Miért jelentős ez az új datálás?
– Rutgers kutatásaiban nem annyira a kormeghatározás újszerű, mint az, ahogyan ezekhez az ősi sírokhoz közelít. Azt, hogy a katakombák az I–II. századig viszszavezethetők, eddig is tudtuk. Amit nem volt szokás hangsúlyozni: nemcsak keresztény, hanem zsidó és pogány katakombák is léteztek, illetve a különböző vallásúak egy temetőbe temetkeztek. A XIX. századi keresztény régészek – és a regényírók – azt a romantikus képet hagyták ránk, hogy a katakombák az üldözött keresztény szekta búvóhelyei voltak az I. századtól: nemcsak temetkeztek ide, hanem itt rejtőztek el, és itt tartották istentiszteleteiket. A katakomba keresztény „kisajátítása” még inkább erősítette azt a képzetet, hogy Konstantin előtt a keresztények a föld alatt éltek, „underground” szervezetet alkottak, és innen ragadták meg a hatalmat. Ez az elképzelés él ma is a legtöbb turistában, aki felkeresi Róma katakombáit. Pedig a valóság egészen más volt: ezt bizonyítja a zsidó katakombák létezése is, hiszen a zsidókat nem üldözték a Római Birodalomban, vallásuk bevett vallás volt. A temetők mindig az életről szólnak: Rutgers a római zsidóság történetéről írt munkájában hangsúlyozta, hogy a különböző hiten lévő emberek nem szegregálódtak, hanem szoros kapcsolatban éltek egymással Rómában.
– Tulajdonképpen mit jelent a katakomba szó?
– A katakomba görög kifejezés, jelentése – kata kumbasz – mélyedés, vájat, lyuk. Rómában, a Via Appia harmadik mérföldkövénél olyan tufás talaj található, amely rendkívül alkalmas a megmunkálásra. Ebbe vájták a Szent Sebestyén-katakombát, az egyik legismertebb késő ókori keresztény temetkezési helyet: a IV. század elején, a diocletianusi üldözés alatt halálra nyilazott római katonát, Szent Sebestyént itt temették el.
– Ez a legrégebbi katakomba?
– Igen, a Szent Sebestyén-katakomba legrégebbi rétegei szintén az első századból valók, akárcsak a zsidó katakombák. Nem a keresztények találták ki a temetkezésnek ezt a formáját, a zsidóktól vették át.
– A zsidó katakombák története ismert?
– Rómának volt a legnagyobb és legtekintélyesebb zsidó közössége Európában, és a Rómában élő izraeliták ma is büszkék erre. Jeruzsálem lerombolása után nagy számban kerültek a birodalom központjába. Ők építették az első katakombákat.
– De később pogány katakombák is épültek, illetve pogányok is temetkeztek ilyen módon.
– Pogányok is temetkeztek, és a Rómába látogató mai turista a megtekinthető tizenkét-tizenhárom katakombában mindenütt vegyesen találhat pogány és keresztény sírokat. Maguk a sírüregek már üresek, ami annak is köszönhető, hogy a XVI. századtól felfedezett katakombákban az ide temetett halottakat hosszú ideig mind mártírnak tartották, és földi maradványaikat az oltárokhoz használták fel. Már a kereszténység nagyon korai századaitól kezdve, egy zsinati rendelkezés értelmében, minden oltárhoz valamilyen szent ereklyéje szükséges, melyet a menzában helyeznek el. A csontokat tehát elvitték. Ez az újítás egyébként, amely keleti eredetű szokás volt, ellentétben állt a pogány római hagyományokkal.
– A földi maradványok tisztelete?
