Az autonómia szót ma már kimondani sem merjük

A Csallóköz szívében fekvő Dunaszerdahely 25 ezer lakosának 87 százaléka magyar. A város vonzáskörzetében, ahol több mint 110 ezer ember él, a magyarság részaránya még magasabb: 90 százalék felett van. Dunaszerdahelyt az első szabad választások óta folyamatosan keresztény-konzervatív többségű önkormányzati testület irányítja, amely – még a rendszerváltás idején – elhatározta, hogy hátat fordít a kommunizmus évtizedeiből örökölt infrastruktúrának, és visszaállítja a város eredeti, mezővárosi arculatát. Így hozta össze a sors a dunaszerdahelyi városvezetést Makovecz Imre építésszel is, akinek kézjegyei nemcsak láthatók a városban, de nagymértékben meg is határozzák annak küllemét és egyben magyar jellegét. A csallóközi kisvárost, szoros és jól működő testvérvárosi kapcsolatok fűzik Székelyudvarhelyhez és Gödöllőhöz. Figyelemre méltó azonban, hogy a kisebbségi lét még egy ilyen jó gazdasági helyzetben lévő, tömbben élő magyar közösség számára is milyen komoly kihívásokat jelent – még akkor is, ha Szlovákia csaknem egy éve tagja az Európai Uniónak. Erről beszélgettünk Pázmány Péterrel, Dunaszerdahely polgármesterével.

Polgármester úr, már Szlovákiában túl vannak a tanévkezdésen. Milyen tapasztalatokkal indult az idei tanév?
– Dunaszerdahely lakosságának csupán 13 százaléka szlovák nemzetiségű, miközben tavaly a gyermekeknek csaknem 43 százalékát íratták szüleik szlovák általános iskolába. Az idei tanévben a helyzet tovább súlyosbodott, s ez az arány ma már 44 százalék felett van. A szülők döntését több tényező is motiválja, de elhatározásuk mindenekelőtt abban a hamis felfogásban gyökerezik, hogy azt hiszik, ha gyermekük nem szlovák iskolába jár, akkor legfeljebb segédmunkás vagy utcaseprő lehet. Márpedig, ha csak a helyi önkormányzat összetételét megnézzük, egytől egyig magyar általános iskolában végzett, magyar iskolában érettségizett, de egyetemet végzett képviselőket találunk. Személy szerint egyébként mindig is csodálkoztam és csodálkozom rajta, hogy valaki nem egy 15 milliós, hanem egy hárommilliós nemzethez akar tartozni.
– Dunaszerdahely utcáin sétálva csak elvétve hallani szlovák szót, az üzletek, cégek kirakataiból mégis gyakorta hiányoznak a magyar feliratok. Ezek a jelek az asszimiláció folyamatára utalnak?
– Az önkormányzat munkatársainak túlnyomó többsége magyar nemzetiségű, a hozzánk érkező beadványok 99 százaléka mégis szlovák nyelvű. Polgármesterként mindig értetlenkedéssel fogadom azokat a leveleket, kérvényeket, amelyek aláírójának színtiszta magyar neve van, mégis szlovák nyelven fordul hozzánk. Mindemellett elkeserítőnek tartom azt is, hogy városunkban lényegesen kevesebb a magyar felirat, mint a rendszerváltozást megelőzően volt. Igaz, magával a törvénynyel is baj van, hiszen csak „megengedi”, és nem „elrendeli” a magyar nyelvű feliratokat azokon a településeken, ahol a magyarság számaránya eléri a húsz százalékot. E tekintetben egyébként nemcsak a helyi, hanem a különböző multinacionális cégekkel is nehéz zöldágra vergődni, ők ugyanis még akkor sem tesznek ki magyar nyelvű feliratokat, ha erre külön megkérjük őket. Én magam például Mol benzinkútnál még életemben nem tankoltam Szlovákiában, és őszintén megmondom, nem is fogok, hiszen ez az egyetlen olyan, magyarlakta területen lévő töltőállomás, ahol kizárólag szlovák nyelvű feliratok vannak.
– Mint a város vezetője nem gondolja, hogy az iskolaválasztási tendenciák, illetve a nyelvhasználati szokások megváltoztatása érdekében teendői lennének?
