A tengerentúli magyarság nem mond le az ötvenhatos szobor felállításáról

V i s s z h a n g

A Magyar Nemzet Magazinjában (augusztus 13.) megjelent Sztálin vascsizmája című írásban olvastuk, hogy Szőcs Géza író 2002-ben vetette fel az emlékmű állításának a gondolatát, azt Medgyessy Péter miniszterelnök az Európa-terv részévé tette. Idézet a cikkből: „Tőlük függetlenül tavaly az Egyesült Államokban élő Egervári Gyula is szétküldte körlevelét a világban élő magyarokhoz: kezdjenek gyűjtést az ötvenhatos hősökre emlékező budapesti szoborra, amely az emigráció adománya lenne a hazának. A terv eljutott a magyar illetékesekig, akik óvatosan támogatták.”
E sorok írója, miután a legmagasabb magyarországi hivatal hívta fel figyelmünket Szőcs úrra, 2004. augusztus 10-én telefonon felhívta a szoborterv kettősségének problémája miatt, hiszen a Magyar Studies of America már 2003-ban megkezdte a maga erőfeszítését a szobor létesítésével kapcsolatban. Az író közölte, hogy ő a szobor gondolatát 2003 júliusában javasolta különböző budapesti hivatalokban, bár aktív lépéseket (telefonbeszélgetésünkig) még nem tett. Szőcs úr egyetértett azzal, hogy az ő terve és a miénk két különböző, minthogy mi a szobrot a Kárpát-medencén kívüli magyarság anyagi támogatásából készíttetjük, ajándékul az óhaza számára.
További idézet: „Az ötvenhatosokat tömörítő Történelmi Igazságtétel Bizottság (továbbiakban: TIB) azonban a kezdetektől egészen más állásponton volt. Tagjai úgy ítélték meg, hogy felesleges újabb szobrot állítani, mivel csak Budapesten már ma is több mint ötven emlékmű, kopjafa és emléktábla őrzi a szabadságharc emlékét, valamint ellenezték, hogy a jelenlegi kormány programjában szerepeljen az évfordulós megemlékezés.” Az utóbbi kitétel elismerése mellett említést érdemeljen, hogy e sorok íróját 2004. szeptember 9-én a TIB katonai szervezetének vezetőségi tagja felhívta telefonon, támogatásukat kilátásba helyezve. Az örvendetes hírt a TIB elnöke szeptember 14-i levelében meg is erősítette: „Bizottságunk ezernél több egykori ’56-os bajtárs nevében szívesen adja erkölcsi támogatását az Önök tervéhez.”
Idézet a cikk további részéből: „Időközben kudarcba fulladt Egervári Gyula kezdeményezése, a köztéri szobrok szakmai véleményezését végző Budapest Galéria ugyanis minden benyújtott tervüket elutasította. A baj gyökerét a galéria igazgatója, Zsigmond Attila abban látta, hogy az amerikai megrendelő pontosan előírta a művészeknek, milyen szobrot szeretne látni: narratív, az eseményeket illusztráló, bőbeszédű kompozíciót, amely nem a XXI., hanem a XIX–XX. század fordulójának közízlését tükrözi. De nem volt döntés a szobor helyéről sem.” Terveink elutasításával kapcsolatban számunkra fontos az alábbiak közzététele: A kételyekbe taszított jó nép ebből azt következtetheti, hogy tervünknek vége, ne is foglalkozzon tovább azzal senki (keseregjünk inkább a vasszörnyeteg tárgyán?). Engedtessék meg, hogy a legszilárdabban nyilatkozzunk: csaknem kétesztendős (szinte) sziszifuszi küzdelmünk után sem számoltak fel bennünket. Bár még mindig függünk – végső fokon – a hivatalosak irgalmától, munkánk szakadatlanul folyik. Ezrével lepték el ismertető körleveleink a világ tájait; a szobrászművésszel, hivatalos közegekkel állandó kapcsolatban vagyunk. A szobor végleges makettjéről készülő felvétel legújabb körlevelünkben nemsokára nyilvánosságra kerül (megjegyzés: a csizmák kőből készülnek; a lyukas zászlót lobogtató szabadságharcos és lobogója lesz csak bronzból öntve). Tervezetünk nem egyéni kezdeményezés. A Magyar Studies of America, a hasznot nem hajtó, önkéntes, magyar értékeket ápoló szervezet dolgozik e vállalkozás megvalósításán. A Budapest Galéria vezetőségével valóban többször voltak tárgyalásaink – ránk nézve szomorú eredményekkel. Kétségtelen, hogy az ő művészeti irányvonaluk a XXI. század szellemén alapszik. Azt is biztosnak véljük azonban, hogy a földrészek történelmét megrendítő, kizárólagosan magyar megmozdulás kifejezését ne szükségszerűen a jelenlegi művészeti iskola szabja meg! Pontosan soha nem írtuk elő, hogy a szobrászművész mit alkosson. Ahhoz ragaszkodtunk csupán, hogy a mű a történelmi hűséget tükrözze, és a lyukas zászló a szobor része legyen. (Álmunkban sem gondoltuk volna, hogy a hősök ezreinek megtisztelését csak rozsdásodó csövek tömegével lehet leróni…) A cikkben idézett (és kért) helyek bármelyikét szívesen fogadtuk volna el. Többszöri megkeresésünk közben a hatalom volt az, mely – bennünket válaszra sem méltatva – saját terve javára tulajdonította el az általunk javasolt helyszínek egyikét.
„… az ötvenhatos szervezetek makacsul tartják magukat ahhoz: a szociálliberális kormány nekik ne építsen semmiféle emlékművet.” Ehhez annyi a hozzáfűznivalónk, hogy a kormány bizonyára tudja, kinek és mit épít. Mi is tudjuk, ezért azt üzenjük: támogassuk az ügyet, melynek egyetlen célja a hősökre való méltó megemlékezés! A cikkben a TIB alelnöke megismétli a TIB tavaly szeptemberi elnökségi ülésén meghatározott véleményét: nincs szükség még egy ötvenhatos emlékműre. Ebben az esetben azonban nem emlékműről, hanem szoborról van szó, amilyen Magyarországon jelenleg – legjobb tudomásunk szerint – még nincs. A budai Gesztenyés kertben felállítandó Földindulás alcímű szobor terve megvalósításának az ellenzését – különös tekintettel arra, hogy az hőn szeretett magyar hazánknak még pénzébe sem kerül – a pártutódoktól természetesnek vesszük, az „engesztelhetetlen, indulatos ’56-os öregemberek” és hazai ’56-os szellemű honfitársaink hasonló nézetét viszont teljesen hihetetlennek találjuk. Ugyanakkor tiszteletteljes köszönetünket tolmácsoljuk Balás-Piri László TIB-alelnöknek tárgyilagosságot bizonyító, vigaszt nyújtó kifejezéséért: „Nekem tetszik az ötlet, hogy egy vascsizma, a ledöntött Sztálin-szobor utolsó darabja és egy lyukas zászló legyen a forradalom emlékhelye.” Kedves alelnök uram, mint nemrégiben tudtuk meg, a megboldogult Pongrátz Gergely is hasonlóképpen gondolkodott annak idején. Az ő szándékát az akkor uralkodó hatalom utasította el…