– Higiéniai és szakrális okokból Rómában a hamvasztás volt elterjedt. Tilos volt bevinni a holttesteket a városba, mert a város – a pomerium – szent hely, és úgy gondolták, tisztátalanná vált volna a halottaktól. A városon belüli temetkezést már a XII táblás törvények is tiltották, viszont miután elégették a halottakat, a hamvakat már elhelyezték a falakon belül, többnyire saját kertjükben. A halottkultusz családi jellegű volt Rómában. Néhány olyan márványszobor is fennmaradt, amelyen egy-egy orátort, filozófust vagy politikust úgy ábrázolnak, hogy viaszfejeket tart a kezében. Ezek az ősök viaszportréi, amelyeket az átriumban, a házon belül helyeztek el. A zsidó szokások ettől eltértek, mivel nem hamvasztották el a halottaikat, hanem elhantolták őket. A XIX. században úgy gondolták a kutatók, hogy az eltérő temetkezési szokások más vallási kultúrát jeleznek. Ma viszont már tudjuk, hogy téves az az elgondolás, mely szerint a pogányok kizárólag hamvasztották halottaikat, a zsidók és a keresztények pedig minden esetben temetkeztek. Különösen a III–IV. századtól nehéz ilyen különbséget tenni, és a VII–VIII. századra a nem hamvasztásos temetkezés válik uralkodóvá. Ebben az időszakban „költözött” be a temető a városba, és épült a városi templomok köré.
– A katakombás temetkezés tehát zsidó eredetű?
– Nagyon érdekes kérdés, hogy honnan származik a katakombás temetkezési mód, mely Rómára annyira jellemző. Valószínűleg geológiai adottság következménye. Ne felejtsük, hogy az I. században Róma volt az akkori világ legnépesebb városa, multikulturális metropolis, melyet leginkább a mai New Yorkhoz hasonlíthatnánk. A város lakossága egymillió körül lehetett. A pogány temetkezés rendkívül változatos volt: a hamvakat mauzóleumokba, kolumbáriumokba, föld alatti hypogaeumokba vagy föld felett épített sírkamrákba helyezték, de a nagy nekropoliszokban, a halottak városaiban az inhumálás gyakorlata is ismert lehetett. A zsidók fontosnak tartották, hogy ne hamvasszák el a halottakat, de ez nem jelentett egyben vallásos különállást! A rómaiaknál és a görögöknél az egész család együtt temetkezett, beleértve a szolgákat, cselédeket is, és a rabszolga bármilyen vallású lehetett, nem követelték meg tőle a családfő hitének átvételét. A keresztények kezdetben pogány temetőkbe temetkeztek: így Szent Péter apostolt is a Vaticanus-domb pogány nekropoliszába temették, mely ma is látogatható a Szent Péter-bazilika alatt. A holttest a család „tulajdona” volt. Egyiptomban nagyon sok nyoma van annak, hogy nemcsak a halott emlékét, hanem a holttestet a maga fizikai valójában is meg akarták őrizni, amire a klíma alkalmas is volt. A negyedik századig élő szokás, hogy a halottat bevitték a házba, szinte a vacsoraasztalhoz ültették. Szent Athanásziosz, Alexandria IV. századi nagy püspöke a meletiánusokat – Egyiptom szakadár egyházának a tagjait – éles gúnnyal csúfolta ki „pogány” halottkultuszuk miatt: a meletiánusok a hullákat jóslásra használták, a szentként tiszteltek tetemeit szétdarabolták, és a testrészeket ereklyeként árusították, illetve hordágyra tették, és pénzért mutogatták – pedig a meletiánusok keresztények voltak.
– Ez összefügg a későbbi keresztény halottkultusszal?
– A kereszténység sok elemét Egyiptomra vezetik vissza. A mártírokat azonban másutt is tisztelték, ez nagyon ősi tisztelet, mely a közösség hőseinek szólt. A IV. században óriási változás figyelhető meg, amikor a püspökök felléptek a vértanúk szélsőséges tisztelete ellen, ugyanakkor a kultuszt saját ellenőrzésük alá vonták. Szent Ágoston a Vallomásokban felidézi, hogy Szent Ambrus Ágoston édesanyját, Mónikát megfeddte, amiért a temetőben a mártírsírok végiglátogatásakor mindegyik sírnál ivott egy pohár bort. Ez a refrigerium, a halotti lakoma szokása, amelyet az új aszkézis, a szerzetesi mozgalom püspöki képviselői elítéltek. De teljesen elfogadott szokás volt a IV. századig. Ezt a kultuszt össze lehet vetni a pogány rituálékkal, mégsem mondanám, hogy a pogány szokásokból nőtt ki, hanem inkább a mediterrán vallásosság általános jelenségéről van szó.
– Vagyis interpretáció kérdése, hogyan ítéljük meg a halotti lakoma szokásának eredetét, illetve későbbi elsorvadását?
