődben van a költségvetés, s a közhasznú társaságok után a kiemelt nemzeti intézmények, így például a Magyar Nemzeti Galéria, a Szépművészeti Múzeum körbe-, illetve kinyírása is csak idő kérdése, hiszen a hitelfelvétel megfelelő bevétel híján kikényszerített öngyilkosság. Ezt a benyomást tovább erősíti, hogy a Tokaji Írótáborra nemhogy másfél millió forint, de egy lyukas fillért sem találtak. Könnyen lehet, hogy a Magyar Rádió fogyókúrára fogása mögött ez a motívum is meghúzódik a zsarolás mellett. Félő, hogy úgy járnak a nemzeti alapintézmények, mint a cigány lova. Mire megszokta volna a koplalást, éhen pusztult.
Ha valóban közeleg is az államcsőd, egyetlen titkosan működő új tárca tevékenységére mégis jut bőséggel pénz. A jelek szerint Gyurcsány Ferenc jelenlegi miniszterelnök a megkopott Ron Werber helyett a Monty Python stábját szerződtette, s a Hülye Járások Minisztériuma mintájára létrehozta a Hülye Ötletek Minisztériumát (HÖM). A munka gőzerővel megindult, s a kormány sok száz millió forinttal támogatja azokat a hozzá közeli vállalkozókat, akik a vietnami kommunista rizsföldekbe óhajtják ölni az adófizetők pénzét. Ugyanígy a HÖM keze nyomát lehet felfedezni a már eddig is szintén százmilliós nagyságrendű pénzeket fölemésztő sms-kampányon is. Az olyan uniós mákosguba-szintű közérdekű kérdések, mint hogy „tarthat-e macskát a pedagógus”, vagy „csökkentsük-e az adókat a lúdtalpbetéteknél” kirobbanó sikereket hozhatnak a kabinet szerint. Tehát szögezzük le: van itt pénz. Mindenre, ami nem tartozik a kormányzat feladatához. A Gyurcsány-kormány programját ezért nevezhetjük egyszerűen Nemzeti fejvesztési tervnek.
Visszatérve Bozóki logikájára, még progresszívebben is meg lehetne oldani a kultuszminisztérium problémáit a mai költségvetési takarékosságot igénylő időkben. Nemcsak a nemzeti jelző és az örökség szó tűnhetne el a tárca megnevezéséből, okafogyottá válna a kulturális megjelölés is. Az immár jelzőktől megszabadított minisztérium nyugodtan beköltözhetne a Pénzügyminisztérium épületébe. Maga a miniszter megőrizhetné integritását és miniszteri fizetését. Külön szoba, titkárnő és kávéfőző gép állna a rendelkezésére. Heti egy alkalommal fogadóórát tartana, amelyen egy csocsóparti és laza léggitározás keretében tárgyalná meg a gazdasági és a pénzügyminiszterrel a fontos ügyeket. Ha a modellértékű úttörő kezdeményezés beválik, a fokozódó financiális megszorítások fényében szinte az összes többi tárca követhetné a bevált receptet. Ezáltal a fölösleges demokratikus vargabetűk után helyreállhatna tizenöt év után a pártállami rend, amikor a pártközponton kívül valójában csupán két minisztérium létezett: a belügyi és a pénzügyi apparátus.
Fölmerülhet persze a javíthatatlan naivitásban szenvedőkben: vajon miért nem fordulnak az intézményvezetők magához a kormányfőhöz? Nem Aesopus fabuláiból kölcsönöztük a mesét, de azért tanulságot rejthet. Egyszer egy elmegyógyintézetben fölmegy az igazgatóhoz a konyhafőnök és panaszkodik, hogy nem bírja már munícióval, mert az ápoltak minden étkezésnél megeszik a bögréket. A csészék fülét azonban mindig otthagyják. Minderre az igazgató csak mosolyogva legyint: A bolondok! Pedig az a legfinomabb…