A KSH besegít a kormánynak

A Magyar Nemzeti Bank felmérése szerint a lakosság tíz százalékkal magasabbra teszi az infláció mértékét, mint a Központi Statisztikai Hivatal (KSH). A hivatalos 3,7 százalékkal szemben 13-14 százalék lenne a valóságos pénzromlás. Vajon mi az oka a szakadéknak a magánember szubjektív érzése és a szakma ítélete között? A fogyasztónak vagy a hivatalnak van igaza? Netán kettejük között van az igazság? És – általában – mi az oka a KSH körüli botránysorozatnak?
A fogyasztó panasza szerint miközben a múlt évben 3,7 százalék volt a hivatalos infláció, az üzemanyagok 13, a helyi tömegközlekedés 14, a szemétszállítás és a csatornadíj 12 százalékkal drágult. 2004-ben sem volt rózsásabb a kép, akkor nem egész 7 százalékos átlagos pénzromlás mellett a villany 22, a gáz 19, a tömegközlekedés 18, a vonat 11, a távfűtés 13 százalékkal drágult, megint csak a hivatalos adatok szerint. Az alapkérdés tehát az: a közműdíjak kétszámjegyű emelkedése mellett lehetséges 7, illetve 4 százalék alatti átlagos inflációra következtetni? Lehetséges – mondják a hivatalban. A válasz első felét szerintük az adja, hogy a fenti díjakkal szemben a tartós ipar- és ruházati cikkek árszintje évek óta csökken, és újabban az élelmiszerek ára is az infláció alatti mértékben nő. Így amennyivel többet költünk rezsire és közlekedésre, azt majdnem mind megspóroljuk az élelmiszereken, öltözködésen, iparcikkeken – mondják. A folyamatot magyarázza, hogy a kínai konkurencia miatt a gépkocsik, híradástechnikai, informatikai, ruházati cikkek ára jelentősen, míg – az európai csatlakozás nyomán – az élelmiszerek ára mérsékelten, de tartósan csökken. Ugyanez az erős verseny nem érinti a monopolhelyzet előnyeit élvező közművek díját. Így fordulhat elő, hogy külföldön azt olvassuk: nálunk a legdrágább a vezetékes telefonálás.
Mindez azonban nem magyarázza meg kimerítően a szubjektív fogyasztói érzület és a rideg valóság, illetve az akként kommunikált adatok közötti szakadékot. Baj van a súlyozással – mondják fogyasztói oldalon. Arról van szó, hogy az egyes cikkek, cikkcsoportok különböző arányban veszik ki részüket a kiadásainkból, ezért a hivatal az infláció kiszámításakor súlyozza azokat. Ezek a szabályozott áras termékek teszik ki évi kiadásaink körülbelül egyötödét, így az infláció számításakor is ilyen arányban kalkulálnak vele. Csakhogy közben, a fent említett arányeltolódás miatt, kiadásainkból egyre nagyobb részt kér magának – el nem hagyható – a fűtés, a villany, a víz stb. számlája. A KSH pedig – mi mást tehetne – még 2005-ben is a 2003. évi fogyasztási arányokat veszi alapul. És még számos más faktor fokozza a bizonytalanságunkat, a mintába felvett cikkek kiválasztásának szempontjaitól kezdve az átlagszámítás módszeréig.
A KSH új vezetői mindig arra hivatkoznak, ők nemzetközileg elfogadott eljárásrend szerint dolgoznak. Amelyen, ha akarnának, sem tudnának változtatni. A tévedés tehát lehetetlen. Az ő számaik a megkérdőjelezhetetlen igazságot tükrözik. Máshol azonban azt hallottuk, az unióban mindenki más és más módszert alkalmaz. Megint mást mondanak a hivatal dolgozói. Szerintük titokzatos dolgok történnek manapság a hivatal környékén: egy deus ex machina isteni teljhatalmával belenyúl az adatokba, és mint egy görög drámában, rózsaszínűre festi a szomorú valóságot. Azt mondják, a pénzügyi tárca közigazgatási államtitkára, Katona Tamás még a régi rendszerben megszokottnál is rövidebb pórázon vezeti a hivatalt. Ráadásul – miként erre a legnagyobb ellenzéki párt rámutatott – nemcsak arra kényszerítik a munkatársakat, hogy elhallgassák, hanem arra is, hogy megváltoztassák az adatokat. Ilyenre pedig még a rossz emlékű diktatúrában sem volt példa. Az egész pénzügyi irányítással szembeni gyanúnkat tovább növelheti, hogy a bíróság jogerősen kimondta: a KSH korábbi elnökének, Mellár Tamásnak, majd az elnökhelyetteseknek, Soós Lőrincnek és Vukovich Gabriellának, végül pedig a tájékoztatási osztály vezetőinek elbocsátása törvénytelenül történt.
