Akiknek nem jó a déli harangszó

Keresztes X. Krisztián azt írja az Élet és Irodalom című irodalmi és politikai napilapban: „Egy „nemzeti” hang – Mielőtt minden délben a közszolgálati harang megkondul, a Nemzet Bőzsöngére megadja az alaphangot. Tegnap még a Központi Bizottság kinyilatkoztatásait búgta. Ma ez a rendszerfüggetlen, orális prostituált a főharangozó. Egy mély, sokat próbált torok, aki nap mint nap, búgva, lihegve beavatja híveit a nemzeti amnézia nagy hagyományába. (A Sándor- (giccs-) palota éppen lelépett lakója pedig tisztének érezte, hogy távoztakor eme rádió méltatásáról még szóljon néhány jó szót.”
Keresztes X. Krisztián publicisztikájában – amely a Félre címet és a Nemzeti széljegyzetek alcímet kapta – azt is bejelenti, hogy a nemzeti jelző „szinte már szóra érdemes, lévén szinonimája az avítt, álmos, áporodott, álnok, törpe és pitiáner, „nemzeti szellemben” szellentgető káeurópai középszarnak”, s azt vizionálja, hogy „egyszer csak az egész retardált régió műgyantában megörökítve vagy szilíciumba letárolva találja magát – közszemlére téve az Elhülyült Helyek Archívumában.”
Nem tudni, mekkora az az archívum, azért a szerzőnek még mindenképpen szorítunk egy helyet, de mellé kerülhet az a szerkesztő is, aki az írást közölte. Előtte azt azért még szeretnénk elmondani nekik, hogy nem kötelező ebben az országban élni. Bizonyára vannak vonzóbb helyek is, New Orleans például mostanában talán nekik való lenne.
Ami pedig a déli harangszót és Bőzsöny Ferencet illeti: Keresztes X. Krisztián vagy Havas Henrik (aki szintén rosszul van a rádiós harangszó hallatán), tekintse ezt ingyenes szolgáltatásnak az egyházaktól. Legalább nem kell déli tizenkettőkor az órájukra nézni. Ne költözzenek templom vagy harangtorony mellé, mert zavarná az álmukat. S legalább a fennhangon hirdetett liberális tolerancia jegyében fogadják el, hogy vannak még páran ebben az országban, akiknek fontos a déli harangszó hagyománya, akik szívesen hallgatják az ország különböző templomainak a szavát, és nem tekintik nemzeti szagú szellentésnek, ha ebből az alkalomból megismerik egy-egy településünk történetét. Sőt vannak, akik azt is tudják, hogy Bőzsöny Ferenc rádióbemondóként soha nem volt felelős az elétett hírekért, amelyeket esetleg (mondjuk épp egy központi bizottságosat) Havas Henrik fogalmazott meg még közszolgálati krónikaszerkesztő korában. Amióta pedig Bőzsöny megteheti, a hangját olyan eseményekhez, szövegekhez adja, amelyekkel egyetért. Hogy ehhez joga van, azt tessék, szintén a liberális tolerancia jegyében, tudomásuk venni.
És még utoljára a giccspalotáról, a távozott köztársasági elnökről és a közszolgálati rádióról: mintha kedves Keresztes X. Krisztián úrnak savanyú lenne a szőlő. Javaslom tehát, az internetről töltse le a szombaton elhangzott Kopogtatót (Kossuth rádió). Ebben szerepelt ugyanis Mátics Ferenc, a magyarpollányi tájház gondnoka, aki a lomok között is szokott kotorászni. Onnan azután előhúz százéves borbélyszéket, régi hordót, vasalatot, azokat szépen megtisztítva, megreparálva beviszi a tájházba. (Lehet, épp egy eldobott Élet és Irodalom oldallal fényesíti.) És azt sem szégyelli, azzal keres egy kis pénzt, hogy a széjjeldobált, határba kihordott vasat, kerítésdrótot szépen összeszedi és eladja a MÉH-be, ha még így hívják. Ezzel magának és a köznek is hasznot hajt.
Most pedig elmélkedjünk egy kicsit azon, hogy Keresztes X. Krisztián vagy Mátics Ferenc hasznosabb-e a társadalom számára?
(Kopogtató – Kossuth rádió)