A levéltáros hagyatéka

Bosszantóak a sorozatokkal kitapétázott közszolgálati televíziók. Idegen mesékkel távoli históriákba ringatják nézõiket, reggeltõl estig. A folyamatos andalítás jegyében fedik el a tekintetük elõl a valót. Szerelmek Saint Tropez-ben, Kalandos nyár, Szívek szállodája, Holtsáv, Kachorra. Közben egy kis Sandokan (ezredszer ismételik?) meg a lehetõ legügyetlenebbül mozgóképesített közép-európai pikareszk, a Vivát, Benyovszky!, s már véget is ér a nap. Garantáltan gondolattalanul, tehát értelmetlenül. A futószalagon gyártott televíziós sorozatoknak nincs is más rendeltetésük: ismeretlen emberek, távoli élethelyzetek naponként tálalt problémáival feledtetni a publikummal személyes gondjait. Amíg Magyarország- szerte az a fõ társalgási téma, hogy vajon ki az apja Mecha születendõ gyermekének, Brunó-e vagy más, nem fognak felszólalni az emberek közállapotaink miatt. A nyár végén azonban kénytelen voltam jegelni heves sorozat-ellenességemet, megjelent ugyanis az m1 mûsorán a franciák Roger Martin du Gard regényfolyama alapján készült produkciója, A Thibault család. Ez igen, ezt a nyolc részes filmet érdemes figyelemmel követni, gondoltam már az elsõ epizód láttán. A minden tekintetben – színészi játék, operatõri munka, kísérõzene, helyszínek, díszletek, kosztümök, történelmi hitelesség – kifogástalan mû késõbb sem okozott csalódást. A Nobel-díjas Martin du Gard mûve úgy jelenik meg a képernyõnkön, ahogyan a levéltárosnak tanult, és eredeti szakmája módszertanát irodalmi munkásságában is alkalmazó szerzõ elképzelhette egykoron: aprólékos gonddal, minden részletre kiterjedõ figyelemmel. Ez, persze, csak az irodalmi alapanyag ismerõjének jelent örömöt. De akiknek még nem volt találkozásuk a XX. század e testes remeklésével, a képernyõjükön azok is érdeklõdéssel követhetik azt a száz esztendõvel ezelõtti nagypolgár-történetet, amely nem is egy pontján emlékeztet a mi sajátosan polgáriasult jelenünkre. Forgatás közben a franciák is (akik, amúgy, pénzt és mûvészi energiát nem sajnálva, következetesen írják át filmre nemzeti irodalmuk és történelmük szerintük legfontosabb fejezeteit) sokat gondolhattak a jelenre. Talán éppen a XX. és a XXI. század elsõ évei közt fölfedezhetõ párhuzamok és összevetések szolgáltatták az ihletet nekik, hogy minden tekintetben stílszerûek maradjanak. Sajátos módon ez a kettõsség adja a Thibault-sorozatnak az igazi értékét (és ez az, amit igen-igen hiányol az ember az argentin, amerikai fércmûvekbõl). A film készítõi – Jean-Claude Carriere és Jean-Daniel Verhaeghe, a forgatókönyvíró és a rendezõ mindenekelõtt – úgy ismertetik meg a nézõt a számára immár teljességgel idegen világgal, hogy közben szinte szünet nélkül a saját környezetére kell gondolni. Oscar Thibault, a szigorú elvek szerint élõ s építkezõ családfõ, ki komoly társadalmi tekintélynek örvend, élete végén saját gyermekeinek a tekintetébõl olvashatja ki kudarcát: elveit is, életstílusát is, közéleti rangját is erõsen megkérdõjelezik a fiai. Nincs semmi közös bennük, az apák és a fiúk nemzedékében, „csak? a vér, az egyéniség, az indulat. Azaz, hiába a lázadás (a fiatalabbik Thibault fiú, Jacques a szocialistákhoz áll, így nyilvánítja ki a megvetését mindazon értékek iránt, amelyek apjának oly végtelenül fontosak), hiába a fásult beilleszkedés. (Az idõsebbik gyermek, Antoine elfogadja az elõtte járók eszmei s életstílusbeli örökségét, noha nem érzi jól magát a készen kapott „díszletek? közt, továbbéltetésükre pedig teljességgel képtelen.) Kudarc vár mindegyikõjükre. A társadalomra is, amelyben élniük adatott. Az I. világháborúba menetelõ Európáról legalább olyan pontos képet festett Martin du Gard, mint a társadalomról és annak három fontos „mozgatórugójáról?, a szigorú s következetes konzervatív férfiúról, a széllelbélelt forradalmárról valamint a kötelességtudóan inaktív beilleszkedõrõl. Az „osztályról?, amelybõl õ, az író is vétetett. A hatalmas regény elsõ könyvei – számos alkalommal leírták már róluk – a reménytelen emberi kapcsolatokról szólnak. Az utolsó részek – a még megmaradt értékeket is elpusztító háború hiábavalóságáról. Mint viharfelhõ a nyári tájat, úgy borítja be a regény elsõ fejezeteit a háborús fenyegetettség, és döbbenten szembesül az olvasó (most a tévénézõ) a szomorú ténnyel, hogy voltaképpen senki nem tesz semmi érdemlegeset azért, hogy a vihart elkerüljék. Martin du Gard abban volt nagy – 1937-ben valószínûleg ezt a tettét jutalmazták az irodalmi Nobel-díjjal – hogy a kétszer kettõ bizonyosságával mutatta be, a háború szülõje nem más, mint a tömérdek hibás emberi kapcsolat, a nemzedékek egymás iránti acsarkodása, az értékvesztett, erkölcseiben fellazult emberiség. A francia mozgóképesek meg abban voltak nagyok, hogy ezt a magánemberitársadalmi kétszerkettõt a manapság oly’ igen népszerû tévésorozat mûfajában fogalmazták újra. Okuljon belõle Európa népe, ha tud. A levéltáros hagyatékából, a Nobel-díjjal is a figyelem középpontjába állított nagyregénybõl – nem tudott. Olyan testes könyv elolvasásához, mint amilyen A Thibault család, már a XX. században is csak kevesen fogtak hozzá. Ki tudja, a televíziós sorozattal messzebbre jutunk.