De más ügyek is kikezdték a hivatal hitelét. Mint tudjuk, többször módosítani kellett a 2004. évi államháztartási hiány végleges mértékét. Legújabban 5,4 százalékról előbb 5,8-ra, majd 6 százalékra. Gonoszkodó ellenzékiekben fel is merült a kérdés, vajon nem a 2004. évi ki nem fizetett 13. havi, utólag Tatai szocialista képviselő által 2005. évi 0. havinak átkeresztelt közalkalmazotti béreket könyvelték vissza újfent a 2004. évre? Vajon tévedünk, ha úgy gondoljuk, ezzel a sokadik költségvetési tologatással a jelenlegi pénzügyminiszter, Veres János tolja vissza az akkori miniszter, Draskovics nyakába a 13. havi közalkalmazotti bér költségeit? Azokat, amelyeket elődje korábban áttolt erre az évre? Olyan ez, mint amikor Hruscsov minden sarat Sztálin nyakába hányt. Igaz, hiába tette: később Brezsnyevtől ő is megkapta a magáét.
A tologatásokon túl azonban egy furcsa feszültség is szerepet játszhat a Központi Statisztikai Hivatal körüli botrányok kialakulásában. A kormány óriási késztetést, sőt csábítást érezhet egyfelől arra, hogy a pénzromlás üteme jó erős legyen. Elemi érdeke ugyanis, hogy a lakossági jövedelmek inflálásával orvosolja a négyéves gazdaságpolitikai kurzus teljes csődje nyomán keletkezett költségvetési káoszt. Az üzemanyagok árának elszabadulása, de a közműszolgáltatások jelentős drágulása is több tíz milliárd pluszbevételt jelent a kincstárnak. Ilyenkor ugyanis nemcsak az adóbevételek ugranak meg, hanem – minthogy a közművek tulajdonosai javarészt az önkormányzatok – az önkormányzati jövedelmek is. Ez volt az oka, hogy egészen mostanáig eszükben sem volt Gyurcsányéknak, hogy keresztbe feküdjenek az árak emelkedésének. Másfelől azonban, a választások közeledtével arra is ellenállhatatlan késztetést érezhetnek, hogy az adatok szépítgetésével gondoskodjanak róla, hogy a fogyasztó a valóságosnál alacsonyabbnak gondolja a pénzromlást. Igencsak életszerűnek tűnik tehát a kérdés, vajon a Veres–Katona duó ellent tud-e állni a csábításnak? Rászolgálnak-e Mádl Ferenc utólagos bizalmára, aki június 15-én, Katona Tamás kinevezésekor a kormányzat élő lelkiismeretének nevezte a pénzügyi tárcát? Vajon nem a kibeszélő KSH-munkatársakban szólalt-e meg a feletteseikből hiányzó szakmai lelkiismeret?
Mielőtt minderre legyintenénk, mondván, ez vihar egy pohár vízben, gondoljunk bele: a hivatalos inflációs prognózis meghatározza, de legalábbis behatárolja a közalkalmazotti béremelés mértékét, a nyugdíjakat, a szociális juttatásokat. Ráadásul fontos szerepet játszik a jegybanki alapkamat meghatározásában. Amely viszont a maastrichti kritériumok teljesítése szempontjából alapvető gazdasági növekedésre van döntő hatással. Egyébként pedig a pénzromlás jövőjére vonatkozó jóslatok sem vehetők készpénznek: nyugati szakértők szerint az új tagországokban a most következő felzárkózási szakaszban a legtermelékenyebb cégek erősen növekvő bérei szétterülnek a gazdaságon, és áremelkedést okoznak. Van tehát indok arra, hogy az ellenzék követelje a KSH működésének transzparenssé és függetlenné tételét.
Az euró bevezetésének idején Franciaországban sokan úgy érezték, hogy statisztikai hivataluk alábecsüli az inflációt. Erre az LSA című képes magazin elkezdte gyűjteni a boltokban kiadott pénztárblokkokat. A végkövetkeztetés az volt: a hivatal által 2 százalékosnak ítélttel szemben a valóságos infláció 5,8 százalék.