A XII. kerületi Szarvas Gábor úton lévő zugligeti Szent Család-plébánia kertje 1989 késő nyarán és kora őszén megtelt sátrakkal. Kondérokban rotyogott a gulyás, a pörkölt, és mindenütt német nyelvű beszéd hallatszott, még a közeli közértekben is. Megtört a jég. Tizenhat évvel ezelőtt keletnémetek ezrei kaptak menedéket a katolikus egyháztól Kozma atya hajlékában. Hogyan kezdődött?
– Pontosan 48 600 ember fordult meg három hónap alatt a négy táborban, vagyis a zugligeti templomkertben, a két hárshegyi kempingben és a csillebérci úttörőtáborban.
– Miért éppen ön volt a befogadó?
– A történelmi helyzetből fakadóan. Akkor még egyetlen civil szervezet sem létezett Magyarországon, csak a miénk, az 1989. február 10-én alakult Magyar Máltai Szeretetszolgálat, illetve működött egy karitatív szervezet, a Vöröskereszt, amely az államgépezethez tartozott. Akcióképtelen volt, megtiltották, hogy a keletnémet menekülteken segítsen, csak az első tábornyitást követően néhány nappal kapott zöld utat. A nyugatnémetek már ismerték a mi tevékenységünket. Titokban megkerestek engem. Augusztus 13-án, vasárnap este a szentmise után a sekrestyében egy ismeretlen várakozott rám. Kiderült, hogy a nyugatnémet konzul. Vele párhuzamosan Csilla von Boeselager bárónő, a nyugatnémet máltai szeretetszolgálat elnöke pedig éppen akkor érkezett repülővel Ferihegyre, vele közösen alapítottuk a magyar szervezetet.
– A szeretetszolgálatnak már volt előzménye?
– Igen, mert mi már 1987-től féllegálisan dolgoztunk Magyarországon. Gyógyszereket, ruhaadományokat hoztunk be a rászorultaknak, valamint orvosi műszereket, eszközöket az egészségügyi intézményeknek. Azért kerestek meg bennünket, mert képtelenek voltak úrrá lenni a helyzeten, a keletnémet turisták megszállták a nyugatnémet nagykövetséget, a konzulátust. Kétszázezer NDK-s turista tartózkodott Magyarországon azon a nyáron. Azzal a szándékkal jöttek ide, hogy nem fognak visszatérni. Ellepték a Balatont és Budapestet. Talán ötvenezren mentek haza, a többiek hezitáltak, majd maradtak.
– Folytassuk onnan, hogy megkeresték önt a nyugatnémetek.
– A konzul eljött hozzám, Csilla asszonyt pedig a repülőtéren várta a nyugatnémet követség első titkára, s feltette neki a kérdést: tudnának-e segíteni ebben a helyzetben? Ugyanezzel keresett meg engem is a konzul, de egyikünk sem tudott a másik megkereséséről. A két igen találkozott, mert mindketten gondolkodás nélkül igent mondtunk. A következő estén, azaz augusztus 14-én állt az első tábor. A plébánia kertje nem nagy, mégis 1200 ember fért el benne.
– Honnan szereztek sátrakat, ágyakat, pokrócokat?
– Ebben segítettek a nyugatnémet máltaiak. Már másnap délelőtt Münchenből, Berlinből, Dortmundból, Essenből és még számos helyről érkeztek a vécé- és fürdőkontérek, katonai sátrak, egyszóval elindult az élet.
– Az emberek ellátását hogyan szervezték meg?
– Ez volt a magyar csoda. A kifőzdéket, az éttermeket, a munkásszállásokat, a szállodákat felhívtam telefonon, és elmondtam, miről van szó. Ettől kezdve naponta háromszor hozták a hideg és meleg ételt. Csodálatra méltó volt, hogy senki sem kérdezte, fogunk-e fizetni. Itt lehetett rálelni a magyar ember csodálatos önzetlenségére, segítőkészségére. Amikor augusztus 15-én a templomban kihirdettem, milyen helyzet alakult ki, a jelen lévő családok százötvennyolc német családot fogtak kézen és vittek el otthonaikba. A plébániával szemben lévő utcában lakók pedig kivétel nélkül felajánlották fürdőszobáikat, a mosási lehetőséget.
