Az évfordulós emlékmű állításának gondolatát Szőcs Géza író vetette fel 2002-ben, és magáévá tette Medgyessy Péter miniszterelnök is, így az az Európa-terv része lett. Tőlük függetlenül tavaly az Egyesült Államokban élő Egervári Gyula is szétküldte körlevelét a világban élő magyarokhoz: kezdjenek gyűjtést az ötvenhatos hősökre emlékező budapesti szoborra, amely az emigráció adománya lenne a hazának. A terv eljutott a magyar illetékesekig, akik óvatosan támogatták.
Az ötvenhatosokat tömörítő Történelmi Igazságtétel Bizottság (TIB) azonban a kezdetektől egészen más állásponton volt. Tagjai úgy ítélték meg, hogy felesleges újabb szobrot állítani, mivel csak Budapesten már ma is több mint ötven emlékmű, kopjafa és emléktábla őrzi a szabadságharc emlékét, valamint ellenezték, hogy a jelenlegi kormány programjában szerepeljen az évfordulós megemlékezés. A forradalom eltiprói és azok örökösei ahelyett, hogy emlékművet építenek, inkább nézzenek szembe a saját felelősségükkel – nyilatkozta a TIB elnöke, Regéczy-Nagy László.
Időközben kudarcba fulladt Egervári Gyula kezdeményezése, a köztéri szobrok szakmai véleményezését végző Budapest Galéria ugyanis minden benyújtott tervüket elutasította. A baj gyökerét a galéria igazgatója, Zsigmond Attila abban látta, hogy az amerikai megrendelő pontosan előírta a művészeknek, milyen szobrot szeretne látni: narratív, az eseményeket illusztráló, bőbeszédű kompozíciót, amely nem a XXI., hanem a XIX–XX. század fordulójának közízlését tükrözi. De nem volt döntés a szobor helyéről sem. Szóba került a Vérmező, a Szabadság tér és a Felvonulási tér is.
Az idő azonban sürgetett, hiszen ha a kormány is be akarta tartani a még Medgyessy által tett ígéretet, döntenie kellett a helyszínről és a kompozícióról. A helyszín a Felvonulási tér lett, a költségvetésbe pedig egymilliárd forintos fejezetként került be az ötvenhatos évfordulós ünnepségek megrendezése. Ebből 650 millió forintot szánnak az emlékműre. A nemzetközi tervpályázatra küldött műveket június 6-ig kellett a bizottsághoz eljuttatni, amelynek így tíz munkanapja maradt a hatvannyolc pályamű értékelésére. Az eredményt június 20-án hirdették ki. A győztes a három művészből – Emődi-Kiss Tamás, Papp Tamás és György Katalin – álló i–ypszilon csoport, amely 2006 darab, kettőtől nyolc méteresig növekedő fémoszlopokból álló, ék alakban záródó kompozíciót álmodott a térre, az időkerék és a Regnum Marianum-emlékkereszt közé. Az ék a Dózsa György úttal ötvenhat fokos szöget zár be. A leírás szerint „az egy pont felé törekvő oszlopok felhasítják a tér burkolatát, a hely múltját, a tribünt, az egykori Sztálin-szobor és a Felvonulási tér emlékét”. A zsűri összesen hét pályaművet díjazott.
Végeredmény ide vagy oda, az indulatok az emlékműállítás körül azóta sem csitulnak. És sok a kérdés is. A kormány úgy tett félre 650 milliót az emlékműre, hogy nem volt még meg a terv. A nyertesek rögtön bejelentették, hogy az ő művük megvalósítási költsége hétszázmillió forint. A Demokrata című lap által megszólaltatott építészmérnök szakértő szerint azonban a győztes pályamű százmillióból kihozható. Más kérdés, hogyan biztosítható az emlékmű karbantartása. A sűrűsödő oszlopok – amelyek közül az utolsók az alkotók szándéka szerint már a felállításkor rozsdásak – karbantarthatatlanok és takaríthatatlanok. Hogy lehet megoldani a korrózióvédelmet, mikor az ék alak első részében nem lehet az oszlopok közé férni? Az oszlopokat – vizionálják sokan – végül ellepi majd a rozsda és a városi szemét. Szép kilátások. És a madarakról még nem is szóltunk.
