Őszinte beszéd fájó kérdésekről

Annak ellenére, hogy a cseh és a magyar könyvkiadás, az egymás irodalmi, zenei, képző- és filmművészeti értékeit közvetítő magán- vagy intézményes kezdeményezések a rendszerváltás után is sokat tettek és tesznek az egymásra figyelés folytatásáért, a két nemzet szélesebb nyilvánossága mégis keveset tud az egykori szomszédok történelmének, szellemi erőfeszítéseinek és jelenlegi politikai küzdelmeinek mozgatóerőiről. Tovább élnek a sokszor mesterségesen kialakított kedvezőtlen mítoszok.

A cseh–magyar viszonyt befolyásoló mítoszokról, tévhitekről és történelmi párhuzamokról a cseh közvélemény a napokban kaphatott bepillantást a legnagyobb példányszámú cseh napilap, a Mladá fronta Dnes hét végi, a Kavárna (Kávéház) nevet viselő mellékletében megjelent Milyen messze van Magyarország? című esszéből. A szerző, Bohumil Dolezal az egyik legismertebb, valóban közvélemény-formáló cseh politológus, a cseh–magyar és általában a közép-európai sorskérdések kitűnő ismerője, aki a Magyar Nemzetben is nemegyszer kifejtette gondolatait. Az alábbiakban írásának főbb megállapításait foglaljuk össze.
Mindjárt bevezetőjében kétségbe vonja a csehek közt ma is elterjedt felfogást, miszerint Magyarország érthetetlen, kissé komikusnak tűnő, elmaradott, sőt ellenséges ország. A magyaroknál hiánycikk a cseh demokrata hagyomány, a fejlett ipar és a csehek közismert humorérzéke. Dolezal úgy véli, a csehek túlbecsülik demokratikus hagyományaikat, hiszen 1945 után a vörös kényuralom javára önként mondtak le ezen tradíciókról. A németekkel együtt megteremtett fejlett ipart a háború után kisajátították, majd negyven év alatt tökéletesen tönkretették. A múltban bizony a két nemzet egyes kiválóságai, például Bajcsy-Zsilinszky Endre, Tomás G. Masaryk is tettek sommázóan lenéző nyilatkozatokat a másik nemzetről. Másrészt a cseh–magyar viszony legfeszültebb időszakában, majd a múlt század nyolcvanas éveiben a magyar értelmiség legjobbjai – köztük például Németh László – nagy rokonszenvvel kísérték a cseh „elpolgáriasult” társadalom szellemi értékeit. A „puhább” Kádár-korszakban pedig Kiss Gy. Csaba gondozásában külön „cseh szám” jelent meg a Tiszatájban, amelyben még Masaryk-idézetnek is jutott hely! Sajnos, sóhajt fel Dolezal, a kultúra terén a cseh előzékenység mindmáig takaréklángon áll.
A szerző történelmi témákra is kitér. Trianon Dolezal szerint elkerülhetetlen volt, mert a nem magyar népek önállósodási törekvéseit nem lehetett meggátolni. Ám ezzel együtt több mint hárommillió magyar került nemzetállamának határain kívülre. Teljesen igazságos határok kijelölése etnikai alapon lehetetlen lett volna, de volt esély igazságosabb határok meghúzására. Dolezal arra emlékezteti olvasóit, hogy a kisebbségi sorsra jutott magyarokat nem tekintették államalkotó elemnek, kollektív jogok helyett csupán egyéni jogokat kaphattak. Milliónyi magyar került olyan államba, amelyhez semmi sem fűzte, s amely képtelen volt velük az értelmes párbeszédre. Mindez nem igazolhatja a magyar politikusok lepaktálását Hitlerrel, ám érthetővé teszi, hogy a dél- és délkelet-szlovákiai magyarok miért fogadták egyetértéssel 1938-ban az anyaországhoz történt viszszacsatolást. Az elvesztett háború után mindezt számon kérték a magyarokon. A benesi dekrétumokkal megfosztották őket vagyonuktól és polgári jogaiktól. A nyugati hatalmak által megakadályozott elűzetésük helyett a lakosságcsere, a csehországi deportálások és az erőszakos asszimiláció, a reszlovakizálás vált osztályrészükké. Dolezal leszögezi: a cseh politikát ezekért az undorító intézkedésekért legalábbis közös felelősség terheli. És ezt a terhet a föderáció szétosztásakor mi, csehek örömmel átruháztuk a szlovákokra!
A mai magyarországi politikai viszonyokról szólva Dolezal kiemeli: a Fidesz és a kormánypártok közti óriási feszültség ellenére az alapvető nemzeti kérdésekben, mint például az EU-csatlakozás és az uniós alkotmány kérdése, képesek a konszenzusra, nem úgy, mint Csehországban. „Nem tehetek róla – fejezi be eszmefuttatását Dolezal –, de ez a politikai kultúra magasabb fokát jelzi.”