A többségnek elege van

Bátorság, biztonság, igazságosság: valószínűleg ez a hármas jelszó lesz a szocialisták csodafegyvere a jövő évi választási kampány során. Ezek között talán csak egy olyan akad, amelyet helytállónak nevezhetünk. Ez pedig a bátorság. Nem akármilyen elszántság kell ugyanis ahhoz, hogy az összeomlóban lévő 2005-ös költségvetés rideg tényeinek napvilágra kerülésével párhuzamosan a kormánykoalíció még mindig arról beszél, hogy ebben az országban minden rendben van, és a „békétlenséget” szító nagyobbik ellenzéki párt politikusai kivételével mindenki tisztességes hazafiként és demokrataként építgeti a Nagy Magyar Piacgazdaságot. Talán nem is elszántság ez a szemfényvesztés. Nevezzük inkább egy nyegle, posztjára alkalmatlan miniszterelnök közönséges arcátlanságának. A hatásvadász közszereplések mögött valójában gyomorszorító félelem és szorongás rejlik. A sokadik válsága felé sodródó világgazdaság jelenlegi állapota alapján teljességgel kizárható, hogy bekövetkezne az a várva várt konjunktúra, amelyben 2002-ben még annyira bízott a féktelen elszántsággal osztogató Medgyessy-kormány. Az egekig szökő, literenként háromszáz forintos hazai benzinárak, a Közel-Keletet mérgező, talán soha véget nem érő háborús konfliktusok és a mind tehetetlenebb amerikai és európai uniós politikai elit árnyékában még egy sokat próbált, széles látókörű és tényleges reformokat keresztülvinni tudó magyar kormány is csupán komoly nehézségek árán tudná fenntartani a rendet az országban.
A túlméretezett és elképesztően alacsony hatékonysággal működő állami szektorban a 2002-es kormányváltás óta nemhogy nem történtek tényleges változtatások, de a helyzet szinte minden szempontból tovább romlott. Miközben az államigazgatásban soha nem látott számú miniszterelnöki tanácsadó, megbízott, államtitkár és melléjük kirendelt irodai apparatcsikgarnitúra lebzsel, és rekordokat döntögetnek a hivatali célú mobiltelefon-, illetve gépkocsivásárlások, egyre több közintézmény kénytelen olyan napi működési problémákkal szembenézni, amelyek nemegyszer már a harmadik világ tragikus életszínvonalát idézik vissza. Omladozik a vasút, az egészségügy, és kaotikus állapotok uralkodnak a közoktatásban is. Eladósodó és emiatt hitelképtelenné vált önkormányzatok, valamint túlhajszolt és közben sorozatosan megalázott közalkalmazottak tömegei jelzik az országban zajló valódi közállapotokat, amelyek köszönő viszonyban sincsenek a kormány állításaival. Már évek óta hallani a figyelmeztetéseket az egyetemek irányából, hogy a sorozatos elvonások miatt olyan tételek fognak majd leküzdhetetlen problémát okozni, mint a fűtés- vagy a villanyszámla kifizetése. A kulturális intézmények egyik napról a másikra vegetálnak, komolyabb forrásokkal már csak azok számolhatnak, akik bizalmas kapcsolataik révén továbbra is képesek a kormányzati tűz közelében melegedni.
Persze sikerülhetett volna olyan mértékig kordában tartani a költségvetés eltűnni nem akaró deficitjét, hogy legalább középtávon sikerüljön az intézmények zavartalan működőképességét fenntartani. Ilyen gazdaságpolitikának azonban már évek óta nyoma sincs Magyarországon. A jelenleg regnáló kormány a civilizáltabb országokban soha el nem fogadott könyvelési trükkökkel foltozta be a büdzsé lyukait. A sebtében kidolgozott privatizációs tervekből remélt bevételek csupán arra lehetnek elegendők, hogy úgy-ahogy életben tartsák a súlyosan beteg magyar állami szektort, amelynek jövőjét ugyanakkor a magas kockázatokat rejtő PPP-beruházások további erőltetése is veszélyezteti. Az MSZP–SZDSZ-koalíció bigott neoliberalizmusa átmenetileg ugyan képes volt fokozni a gazdasági növekedés ütemét és leszorítani az inflációt, ám az államháztartás válsága terén csak rontani tudott az amúgy sem szívderítő helyzeten. A már évek óta mániákus kitartással elindított kommunikációs kampányok csupán hetekre, jobb esetekben hónapokra tudták elhitetni, hogy csökkenthetők az állami kiadások, átalakítható az adórendszer, és nagyobb védelem nyújtható a hazai kis- és középvállalkozásoknak, illetve a mezőgazdasági termelőknek. Az Állami Számvevőszék jelentése szerint 2004-ben például Magyarország az Európai Unió nettó befizetői közé tartozott. Folyamatosan romlanak az euró 2010-es bevezetésének esélyei, mert a maastrichti kritériumokat az elkövetkező három évben szinte lehetetlen teljesíteni. A gazdasági miniszter győzelmi jelentései ellenére Magyarország elveszítette a közép-európai régióban korábban élvezett vezető szerepét, és külpolitikai aktivitása sem több az árral sodródó, úszni alig tudó ember kapálózásánál.