A vesztes alkotók is elégedetlenek. Valóban ritkán van ekkora volumenű állami megrendelés. Többen követelik, hogy ne csak a hét díjazottat, hanem az összes pályaművet állítsák ki, ítélhessen a közvélemény is, kié a legméltóbb. Ilyen nagyszabású bemutatót utoljára az Erzsébet téri Nemzeti Színház pályamunkáinak rendeztek, igaz, az az épület azután fel sem épült.
S végül, de nem utolsósorban az ötvenhatos szervezetek makacsul tartják magukat ahhoz: a szociálliberális kormány nekik ne építsen semmiféle emlékművet. A tiltakozás hangneme vérmérséklettől függően változik, de a mondanivaló ugyanaz. Pataki László az 1956 a Miénk mozgalom nevében juttatta el levelüket az országgyűlési képviselőkhöz. „A leghatározottabban tiltakozunk ez ellen a kommunista ízű, a mások értékeit kisajátítani akaró eljárás ellen. 1956. november 4. után a Kádár, Marosán, Apró Antal vezette MSZMP vérbe fojtotta a szabadságharcot, majd további öt évig kegyetlen megtorlást alkalmazott a résztvevőkkel szemben. 1958 júniusának második felében Apró Antal, a XX. század második felének egyik legsötétebb alakja az Országgyűlésben megdicsőült arccal, láthatóan elégedetten jelentette be Nagy Imrének, a magyar forradalom első számú mártírjának kivégzését. Ennek a kommunista gonosztevőnek az unokája felesége annak a Gyurcsány Ferencnek, aki ennek a nagy magyar ünnepnek fő szervezője és irányítója akar lenni… Vegyük kezünkbe mi, magyarok ennek a történelmi tettnek a méltó megünneplését! Csatlakozz az országos mozgalomhoz!”
Az 1956 Alapítvány is közzétette tiltakozását, amelyet lapunk is megjelentetett. Aláírói között találjuk Balás-Piri Lászlót, a TIB alelnökét is, akit arról kérdeztünk, miért nem lehet 1956 ötvenedik évfordulója a nemzeti megbékélés, a közös ünneplés alkalma, és miért tartanák rossznak, ha a Felvonulási téren felépülne a pályadíjnyertes emlékmű.
– Meg kellene értenie mindenkinek: nem arról van szó, hogy engesztelhetetlen, indulatos öregemberek kommunistáznak ötven évvel ezelőtti bűnök miatt. A hatvanas évek végén, a kádári konszolidációban sok egykori üldözött csoport valóban megkönynyebbülhetett, mert nem érezte már a vállán a hatalom súlyos kezét. A szociáldemokratákat, a kulákokat, a kistulajdonosokat, sőt az alacsonyabb rangú horthysta tiszteket is engedték belesimulni a rendszerbe. De nem járt kegyelem a forradalom résztvevőinek, akiket egészen 1989-ig, tehát a rendszerváltozás pillanatáig üldöztek, megfigyeltek, módszeresen diszkrimináltak.
*
Gyermekem káderlapján ott volt mindvégig a bejegyzés: apja népellenség. 1989-ben még házkutatást tartottak egyik társunknál. Sokan nem részesültek amnesztiában, hanem kitöltötték a teljes büntetésüket, az utolsók csak 1971-ben szabadultak a börtönből, és nem is csak olyanok, akik részt vettek a fegyveres harcban. Ma már csak körülbelül négyezer börtönviselt társunk él, akik minderre igen jól emlékeznek. És tudják, hogy a mostani vállalatigazgatójuk egykor a párttitkáruk volt, és hogy a mai szocialista derékhad már 1990 előtt is a mozgalomban dolgozott, ahol két dogma volt: a Szovjetunióhoz való feltétlen hűség, valamint hogy 1956 népellenes kaland volt, amelytől a munkás-paraszt kormány mentette meg az országot. Ezt minden KISZ-titkár fújta, sőt hitte is. Vajon ezek az emberek megváltoztak a lelkük mélyén? Aki 1972-ben lépett be a pártba, valóban nem tudott az akasztásokról? Hiszen akkor még úgy lógtak a tetemek a párt szekrényében, mint a kabátok a ruhatárban. És egyik párttagnak sem jutott eszébe kimondani, hogy ő Nagy Imre örökösének vallja magát.
– Pedig ötvenhat örökségére a baloldal is igényt tarthat, hiszen reformkommunisták álltak a forradalom, sőt az ország élére, és sok munkás is a későbbi áldozatok között volt.