– Mint polgármester, városunk valamennyi lakójáért felelősséggel tartozom, nemzetiségre való tekintet nélkül. Azonban ha a kérdést nem mint polgármesternek, hanem mint a Magyar Koalíció Pártja (MKP) dunaszerdahelyi járási elnökének teszi fel, akkor azt tudom válaszolni, hogy igen, a változások rendkívül sürgetőek, s e tennivalók nagy része valóban a párt alapszervezeteinek a feladata volna. Ha a közeljövőben nem tudunk kidolgozni megfelelő stratégiát az említett tendenciák megállítására, annak beláthatatlan következményei lesznek.
– Szlovákiában 1991 és 2001 között csaknem ötvenezerrel csökkent a magyarság lélekszáma, miközben a szlovákoké közel százezer fővel nőtt. Az ön megítélése szerint milyen eszközökkel lehetne megerősíteni a felvidéki magyar közösséget?
– Bár sikerei e téren kétségbevonhatatlanok, a Magyar Koalíció Pártjának nemcsak az ország gazdasági ügyeivel kellene foglalkoznia, hanem sokkal nyomatékosabban kellene felvállalnia megmaradásunk kérdését is, amihez egyetlen út vezet, az autonómia. Nem lett volna szabad lemondanunk autonómiatörekvéseinkről, de ha már így történt, s ma már az autonómia szót kimondani sem merjük, akkor sem lett volna szabad belemennünk a szlovák közigazgatási rendszer újrafelosztásába, ahogy az megtörtént. Ezzel véleményem szerint rendkívül súlyos hibát követtünk el, hiszen az uniós csatlakozás előtt még lehetőségünk lett volna nyomást gyakorolni a többségi nemzetre, ma azonban ez már elképzelhetetlen.
– Mostanában sokat hallani arról, hogy Nyitra megyében egy magyarellenes, vagy pontosabban MKP-ellenes szlovák pártkoalíció van kialakulóban. Mennyire befolyásolják az ilyen hírek a felvidéki magyarságon belül a közhangulatot?
– A sokat emlegetett nyitraihoz hasonló magyarellenes koalíció nálunk, a nagyszombati megyében már réges-régen működik. Hiszen ennek a megyének a határait szándékosan úgy alakították ki, hogy a magyarság részaránya megyei szinten ne lehessen több 20 százaléknál. Ennélfogva a Magyar Koalíció Pártja soha sem fog tudni megyefőnököt állítani. Vagy hogy mondjak egy másik példát, a 40 tagú megyei közgyűlésben jelenleg 14 magyar képviselő van. Ám amikor kezdeményeztük, hogy az ülések alkalmával magyarul is felszólalhassunk, a szlovák politikusok egyhangúlag leszavaztak bennünket. Ilyen a hangulat. Az a politika, amit a határon túli magyar pártok folytatnak, hogy minden egyes lépés előtt legelőször azon kezdenek el töprengeni, vajon mit fog szólni hozzá a többségi nemzet, egyszerűen nem folytatható. Nyilvánvaló, hogy a problémákat a szlovákokkal, illetve a románokkal közösen kell megoldani, a fő kérdés azonban mégsem lehet az, hogy nekik tetszik-e vagy sem.
– Mennyire él ma a csallóközi magyarok körében a december ötödikei népszavazás emléke?
– Már az a támadás is mély sebeket okozott, amelyet a jelenlegi magyar kormány – rögtön azt követően, hogy átvette a hatalmat – a státustörvény ellen indított. És itt elsősorban nem a törvény tartalmának megváltoztatására gondolok, hanem arra, hogy milyen mérhetetlenül sértőek és megalázóak voltak az itt élők számára azok a nyilatkozatok, amelyek velük kapcsolatban elhangzottak. December ötödikével, amikor többek között „sáskákról”, Magyarországra „sáskaként” betelepülő tömegekről beszéltek, mindez a tetőfokra hágott. Nem egy olyan ismerősöm van, aki egész életében könnycseppel a szemében lépte át a magyar határt, de ma inkább azt mondja, többet nem megy Magyarországra. A népszavazás és a körülötte kialakult légkör legfőképp azokat viselte meg, akik a megpróbáltatások idején is mindig kiálltak magyarságukért, s akik nagyon mélyen és nagyon erősen kötődnek a magyar nemzethez.