– A rendszerváltás korai szakászának egyfajta próbatétele volt ez?
– Lehet ezt is mondani. Mindenesetre ezért nagyon hálás volt a Németh Miklós által vezetett kormányzat, majd később az első demokratikusan megválasztott kormány is. Ezt sem szabad soha elfelejteni.
– Nem kapott feddést, tiltást, akár az Állami Egyházügyi Hivataltól?
– Senki nem keresett. A politikusok sem szóltak bele a munkámba, és később csak pozitívan említették meg a Magyar Máltai Szeretetszolgálat vállalását.
– Az egyházi főméltóságok nem tartottak a következményektől?
– A zugligeti plébániatemplom sajátos gyújtópontja volt az új egyházi tevékenységnek. Közösségünk már korábban, éveken keresztül végzett látványos szociális tevékenységet. Ezt a kerületi tanács is elismerte.
– Emlékszem, különleges hangulata volt a plébániának, mivel ön nagyon szoros családi, hegyvidéki, vallásos közösséget alakított ki. Ide szívesen jöttek a fiatalok, mert vallásos, bibliai témákban irodalmi színpadot, énekkart, gitárzenekart alakíthattak.
– Sajátos körülmény folytán kerültem ide 1977-ben. Az előző helyemen újszerű lelkipásztori modell kialakításán fáradoztam, házaspárokkal foglalkoztam, de ezt az akkori biztonsági szolgálat, az egyházügyi hivatal végképp megelégelte. Korábban sem nézték jó szemmel a tevékenységemet. Lehetetlen volt nem észrevenni a fiatalok érdeklődését, akik a pesti ferences templomot tömegesen keresték fel, gyakorta az utcára is kiszorulva hallgatták az előadásokat. Az Isten többször beleszólt az életembe. Most is ez történt. Elsőként úgy lettem plébános Budapesten, hogy nem tartoztam a békepapi mozgalomhoz. Addig az állam és az egyház kapcsolata, valamint a békepapi mozgalom jegyében a fővárosban plébános csak békepap lehetett. Amikor Zugligetbe kerültem, elhatároztam, hogy megpróbálok olyan közösséget teremteni, amely a mindennapokban élő egyházról élt a szívemben. Nincs kereszténység, egyházi élet felebaráti szeretet, azaz konkrét, karitatív cselekedetek nélkül. Lékai László bíboros néhány alkalommal inkognitóban elvegyült a pesti ferences templom fiataljai között, amit akár elismerésnek is tekinthetek. Bizonyára az ő sakkhúzásaira is szükség volt akkor, hogy felfüggesztés helyett Zugligetben folytathattam munkámat.
– A nyolcvanas években erősödtek az ellenzéki mozgalmak, szerveződött a demokratikus ellenzék és a Lakitelek köré csoportosuló népi, nemzeti gondolkodású értelmiség, amiből aztán létrejött a Magyar Demokrata Fórum. Az ön ellenzékisége találkozott-e ezekkel a polgári mozgalmakkal?
– Eleinte nem. Sokan jártak közülük a templomi közösségünkbe, de személyes kapcsolatba csak később kerültem velük.
– A keletnémet menekültek befogadása mellett hogyan tudta ellátni az egyházi szolgálatot?
– Ilyenkor megsokszorozódik az ember ereje. Lángolt bennünk a lelkesedés, magam is lobogtam. Rengeteg emberrel kellett kapcsolatot tartani, miközben a zugligeti plébánia az európai diplomaták találkozóhelye is lett. Európa szinte minden vezető politikusa megfordult ott. Eljött Kohl kancellár, Genscher külügyminiszter, francia és osztrák politikusok. Elevenen él bennem a kép, ahogy templomunk kicsi konyhájában állva kanalazták a levest és dicsérték a háziasszonyunkat, aki nemcsak főzni tudott, de öt nyelven társaloghattak vele. Összesen 162 televíziós stáb fordult meg a zugligeti templomban, még Ausztráliából, Argentínából, Brazíliából és Japánból is jöttek. A templom lépcsőjén naponta kétszer tartottam sajtótájékoztatót. Mindeközben a hitéletet, a hitoktatást, a gyónást sem lehetett teljesen mellőzni, de az is az igazsághoz tartozik, hogy a hívek könyörülettel voltak irántam.