– Az egyik lehetséges megítélés, hogy a IV. században a püspökök ellenőrzésük alá akarták vonni a szentek tiszteletét, és erre Szent Ambrus a jó példa, hiszen elítélte a „népi kultuszt”, a boldog és ihletett ünneplést, melylyel a keresztény tömegek körülvették a mártírok sírjait, és az emlékezés közepette leitták magukat a sárga földig. Ezen a legkevésbé sem kell megütközni, hiszen a mártír legyőzte a halált, és immár Krisztus jobbján ült, megérdemelte hát az ünneplést. A másik magyarázat szerint – én is ezt a véleményt osztom – a IV. század a régi kereszténység végét jelenti, hiszen volt egy fordulat, és ettől kezdve szinte mindent a császár „szponzorált”. Az egyháziak viszont úgy akarták megőrizni identitásukat, hogy a saját mártírjaikat ünnepelték a maguk módján. Egy ideig még nem azokban a hatalmas bazilikákban tették mindezt, amelyeket a császár építtetett. Nagy Konstantin maga is rendkívül ellentmondásos személyiség volt, hiszen ariánus püspök kezéből vette fel a kereszténységet, és utóda is inkább az arianizmust támogatta birodalomszerte. Az ariánus válság során az ortodox niceai párt propagandájának része volt az „igazi” vértanúk kultusza, akiket püspöki engedéllyel lehetett tisztelni, és meghatározták a kultusz liturgiáját is. Fontos dolog, hogy ezek a püspökök a szerzetesi ideál szószólói is voltak, mert ha nem azok lettek volna, talán egészen másként álltak volna hozzá a mártírkultuszhoz. A szerzetesi ideál az önmegtartóztató élet – a „fehér vértanúság” – volt: a mártírok kora lejárt, helyüket a szerzetesek vették át. E korszak püspökeinek számtalan szerzeteséletrajzot köszönhetünk, és a konstantini fordulat után új keresztény életpélda jelent meg: a vértanúk után a szent életű szerzetes lett az ideál.
– A halottkultusz változása tehát a konstantini fordulat következménye?
– A keresztény halottkultusz reformja, a katakombák első reneszánsza Damasus pápa nevéhez fűződik. A halottak emlékét a családok ápolták, és fordulatot jelentett, hogy a püspök beavatkozott e tisztelet mikéntjébe. Damasus nagyszabású művészeti programot dolgozott ki a katakombákban. Róma püspöke kifejezetten a mártírok emlékét állította hívei elé, méghozzá mártírhalált halt közvetlen püspök elődei példáját, akikről epigrammákat is írt. A tíz–tizenöt püspök mellett csak két – egyébként Rómában rendkívül népszerű – nem püspök mártírról írt még verset: Ágnesről és Lőrincről. Ezeket a feliratokat Filocalus, a szenátori rangú vésnök írta a kor legszebb betűivel hatalmas márványtáblákra, és a vértanúk sírján helyezték el. A damasusi feliratok olyan feltűnőek voltak a föld alatti zegzugos járatok imbolygó világánál, mint ma az óriásplakátok. Azonnal szembeötlöttek azok számára, akik a mártírsírokhoz zarándokoltak, és a fáklyák fénye mellett botorkáltak a föld alatti folyosókon. Rengetegen zarándokoltak el e szent helyekre, és az ő eligazításukhoz volt szükség a hitelesítő feliratokra. A régészek olyan emlékeket is találtak, amelyek a hajdani nagy forgalomra utalnak. Apró tárgyakat, amelyeket a zarándokok hagytak hátra, sőt vannak ókori katakombagrafittik is.
– E szépen fejlődő kultusz ellenére a katakombákat hosszú évszázadokra mégis elfelejtette a kereszténység.
