Az elmúlt hetekben sokan figyelmeztettek arra, hogy a kulturális intézmények a működőképességük határára jutottak. Elnök úr, ön szerint milyen következményei lesznek a pályázati pénzek viszszatartásának?
– A maradványképzési kötelezettség elfogadhatatlan, mondhatnám ócska, költségvetési trükk. Valójában egy sunyi, cinikus megszorító intézkedés. Bozóki András miniszter tisztességről, esélyről és alternatíváról beszél a kultúrpolitikában. Ebben az intézkedésben nyoma sincs a tisztességnek, hiszen törvény alapján járó működési költségvetést és pályázatokon elnyert, aláírt szerződések alapján járó támogatásokat tartanak vissza. Újabban még cinikusabb módszert választottak: el sem küldik a pályázóknak a már megítélt támogatásokra vonatkozó szerződéseket! Az egyébként is a működőképesség határán mozgó intézmények nagyon nehéz helyzetben vannak; ki kell fizetniük béreket, az anyagköltségeket, a közüzemi számlákat. Bozóki Andrásnak vélhetőleg fogalma sincs arról, hogy a támogatási rendszer hogyan működik, nem tudja, hogy ha egy folyóirat támogatását visszatartják, és nem tudja teljesíteni a kiadási tervét, akkor jövőre nem tud pályázni, s ennek következtében megszűnhet. A pályázati pénzek visszatartása elindíthat egy dominóeffektust: az intézmények és kulturális vállalkozások a körbetartozások miatt egymás után összedőlnek.
– A kulturális miniszternek mi a feladata: a kulturális élet szereplőinek érdekét védje, vagy kormánytagként a kormány parancsait hajtsa végre?
– Számára ez lehet lelkiismereti kérdés, a probléma azonban nem ez. Bozóki András ugyanis nem augusztus 2-án lett kulturális miniszter. Tudnia kellett már korábban, hogy a költségvetési törvénybe épített bomba az ő tárcája esetében is robbanhat. Elébe kellett volna mennie a dolognak: közölnie a miniszterelnökkel, hogy a törvény szerint járó támogatásokat időarányosan ki kell fizetni, bizonyos rendezvények esetén pedig már januárban meg kellett volna mondania az érintetteknek, hogy azokra nem lesz pénz. Az már aljasság, hogy egy pályázó személlyel vagy intézménnyel utólag közlik, hogy a támogatás csak jövőre kapja meg. Az emberek saját pénze van benne ezekben a rendezvényekben, a megtakarított, esetleg kölcsönkért pénze. Most a művész, az egyesület vagy intézmény ott áll az adósságával, és egy fél évig biztosan nem fog hozzájutni a pénzéhez. Mert ki garantálja azt, hogy ez a pénz januárban meglesz? A jövő évi költségvetés körül nagy a titkolódzás.
– A legnagyobb tiltakozást az NKA strukturális átszervezése váltotta ki. Információink szerint a változtatásokat már rég tervezni kezdték, anélkül, hogy bármelyik szakmai szervezetet megkeresték volna.
