A nemzet és a mai jobboldal

Nem szeretem, ha radikális és mérsékelt jobbról, illetve szélsőjobbról és jobbközépről beszélnek. Ez egyrészt szemantikai nonszensz, képzavar; jobbnak, balnak nincsen széle vagy közepe. Másrészt – s ez az igazi probléma – e felosztás azt jelentené, hogy nevezett kategóriák egylényegűek és egyterűek, csupán mérsékleti különbség van köztük: ha fogunk egy jobboldalit és felfokozzuk, szélsőjobboldalit kapunk. Esküszöm, ezt a liberális szögesdrót mögött találták ki. Ha ugyanis a jobboldali nem más, mint mérsékelt szélsőjobboldali, akkor állandó kontrollra van szüksége, hogy megmaradjon a kívánt mérsékletben. E kontrollt persze készséggel biztosítanák a liberális oldalról. Holott: a konzervativizmus és az úgynevezett szélsőjobboldal közt lényegi különbség van, áthidalhatatlan szakadék. A konzervativizmus nem más, mint a szabad és felelős ember gondolkodása, amely kritikával illet minden felforgató ideológiát. Éppúgy a szélsőjobboldalt, mint a bolsevizmust vagy a neoliberalizmust.
Minden ilyen ideológia a szolidaritást jelöli meg alapelvként. De amiről az ideológiák hirdetői beszélnek, az csupán a szolidaritás torz alakja, hisz kizárólag a megnyerni kívánt csoporttal szolidárisak. A bolsevik a munkásosztállyal, a szélsőjobboldali a fajtársakkal, a liberalizmus a másság színe alatt mindenféle devianciával, a neoliberalizmus a nagytőkésekkel. A torzítatlan szolidaritást megvalósítani klasszikus konzervatív feladat, a keresztény hagyomány alapján. Jézus a liberálisokért, a kommunistákért, a fasisztákért és a rendes átlagpolgárokért, vagyis a világ minden bűnöséért meghalt a kereszten, az írások szerint. S azt mondta, szeressétek ellenségeiteket, imádkozzatok azokért, akik üldöznek titeket.
Ebből adódik, hogy a magyar konzervatív politikai erőnek nem egyszerűen választást kell nyernie. Az a kisebbik feladat. Meg kell erősödnie identitásában, e nélkül hiába győz. Mély tisztelet a hagyományőrzőknek, de nem az urambátyámos pátoszt, nem a népi regéket, hanem az evangéliumi hagyományt kell a magyar konzervatívoknak újra felfedezniük, ahhoz kell igazodniuk. Ez a hagyomány a konzervatív eszme alapja; a konzervativizmus úgy jött létre a XVIII. században, hogy egyes gondolkodók a felvilágosodás ideológiáját kritizálták a bibliai értékrend alapján. A konzervativizmus a keresztény hagyománnyal folytonos. Ez a hagyomány az, ami értelmes életre tanít; olyan rendre, ami felülről adatik és belülről fakad. A minden ember iránti szeretet – nota bene – nem kozmopolita. Nem helyezi hatályon kívül, hanem megnemesíti a nemzeti kötődést. Nekünk magyar emberekként kell szolidárisnak maradnunk minden néppel, de elsősorban a sajátunkkal. Épeszű családapa hazaviszi a fizetését, mert elsősorban a saját családjáért tartozik felelősséggel.
Meg kell őrizni a mai Magyarországon mindazt, amit az ideológiák révületében kikezdett és veszélybe sodort a társadalom. Menteni kell az életet – tehát a szerelmet, a türelmet, a hűséget, a családot, a józanságot, a munkát, a gyógyítást, a tanulást, a jó levegőt, a tájat, a hitet. És a nemzetet. Konzervatív felfogásban a nemzet nem csupán történelmi szükségszerűség. Állandó érték, amelyet meg kell őrizni, mert ez az, ami a történelem sodrásában megőriz minket.
