Vác szerencséje

K ö n y v e s h á z

Tudom, butaság összefüggést keresni a szerző német neve és precízen megírt könyve között, mégis gyakran gondolok erre olvasás közben. Talán azért, mert elszoktunk a pontos dolgoktól. A minap bekapcsolom a tévét, Umberto Ecóról adnak műsort, és azt mondja valaki, 44 évesen vette el német feleségét. Aztán fellapozok egy lexikont valami évszámot keresve, s kiderül, hogy Eco harmincévesen nősült. A pontatlanságoknak ráadásul nincs konzekvenciája.
Bierbauer Virgil könyvét olvasva eszembe se jut ilyen. Nyilván akad hiba benne, mégis azt érzem, ennek az embernek hihetek. Mondataiból árad a meggyőzőerő, amelynek támasza a biztos tudás, mert ha ez hiányzik, rögtön előtolakszik a háttérből a szerző: érvel, okoskodik, malterral keni be a hiányosságait. A maltert szándékosan említem, a könyv borítóján ez áll: A magyar építészet története, és e témáról volt már a kezünkben omladozó szellemiségű portéka.
A könyv fokozott figyelmet érdemel. Két okból. Az első, hogy teljesnek mondható magyar építészettörténet eddig nem íródott, s bár Bierbauer előrebocsátja, hogy az övé sem az, utat vág a dzsungelben. A másik ok az Attraktor Kiadó vállalkozása. Publikálják a magyar szellemtörténet olyan munkáit, amelyeknek új kiadására negyvenöt óta, szándékosan vagy hanyagságból, nem kerülhetett sor. A legtöbb történet- és jogtudományi munka, amelyeken vélhetőleg nincs haszon, mégis vállalják. Kalapot emelek előttük.
Bierbauer Münchenben szerzett műszaki doktorátust 1920-ban, a két háború közt a Tér és Forma című folyóiratot szerkesztette, a koalíciós években építésügyi államtitkár, a Kodály által vezetett Magyar Művészeti Tanács tagja, ahogy 1949-ig az Akadémiáé is, a Képzőművészeti Főiskolán építészetet tanított, utána csend. Ez a pályafutás jelzi, hogy független személyiséggel van dolgunk. A könyv nemcsak szerzőjének imponáló tudását bizonyítja, hanem azt is, hogy remekül ért a tálaláshoz: mintha mesélne, úgy beszél témájáról. Otthonosan lép vissza ezer évet, aztán előre kétszázat, karon fogva az olvasót, hogy eligazodjon a kőtömegben, amelyet sok ezer év alatt hordott össze az ember, és építészetnek nevez.
A XVIII. századi magyar falu építkezéseiről elmondja: „Sokszor hallani, hogy a magyarságban nincsen tulajdonképpeni építőkészség…” A cáfolathoz ugrik egyet előre: „…az építő magyar a maga józan eszével, kezdetleges lehetőségei során rájött arra, amit a XIX. századi francia mérnöki civilizáció a vasbeton terén adott a világnak”. Ám mielőtt a nagy büszkeségtől elrévednénk, hozzáteszi: „Így volt Mezopotámiában is…”, és rögtön elmondja, hogy volt.
Vác mai városképének meghatározó épületeit annak köszönheti, írja máshol, hogy 1764-ben pár napra odalátogatott Mária Terézia. Migazzi püspök az alkalomra lebontatta a rossz várfalakat, betöltette az árkokat, befejezte a püspöki palota és a városháza építését, a főutcán házakat emelt, hidakat és diadalívet építtetett, az utcákat köveztette. A mából visszagondolva erre azt kérdezzük: kinek kellett volna az elmúlt tizenöt évben a magyar fővárosba jönnie, hogy hasonlóra lehessen példa?
Az ember azzal az érzéssel teszi le Bierbauer könyvét, hogy nem volt kár az időért, jó órákat töltött vele, és okosabb lett általa. Ezzel együtt a könyvnek jót tett volna hátul egy névmutató.
(Bierbauer Virgil: A magyar építészet története. Attraktor Kiadó, Máriabesnyő, 2004. Ára: 3400 forint)