– Nem az NKA struktúrájának átalakításáról van itt szó, hanem a pénzosztás új csatornáinak létrehozásáról. Az „új struktúra” az egész NKA alapja, filozófiája, lényege elleni támadás. (Harsányi László, az NKA elnöke egyelőre lemondott az alapprogram kollégiumi szerkezetének átalakításáról, lásd írásunkat a 15. oldalon – a szerk.) Ebben ugyanis szabadon – szakmai kontroll és számonkérés nélkül – lehetne osztogatni a pénzt. Némelyik elképzelést egyszerűen csak agyrémnek tudom minősíteni. Az átalakítási tervből azt a fő tendenciát olvasom ki, hogy a szakmai, művészeti kollégiumoktól, tehát a szakmai testületektől el kívánják vonni a döntési kompetenciát. Nem szakmai, hanem politikai döntés születik majd az újonnan létrehozni kívánt kollégiumokban, amelyeket feltehetőleg a jelenlegi miniszter és az NKA elnökének érdekköréhez és ízlésvilágához tartozó emberek alkotnának. Egy ilyen kuratórium tagjai bábok lesznek az NKA elnökének a kezében. Cinikus magatartás ez is: azt mondják, hogy csökkenteni akarják a miniszter keretét, közben – közvetve – megnövelik a hatalmát. Tekintsünk néhány példát. Kíváncsi lennék, hogy miről fog dönteni a Kulturális innováció kollégiuma (sic!). Én azt feltételezem, hogy a kulturális innováció hangzatos címszavával főként gagyit kívánnak támogatni, amit egy-egy érdekcsoport kulturális újdonságnak tart. És ugyanilyen furcsa képződmény a helyi kultúrák kollégiuma. A populáris kultúrák kollégiumába sorolják az ismeretterjesztést, a közművelődést és a népművészetet. Hogy jön ez össze? Azt, hogy a különböző szakterületeken melyik folyóiratot támogassák, egy összevont folyóirat-kollégium hogyan döntené el? Létrehoznának egy külön kollégiumot a kezdő művészek támogatására, az „első lépések kollégiumát”. Ebben miniszter vagy az NKA elnök baráti körébe tartozó írók döntenek majd arról, hogy melyik kezdő képzőművész kapjon támogatást? Nem abszurd ez? A fiatalok támogatása helyes cél, de azt, hogy melyik fiatal művész kapjon támogatást, annak kell eldöntenie, aki az adott szakterülethez ért, azaz a szakmai kollégiumnak. Az egész átalakítási tervben bújtatott centralizációs törekvést látok, és a szakma háttérbe szorításának kísérletét. Fontos megemlíteni, hogy a támogatások nyomon követésével, pénzügyi elszámolásával, a létrejött alkotások számbavételével és értékelésével adós az alapprogram. Legyen nagyobb az elbírálás nyilvánossága, történjen meg és kerüljön nyilvánosságra az értékelés is. Azok, akik meghozták a döntést, szembesüljenek azzal, hogy mire adták a pénzt. Így tisztulhatna meg ez a hellyel-közzel zűrzavaros rendszer.
– Miért van szükség az NKA átalakítására a kormányzati ciklus végén?
– A miniszter és az NKA elnöke a megújítás leple alatt a választások előtt néhány hónappal a saját embereit akarja beültetni a döntéshozó pozíciókba, hogy egy kormányváltás esetén is biztosítani tudják a hozzájuk közel állók támogatásának folytonosságát. A kulturális életben olyan átrendeződést szeretnének megvalósítani, amivel a szakma többsége saját érdekében nem ért egyet. Az ilyen hirtelen, meggondolatlan átrendezés nem az elmélyült, kiemelkedő alkotóknak, hanem a tűzhöz közel állóknak, a zavarosban halászóknak kedvez.
– Mindezt tennék éppen akkor, amikor a kulturális szervezetek a támogatási rendszer összeomlásáról beszélnek.
– Ez az átalakítási terv, ha nem lenne maradványképzés, és jövőre tíz százalékkal növelnék a kultúra támogatását, akkor is elfogadhatatlan lenne. De amikor huszonhatmilliárd forint maradványképzést írnak elő, és jövőre nominálisan csökken a kultúrára fordított pénz, akkor erről az átalakítási tervezetről tárgyalni sem érdemes.
– Gyakran szembesülhetünk azzal, hogy a kulturális élet szereplői azt mondják: az elmúlt tizenöt évben úgy tapasztalták, mintha egyre kevesebb jutna kultúrára, és éppen ez az elégedetlenség tetőzik most a zárolásokkal. Amikor egy írói ösztöndíj körülbelül havi nyolcvanezer forint, nagy a gond. Hogyan lehetne kimászni ebből a kátyúból?