– Nem gondolt arra, hogy a karitatív szolgálat előbb-utóbb politikai színezetet kap?
– Ez a kérdés a tábornyitás után egy héttel merült fel. Megkeresett a nyugatnémet nagykövet, és azt kérte tőlem, hogy a nagykövetség képviselete a plébániára költözhessen. Igent mondtam, de ez az igen már nem volt olyan magától értetődő, amit az első pillanatban a konzul kapott tőlem. Míg az első karitatív célt szolgált, a második már politikai volt. Ettől kezdve három hónapon keresztül a nyugatnémet nagykövetség a templom folyosóján és a plébánia szobáiban végezte munkáját. Csaknem százezer emberről vettek fel adatokat, s kapták meg a menekültek az új okmányokat. A templom kerítése demarkációs vonallá vált, s nyugatnémet titkosrendőrök őrizték a „határokat”.
– Nem félt, hogy az NDK titkosrendőrei, a Stasi meglátogatja önt?
– Itt voltak a Stasi beépített emberei. Megkeresett a keletnémet konzul is. Rám szegezett tekintettel kérdezte: jobban szereti a nyugatnémeteket, mint a keletnémeteket? Azt válaszoltam neki, hogy ez a megkülönböztetés csak az ön lelkében lehetséges. Azzal a kéréssel fordult hozzám, hogy szeretne találkozni a keletnémet állampolgárokkal, és ezt biztosítsam neki. A problémát az okozta, hogy a nyugatnémetek ezt a kérést nem szerették volna teljesíteni, de a keletnémet menekültek sem akartak találkozni vele.
– Végül megengedte?
– Igen. Óriási volt a feszültség, mert abban a tíz négyzetméteres szobában mondtam az igent, ahol a nyugatnémetek is tartózkodtak. Ők szerették volna a találkozást megakadályozni. Sarkamra kellett állni, és tudatosítani bennük, hogy én vagyok a befogadó, ezért a döntés joga is az enyém. A találkozást másnap biztosítottam a konzul számára, de egyetlen keletnémet sem állt vele szóba. Aztán jobbnak látta, ha elmenekül az újságírók és tévések kérdései elől. Jellemző a keletnémet rendszerre, hogy korrektségem ellenére nemzetközi bíróság elé vittek egy listát, amelyen százegy név szerepelt, elsősorban azok, akik a legaktívabban segítették a munkánkat és akik a legtöbb menekültet fogadták be. Volt olyan zugligeti család, amelynél hetvennyolcan laktak. A lista persze az én nevemmel kezdődött. Bíróság elé nem kerültünk, elmosta a történelem.
– Komoly politikai döntés volt, amit tett. Tanácsot kért valakitől?
– Csak Kohl kancellártól. Felhívtam telefonon, és elmondtam, hogy milyen döntés előtt állok. Kohl a következőt mondta: „Pater Kozma! Gorbacsov elnök úr a következőt jegyezte meg az ön kérdésével kapcsolatosan: »A magyarok jó emberek!« Legyen elég önnek ez a válasz.” Nekem ennyi elég is volt.
– Karitatív tevékenysége nem maradt abba a keletnémetek befogadása után sem. A romániai forradalom újabb feladatot adott 1989 decemberében önnek. Temesvárra, Erdélybe kellett a gyors segítség.
– Előzőleg éveken keresztül dolgoztunk a Partiumban. Több száz fiatal indult el vonaton, autóbuszon hétvégenként gyógyszerrel, élelmiszerrel tömött hátizsákkal. A hozott hírekből prognosztizáltuk a várható robbanást. Már szinte készenlétben álltunk, s amikor kitört a forradalom, azonnal harminckét teherautó indult el segélyrakománnyal december 22-én Zugligetből Temesvárra.
