Tábori, akinek ezrek tapsoltak

Tábori László, az ötvenes évek világhírű közép- és hosszútávfutója, egykori 1500 méteres világcsúcstartó Iharos Sándorral, Rózsavölgyi Istvánnal és Mikes Ferenccel két alkalommal is a Bp. Honvéd 4x1500 méteres világrekorder váltójának tagja, többszörös magyar és amerikai bajnok, útban a helsinki atlétikai vb „hajrájára”, néhány órára megállt Budapesten. Ekkor beszélgettünk vele.

Jövőre lesz hetvenöt éves. De korát meghazudtoló frissességgel jön-megy, családot látogat, barátokkal társalog, amiből nem maradhat ki a sport – az atlétika. 1956-ban, a melbourne-i olimpia után döntött úgy, hogy nem tér haza Magyarországra.
– Nem az első alkalom, hogy az atlétikai vb-re átjön Európába. A sportág még mindig vonzásban tartja?
– Én is voltam fiatal, aki megtehette, hogy a világgal méresse meg magát, éppen ezért ezek a nagy versenyek visszafiatalítanak. Az atlétika lényege különben is az öröm, amit az ember ki tud hozni belőle. Ez ma is hat rám, dacára ősz fejemnek. Meg aztán, aki annyit évet áldozott az életéből a futásra, annak tartania kell a lépést a fejlődéssel. Lehet, hogy ez az örök fiatalság titka? Különben is régen voltam Helsinkiben, éppen ötven éve, hogy ott versenyeztem.
– Emlékszik az akkori viadalra?
– Hogyne. Magyar–finn atlétikai verseny volt, ma már ezek a vetélkedések kimentek a divatból. Nagyon érdekes küzdelem zajlott 5000 méteren is. A vezetők azt mondták: Tábori, nektek Béressel be kell jönnötök az első és a második helyre, úgyhogy ne legyen köztetek finn. Az utolsó három körben „falaztam” Béresnek, magyarán visszafogtam a finneket, hogy Ernő maradhasson elöl; nekem ugyanis jobbak voltak a hajráim. Az utolsó 150 méteren aztán elindultam, nyertem, de a közönség kifütyült, úgyhogy egyenesen beszaladtam az öltözőbe. Meséltem az egyik lányomnak erről, és jót nevetett azon, hogy én, a fair play-díjas ilyen „csúnyán” versenyeztem…
– Kicsit irigykedve néz a maiakra, vagy nem adná oda a régi sikereket és hangulatot?
– Pénzzel sok minden megszerezhető, csak a belső ösztönzés nem. Mi annak idején nem a pénzért futottunk, bennünk az munkált, hogy jobbak legyünk a másiknál. Minden sportteljesítmény igazi leckéje kihozni magunkból, ami bennünk van. Ahogy látom, a mostani fiatalság inkább azt nézi, mennyi pénzt fog kapni a verseny után.
– Tanít még Amerikában? Hiszen korábban bajnokokat is nevelt.
– Igen, edzősködöm a University Southern California klubban. Ott foglalkozom középtávfutókkal. Egy tavaszi versenyen, mindenki csodálkozására, a 4x800 méteres váltóban nyertek a gyerekeim, pedig előzőleg sohasem. Amerika általában a jó sprintereiről híres.
– Az amerikai futók miért csak a rövid távokon sikeresek?
– Mert a közép- és hosszútávfutás sok munkát kíván, és a mai fiatalok többsége nem szeret dolgozni. Az élet annyi lehetőséget kínál a számukra – egy tizenhat éves fiúnak Amerikában már jogosítványa és kocsija van –, hogy nem vállalják a szenvedést.
– Kevesebbet dolgozik egy sprinter?
– Nem. Csak más munkát végez. Más irányú a felkészülése.
– A hosszútávfutók esetében az edzés elsősorban hit kérdése, amire jó példát szolgáltatnak a szegényebb afrikai országok versenyzői.
– Ott még a sportbeli siker az egész életmódot változtathatja meg. Egy New York-i vagy bostoni maratoni is nagy pénzzel jár, s ha egy afrikai futó megnyeri, egy évre elegendő pénzt szerez. A többszörös olimpiai bajnok etióp Gebrselassie például olyan palotában lakik – láttam az amerikai televízióban –, amit megirigyelhetett volna Hailé Szelasszié is…
– Jövőre lesz az ötvenedik évfordulója a melbourne-i olimpiának. Milyen érzésekkel gondol vissza rá?
– Vegyesekkel. Tudniillik 1500 méteren dobogón lehettem volna, de 120 méterrel a cél előtt ütköztünk az ausztrál Landyvel, aki elém került, s ez visszavetett. Végül csak negyedik lettem. A második és a negyedik helyezett között négy tized volt a különbség!
– Azt mondják, a győzelem nem mindig fontos, csak az embernek legyen valami célja, amit el akar érni.
– Ez igaz, csakhogy egy olimpián a dobogón állni nagyon felemelő érzés lehet! És nekem ez nem adatott meg. Sajnos az itthon történtek miatt lélekben nem voltunk készek a sikerre. Fejben vesztettünk. Ötezren is hatodik lettem. Hiába futottunk korábban világrekordokat. És négy évvel később Rómában én már nem versenyeztem. Elmentem Amerikába, nehéz volt gyökeret ereszteni, de hála istennek, minden rendbe jött. Van két gyönyörű lányom, van két unokám. Ahogy mondani szoktam, az utolsó két világrekordom a két lányom…