– Voltak közöttünk valóban kommunisták, cigányok és zsidók is. Ez a nemzeti összefogásnak olyan pillanata volt, amelyet a forradalmat leverő baloldal ma sem tud lelkileg feldolgozni. Ebből nem lehet kiemelni Nagy Imrét. Nála ugyanis valóban teljes volt a lelki átállás, a bitófa alatt már nem a reformkommunisták, hanem a nemzet mártírja volt. 1956 nem szocialista és nem kapitalista forradalom volt, hanem valamiféle harmadik utas megoldás, a világtörténelemben az egyetlen olyan forradalom, amelyik nem rombolt, hanem az első perctől kezdve építkezett. A nemzeti és forradalmi bizottságok azonnal hozzákezdtek a közigazgatási és önkormányzati rendszer újjászervezéséhez, a munkástanácsok pedig a gyárakban és üzemekben demokratikus úton átvették a vezetést. Erős nemzeti érzés volt mindenkiben, amely mellett valóban ott volt a modern szociáldemokrata gondolat is. A régi szervezett szakik, akik ezt a gondolatot képviselték, pontosan látták, mi a különbség a kommunizmus és a szociáldemokrácia között.
– Az ötvenhatos szervezetek amellett, hogy tiltakoznak a jelenlegi kormány emlékműállító gesztusa ellen, nem kívánnak új szobrot sem a kerek évfordulóra. Akkor sem örülnének neki, ha nem a baloldali kormány állítaná?
– A kormány egymilliárdot szán az ünnepségekre, ebből több mint hatszázmilliót az emlékműre. Szegény országban ez nagy pénz, amelynek máshol is meglenne a helye. Az ötvenhatosok túlzottnak tartják ezt az összeget. Ezt a TIB már tavaly szeptemberi elnökségi ülésén megállapította, mert úgy ítéltük meg, hogy egy fényes ünnepség a legkevésbé sem lehetne az egykori forradalmárok vágya. Abban is egyetértés van közöttünk, hogy semmi szükség még egy ötvenhatos emlékműre, és főleg arra nem, hogy ezt éppen a forradalom eltiprói építsék fel. A döntések egyébként is a még élő tanúk és áldozatok megkérdezése nélkül születtek, amin az sem változtat, hogy Fónay Jenő konzultációs, de nem szavazati joggal vehetett részt az emlékműpályázat zsűrijében.
– Művészi kérdésekről azonban aligha az egykori áldozatoknak kellene dönteniük.
– Szakmai-művészi kérdésekben valóban nem vagyunk illetékesek, de abban egyetértünk, hogy nehéz ma a közelmúltról a jövőnek szóló köztéri alkotást építeni. A régi szimbólumok, a lehanyatló harcos vagy az obeliszk már nem érvényesek. Nekem tetszik az ötlet, hogy egy vascsizma, a ledöntött Sztálin-szobor utolsó darabja és egy lyukas zászló legyen a forradalom emlékhelye. Most azonban született egy olyan kompozíció, amelyik a sokaságot geometriai formákkal jelképezi. A berlini holokauszt-emlékmű is valami hasonló, ott kőkockák jelképezik az áldozatokat. Csakhogy a forradalmi tömegben nem egyenkockák vagy oszlopok voltak, hanem egyéniségek. S ezt nem sikerült ábrázolniuk a jövendő ötvenhatos emlékmű tervezőinek. Ez a konstrukció bizonyára megfelelne a normandiai partraszállás emlékművének, ahol a hajóorr feltúrhatná a homokot. De mit ér, ha magyarázó táblát kell majd mellé állítani, hogy kiket és mit is ábrázol? Ez a forradalom tartalmából nem fejez ki semmit. Ki fogja megszámolni a 2006 vasoszlopot, amely az évforduló évszámát hivatott rögzíteni, és ki fogja ezt a monstrumot karbantartani? Szerény, de méltó emlékjelre lenne szükség csupán, amelyik felhívná a figyelmet arra: a nemzet ötven év után megemlékezik egykori önmagáról. Erre azonban nem kell hétszázmillió forintot költeni, nem kell vasoszlop erdőt építeni, amelyet még lebontani sem lehet majd, mert állandóan történelmi érzékenység marad körülötte. Ennek az emlékműnek az a legnagyobb baja, hogy van magyarázata, de nincsen lelke.
benzinkút
Felrobbant egy benzinkút Rómában, sokan megsérültek + videó
