Felfeslett a védernyő, a szétszóratás elindult

Valamikor a hatvanas-hetvenes években sok kezdő hazai író-költő vetette vigyázó szemét a vajdasági magyar irodalomra. Az a szabadság, irodalomszemlélet, folyóirat-kultúra, ami onnan sugárzott felénk, példamutató volt, és az ott szárnyukat bontogató tehetségek, Gion Nándortól Tolnai Ottóig, Végel Lászlótól Domonkos Istvánig – hogy csak néhány emblematikus nevet említsünk – jelentőségét és hatását nem lehetett letagadni, hiába is próbálkozott ezzel reménytelenül a hazai irodalompolitika, amelyről (magáról a fogalomról) Illyés mondta: olyan, mintha a hattyút összeházasítanák a görénnyel.
Régen volt, és – ahogy mondani szokás – talán igaz se volt. Mert a mostani vajdasági helyzet, és ezen belül persze az ottani magyar irodalom helyzete is tragikusan más. Hogy milyen, erről közöl összeállítást a Szépirodalmi Figyelő legújabb száma. A tizennégy esztendeje Budapesten élő Bognár Antal író, aki egykor szerkesztette a Symposion folyóiratot s munkatársa volt az újvidéki Forum Könyvkiadónak, elmondja: „A védernyő felfeslett, a bura összetört, s alóla széles szétszórtságban indult meg alkotók, pályák, mindenféle kezdemények kibontakozása-szétszéledése...” Hozzáteszi: „A régiek azt tartották, minden férfinak és minden nemzedéknek kijut egy háború. Országok, nemzetek talán átvészelik. Kisebbségeket kímélni kellene ettől. Kisebbségeknek nincsenek jó háborúik”. Fenyvesi Ottó, aki szintén 1991 óta él Magyarországon, arról elmélkedik, hogy „A rendszerváltás előtt én nem nagyon kívánkoztam Magyarországra, amely számunkra egy idegen (orosz) csapatok által megszállt ország volt… Jugoszlávia sokkal izgalmasabb és korszerűbb szellemi kiteljesedést, kalandokat kínált az egyén számára, mint a leigázott Magyarország.” Ám az orosz csapatok kivonulása után és a tragikus délszláv háborúk kitörésekor gyökeresen megváltozott a helyzet. Szombathy Bálint, aki szintén szerkesztette a legendás Új Symposiont, tagja volt a Kosztolányi Dezső Irodalmi Körnek és a Bosch+Bosch- csoportnak, elmondja: „Amikor a szerb nacionalizmus hullámai az újvidéki erőtérben is felcsaptak, voltak, akik úgy értelmezték, eljöttek végre a hőn óhajtott »demokratikus idők«, végső ideje mindent visszarendezni… És amíg mi egymásra acsarkodtunk, a szerb közönség jót derült, és tapsolt a produkciónak.”