Megteheti persze a kormány, hogy harsogó sikerpropagandájával, az ellenzéki politikusokat a posztszovjet köztársaságok legvisszataszítóbb hagyományait követő rágalmazásaival megpróbálja maga mellé állítani a közhangulatot, elbizonytalanítva a jelenleg érzékelhetően kormányváltó hangulatban lévő többséget. Ennek eredményessége azonban több mint kétségesnek tűnik az olyan dermesztő lépések mellett, mint az az elmúlt hetekben közzétett rendelet, amelyik ötszázmilliárd forintos kötelező tartalékolást írt elő a közintézményeknek. Ez anynyit jelent, hogy kórházak, művelődési házak, iskolák, kutatóintézetek, múzeumok ezreinek számláját fagyasztják be a jövő év elejéig.
Kétséges, hogy maradnak-e elegendő források a munkabérek kifizetésére. A külső szállítóknak történő kifizetések elhalasztása tovább növelheti az amúgy is kezelhetetlennek tűnő körbetartozások nagyságát. Az egészségügy és az oktatás újabb megsarcolása azért is vérlázító, mert ennek a két ágazatnak a ki tudja, hányadik ellehetetlenítését minden magyar állampolgár érezni fogja a bőrén. E pillanatban azt is nehéz felmérni, hogy az erőltetett álreformok és a felvételi botrányok miatt amúgy is kaotikus tanév elé néző felsőoktatással mi fog történni, ha a legalapvetőbb közüzemi számlák kifizetésére sem maradnak keretek.
Az egymásnak ellentmondó, az őszinteségnek már a látszatára sem ügyelő kormányzati nyilatkozatok láttán rövid távra, a következő évre sem lehet biztosan tervezni. Semmilyen világos és elfogadható magyarázat nem született arra, hogy az újabb áldozatokat miért is kell meghozni. Az idei évre tervezett költségvetési hiánynak már csaknem az egésze felhalmozódott szeptember elejére. A világgazdaság fejleményei és a magas olajárak pedig a legkevésbé sem azt ígérik, hogy a költségvetési intézmények kifizetéseinek átmeneti korlátozásával rövid idő alatt el lehet oszlatni a büdzsé fölött gyülekező viharfelhőket. A hiány esetleges drámai mértékű túllépése esetén újabb brüsszeli intőkre és a nemzetközi hitelképesség további romlására készülhet fel az ország. Ez azonban csupán a kisebbik baj.
Semmilyen garancia nincs arra, hogy a jelenlegi – még békés és nyugodt – közhangulat továbbra is meg fog maradni. A megszorító intézkedések, a ki nem fizetett támogatások és az ellehetetlenülő életkörülmények bármikor társadalmi robbanáshoz vezethetnek, eddig nem látott mértékű sztrájkhullámokkal, a közutakat eltorlaszoló demonstrációkkal és más hasonló krízisjelenségekkel körítve. A Gyurcsány-kormány költhet bármennyit önmaga népszerűsítésére, a százmillió forintos MSZP-kampány részeként a házfalakra szerelt óriásplakátok aligha vigasztalják majd azokat, akik a pénzügyi okokból elhalasztott műtétek vagy a ki nem fizetett agrártámogatások miatt tönkrement kisgazdaságok kárvallottjai voltak.
A 2006-os választásokon komoly felelőssége lesz az urnák előtt megjelenő millióknak.