– A megváltozott politikai körülmények és vallási szokások miatt már nem volt szükség a katakombákra, de technológiai akadályok is jelentkezhettek, hiszen a több emelet mélységben lévő járatokban igen nehéz a tájékozódás. Külön tisztség volt az egyházi sírásóké, a fossoroké, akik tudták, hogy ezekben a labirintusokban mi hol található. A népvándorlás viszontagságai idején feledésbe merült a katakombaásás mestersége is. A VIII. században már csak zarándokforgalma volt a katakombáknak. Fennmaradt egy-két itinerarium, útleírás is ebből az időből, amely felsorolja, hogy mely katakombákban milyen híres vértanúk sírját lehet felkeresni. A híres XII. századi zarándokútikönyv, a Mirabilia urbis Romae már nem a katakombákra helyezi a hangsúlyt, hanem a templomokra, mert ebben az időben az ereklyék már a templomokban voltak.
– Hogyan kerültek elő ismét a feledésbe merült katakombák?
– A XVI. században, a véletlennek köszönhetően. Antonio Bosio máltai lovag, a katakombák Kolumbusza séta közben beleesett egy mély lyukba, és így fedezték fel újra a sírokat. (Korábban Pomponius Leto és az Ágoston-rendi Onofrio Panvinio is foglalkozott már a katakombákkal.) Megörült a felfedezésnek, azonban a saját, sokszor téves elgondolásainak megfelelően kezelte. Erre a legjellemzőbb példa a Santa Costanza-mauzóleum. Szent Ágnes sírja mellett található Konstantin császár lányának kör alakú halotti kápolnája, amelynek mozaikjai szőlőfürtöket és puttókat ábrázolnak, ezért a reneszánsz humanisták ezt az épületet Bacchus templomának tartották. Eszükbe sem jutott, hogy egy keresztény császár leányának sírja lehet itt.
– Ennek ellenére mégis ez a felfedezés emelte az érdeklődés homlokterébe a korai keresztények temetkezési szokásait.
– Ebben nagy szerepe volt a reformációnak is, hiszen a katolikusok be akarták bizonyítani, hogy az őskereszténység nem rekonstruálható kizárólag a Szentírás alapján. A korai liturgikus szokások, amelyek a katolicizmusban élnek tovább, és amelyeket protestáns részről sokat támadtak, nem vezethetők le maradéktalanul az Újszövetségből, ezért a katolikus archeológia fejlődésének hatalmas lendületet adott ez a bizonyítási szándék, viszont ekkor alakult ki az a téves hiedelem is, amely szerint a katakombákba kizárólag keresztény mártírokat temettek.
– Tehát a mai tudásunkhoz képest további fordulatokra volt szükség.
– A XIX. században szintén egy tudományos kutatás állította ismét az érdeklődés középpontjába a katakombákat. Giovanni-Battista de Rossi, a nagy olasz régész lajstromba szedte a katakombákat, hatalmas kötetekben publikálta a megtalált feliratokat, emlékeket. Részben ennek a munkának a következménye volt, hogy 1851-ben IX. Piusz pápa megalapította a Pontificia Comissione di Archeologia Sacrát, amely ma is működik. A keresztény temetők története a mai történettudomány és antropológia legizgalmasabb és legmodernebb területe. Rengeteg új felfedezés, vélemény, következtetés, hipotézis lát napvilágot. Azt egyébként, hogy a római keresztény régészet mennyire „modern,” az is bizonyítja, hogy ez az első pápai akadémia, amelynek élére nőt neveztek ki: 2003-tól Letizia Pani Ermini régész a Pontificia Accademia Romana di Archeologia vezetője.
– Mindebből az is látszik, hogy a katakombák szerepének megítélése a történelem folyamán mindig is korfüggő volt.
– A tudományos értékelés nem mentes a kutató és kora ideológiájától. Ez mindenféle vallástörténetre igaz. Leonard Victor Rutgers munkássága a legújabb megközelítést tükrözi, hiszen azt állítja, hogy nincs vallásos szegregáció sem az őskereszténységben, sem a judaizmusban; vagyis a késő antik vallási gyakorlat sokkal toleránsabb volt, mint ahogyan azt – javarészt XIX. századi elméletek nyomán – elképzeljük. Korábban a kutatók úgy gondolták, hogy a zsidók vagy az őskeresztény egyház tagjai semmiféle interakcióban nem voltak más vallások követőivel. Ezzel szemben ma már határozottan hangsúlyozzuk, hogy nagy integrációs készség jelle
origo.hu
Gyárfás Tamás-interjú: Portik csőbe akart húzni – új bizonyíték került elő