– A következő kormány programjában a kultúrának nagyobb súllyal kell szerepelnie, és egy koherens kulturális stratégiának kell megvalósulnia, amely nem egy művészeti, kulturális kiáltvány, hanem olyan stratégia, amely a kultúra különböző területeit egységben kezeli, nem függetleníti az oktatástól, tudománytól, hanem mint egészet, a szellemi jólét egyik legfontosabb tényezőjének tekinti. Ehhez egyrészt több pénzt kell fordítanunk a kultúrára, másrészt az állami támogatást szakmai követelmények alapján, ugyanakkor koncentráltabban – az intézményi és pályázati finanszírozást egyensúlyba hozva – kell elosztani; harmadrészt erősebben be kell vonnunk a magántőkét. Ez utóbbi akkor lehetséges, ha a magánszféra ebben fantáziát lát. Érzékeny pontja ez a kultúrpolitikának, hiszen ebben egyfajta katalizátorszerepet kell játszania a kulturális minisztériumnak. Konkrét példát mondok: mintegy másfél milliárd forintból a magyar könyvkiadás nagyon súlyos gondjai orvosolhatók, s félmilliárd forintból az írói ösztöndíjak is megoldhatók. Ez azzal jár, hogy a kiválasztást egy nagyon erős, nyilvános versenyben kell megtenni. Az ilyen nyolcvanezer forintos ösztöndíjakkal még csak kísérletezni sem szabad, mert ez ablakon kidobott pénz: ebből alkotni nem lehet. Akiről úgy gondolja a szakma, hogy érdemes a támogatásra, azt támogassuk tisztességesen.
– Hangzatos szavak helyett hogyan lehetne kézzelfogható eredményeket produkálni? Ön miből gondolja, hogy pénz egyáltalán visszajuthat erre a területre? Azt mondja, többet, de miből?
– Egyrészt a költségvetésből, másrészt a kultúrát eladható értékké kell tenni, itthon és külföldön egyaránt. Például a turizmus részévé kell tenni. A magyar kultúrának nincs szerepéhez méltó marketingje az európai országokban. Pedig a kultúra ma a legerősebb kapocs, ami összetarthatja és megjelenítheti a nemzetet. Az európai kulturális versenyben keményen helyt kell állnunk, ahol – akár egy sportversenyen – az első helyezettet ünneplik, a hatodik helyezettet esetleg még számon tarják, de a hetediket már nem is ismerik.
– Miért, nem vagyunk a hatodik helyen?
– Attól tartok, sokszor áltatjuk magunkat. A nagy európai kultúrák létszámarányuknál, nyelvi hatalmuknál fogva erősebbek. Mi csak akkor tudjuk Európában a magyar kultúrát észrevehetővé tenni, és összetartó erejét hasznunkra fordítani, ha arra koncentrálunk, hogy milyen területeken lehet olyan kiemelkedő eseményeket, alkotásokat létrehozni, amikre odafigyel a világ. Miért nincs például olyan magyar televíziós kulturális alkotás, amely Európában megjelenhetne? A magyar kultúrát jellemző jelenlegi botrányok sokat ártanak. Ne gondoljuk, hogy az Operaház körül zajló botrányról nem tudnak Bécsben! Ha az a kép alakul ki rólunk, hogy Magyarország lecsúszóbban van a kultúra területén, akkor a kulturális turizmus elfordul tőlünk.
– Egyesületek nyílt levelükben figyelmeztetnek: nagy bajban van a hazai kultúra. Olyan megszállottak tartják a vállukon, akiket ma leginkább senki sem támogat.
– A kulturális támogatási rendszerünk nagy átka az, hogy mire a kultúrára szánt összeg eljut az alkotóhoz, túl sok ember kezén megy keresztül, s közben nem nő, hanem jelentősen csökken. Túl sok vámszedője van a kulturális támogatásnak. És igen, a kultúra életben tartása egy kicsit mindig a megszállottakon is múlott. Ma talán túlzottan magukra hagytuk őket.
Szuverenitásvédelmi Hivatal
Beazonosította a brüsszeli „aranyásókat” a Szuverenitásvédelmi Hivatal