– A délszláv háború idején is megjelentek a Magyar Máltai Szeretetszolgálat teherautói az akkori Jugoszláviában.
– A hadszíntéren egyedül a mi mentőautóink teljesítettek szolgálatot. Nem kis kockázattal szállítottuk sebesültek százait, hoztuk az ország déli részén fekvő kórházakba, elsőként a pécsi klinikára, ahol sokan köszönhetik életüket az ottani orvosoknak. Akkor sem adtuk fel, amikor egy mentőautónkat szétlőttek.
– Kozma atya nevét mégis Vukovár kapcsán jegyezték meg a világon.
– Amerikából kaptam egy üzenetet, hogy a vukovári templom pincéjében hét ferences szerzetes tartózkodik, akiket ki kellene menteni. Azt válaszoltam, hogy megpróbálok segíteni, de csak a hét papért nem mehetek el. Vagy mindenkiért, vagy senkiért. Máltai felségjelzésű gépkocsikkal indultunk el. Megérkeztünk a körbezárt Vukovár közelébe, öt kilométerre a várostól, ahol a szerb frontvonal húzódott. Megállítottak a katonák. Kértem, vezessenek el bennünket a parancsnokhoz. Többórás éjszakai autózás után érkeztünk a főhadiszállásra. Odáig a generális senkit sem fogadott. Raseta szerb tábornok öt percet adott. Az ötből ötvenöt perc lett. Tárgyalásunk során megkérdeztem tőle, tudja-e, hogy ki vagyok. Azt válaszolta, valamiféle pap. Bátorságot vettem magamnak, és a következőket mondtam: nekem olyan szövetségesem van, akit még soha senki nem győzött le. Ki az? – kérdezte. Úgy hívják, Jézus Krisztus – válaszoltam. Erre megjelent egy könnycsepp a szemében. Ekkor már tudtam, hogy Jézus Krisztus megint győzött, s megfogalmaztam kérésemet, hogy engedje el a Vukovárban rekedt összes civilt. Elengedte a négyezer-ötszáz embert. Buszokkal hoztuk el őket az ostromlott városból. Megmenekült a hét ferences rendi szerzetes is. Utána a templommal együtt porig lőtték Vukovárt.
– Persze közismert a magyarországi tevékenysége is. A hajléktalanok, a szegények támogatása.
– Munkánk kilencven százaléka a határainkon belül zajlik. 173-féle tevékenységet végzünk nagyon sok önkéntessel. 92 intézményünk van. A várva várt rendszerváltás nagyon sokba került, sokan szegényedtek el, milliókra tehető a számuk, és a folyamat még nem fejeződött be. Bizony van elég tennivaló, míg eltűnik az a mély szakadék, ami a jólétben élők és a szegények között tátong.
– Ha a Máltai Szeretetszolgálat épületegyüttese előtt megállunk, akkor a Szarvas Gábor útról láthatjuk, olvashatjuk a házra vésett felírást: Befogadás háza.
– A befogadás szó fontos igazságot hordoz és fejez ki. Az ember elsősorban közösségi lény és aztán egyén. Világunkban szinte minden az egyén jogairól, lehetőségeiről szól. Az ember kétségkívül egyetlen és egyszeri, ugyanakkor, amikor megszületik, egy családi közösség fogadja be. A társadalomban bontakozik ki, ahol egyformák vagyunk, nem lehet különbséget tenni ember és ember között. Összetartozunk, egymásra vagyunk utalva, egymásból élünk. Ez annak az Európának is a szellemisége, amit mi demokratikus Európának mondunk. Ez a mai magyarságnak is szól, mert vagy egy közösséghez tartozunk, vagy elszigetelődünk és elfogyunk.
– Megbecsülik?
– Az emberek csak a külsőt látják, az Isten pedig a szívünket vizsgálja. Számtalanszor kellett méltatlanságom tudatában felismernem, hogy szeret az Isten és elfogad partnerének. Kívánhatok-e ennél többet?
Szajna
Párizsban a fürdőzők birtokba vették a Szajnát + videó