A nemzet szó közös ősre utal. Nekünk, magyaroknak sok közös ősünk van: a nordikus Árpád és a türk Zalán, a szláv Werbőczi és a székely Dózsa; s persze József Attila, Ady, Radnóti, Nagy Imre, Bibó és a többiek. A nemzetet nagyjai nemzették és nemzik újra. Nem etnikai, hanem transzcendens közösségről van tehát szó, és a transzcendencia iránt megint csak a konzervatívok érzékenyek. A konzervatívok sajátos viszonyban vannak az idővel; minden más szemlélet a pillanatra koncentrál, az azonnali anyagi és politikai haszonra. A tényleges konzervatívok azonban távlatokban gondolkoznak, s minden szót vagy cselekedetet aszerint értékelnek, maradandó-e. A konzervatív gondolkodás ugyanis az állandóban gyökerezik: „a házasságok az égben köttetnek” meg „Isten, áldd meg a magyart”.
A nemzet a magyarságnak másféle kihívást jelent, mint a többi népnek. Nincs még egy nép a művelt Európában, melynek egyharmada kisebbségben él, másodosztályú állampolgárként, idegen hatalomnak alávetve. Miért képtelenek a magyar liberálisok nemzetiek lenni? Mert irtóznak az egység gondolatától. Sőt, azt mondják, hogy a magyaroknak – szomszédai iránti udvariasságból – kevésbé illik nemzetinek lenni, mint a haladó európai népeknek. Úgy tesznek, mintha a szomszéd államok nem börtönőrei, hanem szívélyes házigazdái lennének az odaszakadt magyarságnak. A hazaszeretet elemi megnyilvánulásait – ami a briteknél és a franciáknál egyébként a legtermészetesebb – nálunk rögtön nacionalizmusnak, sovinizmusnak kell bélyegezniük. A tényleges magyar sovinizmus ugyanakkor elenyésző, az úgynevezett baloldalnak különféle provokációs technikákkal és műbalhékra épülő sajtókampányokkal folyton újra kell termelnie, hogy kedvére harcolhasson ellene. A liberális kirekesztésre és sovinizmusra a jelenlegi kormány pazar példát mutatott, amikor elszegényedéssel fenyegette a magyar nyugdíjasokat, amennyiben átözönlenek a határon túliak.
Ez a kormány többé nem tudja lemosni magáról december ötödikét. Sok mindent lehet mondani a nemzeti elkötelezettségről, de a balsikerű referendumot megelőző időszakban világosan és cáfolhatatlanul megmutatkozott, ki hová tartozik ebben a tekintetben. Kiderült, hogy minden, amit a szociálliberálisok a nemzetről mondanak, hazugság. Sokkal egyszerűbb lenne, ha beismernék, hogy a nemzet iránti gyakorlati hűséget ostoba maradiságnak, szűklátókörűségnek, szélsőjobboldali populizmusnak tartják.
A konzervatív tábor nyilván nem reálpolitikai megfontolásból kapcsolódott be a kettős állampolgárságért – igen szerencsétlen időpontban – indított küzdelembe. Hanem azért, mert inkább vállalnia kellett a könnyen megjósolható vereséget, mint hogy magára hagyja a kint rekedt magyarságot. Ha nem áll a kettős állampolgárság mellé, a Fidesz saját konzervatív voltát is megtagadta volna, talán súlyosabb sokkot okozva, mint amekkorát a referendum sikertelensége okozott. Megtagadásra is akadt példa: Dávid Ibolya, aki a trópusokon nyaralt december ötödikén, és korábban egyetértett azzal, hogy a státustörvény preambulumából kiemeljék az egységes magyar nemzetre való utalást, s a hatalom érdekében elképzelhetőnek tartja a neoliberálisokkal való szövetkezést, rondább munkát végzett, mint Gyurcsányék, akiktől amúgy sem várhattunk mást.
A trianoni seb máig gyógyulatlan; sebesült nép tagjai vagyunk. S mikor egységes nemzetről beszélünk, ez egyben Trianon-kritika is: a nemzet mint szolidáris egység azt jelenti, hogy nem tudjuk elfogadni a fennálló határokat, s szeretnénk azokat elmosni, eltörölni, lágyítani, virtuálissá tenni, elfelejteni. Amíg ez valamiképp meg nem oldódik, a nemzet számunkra elsősorban a határon túli magyarokat jelenti. Egyek vagyunk és maradunk velük. És azt szeretnénk, ha nem kéne magukat velünk szemben meghatározniuk – soha.