Határon innen, határon túl

A rendszerváltás utáni határon túli magyar politika egyik szomorú tapasztalata, hogy a kisebbségi magyar pártok sajnos nem mindig képesek az egyes magyar közösségek eredményes érdekképviseletére. Ennek oka elsősorban az, hogy egy öt-tíz százalékos kisebbségi párt, ha kormányra is kerül, a kisebbségi ügyek terén nemcsak a parlamenti ellenzékkel, hanem gyakran saját koalíciós partnereivel is szembetalálja magát. Ám emellett sajnos az is megfigyelhető, hogy a határon túli magyar pártok jóval kényelmesebben, lezserebben nyúlnak a nemzeti kérdésekhez kormánypozícióból, mint ellenzékből.
E jelenség egyik jellegzetes példája a szlovákiai Magyar Koalíció Pártjának esete az Európai Tanács nyelvi chartájával. A regionális és kisebbségi nyelvek európai chartáját Szlovákia 2001-ben ratifikálta. Bár a magyar közösség lélekszáma sokkal kedvezőbb intézkedések elfogadását is indokolta volna, a charta még a Szlovákia által elfogadott formájában is hozzájárulna a felvidéki magyarság – amúgy szánalmasan gyér – nyelvhasználati jogainak újrafogalmazásához.
Csakhogy – amint azt a Magyar Koalíció Pártjának (MKP) politikusai előtt már 2001-ben világossá vált – a charta rendelkezéseinek megvalósításához mintegy nyolc szlovák törvény módosítására volna szükség. Erre azonban a mai napig nem került sor. Hogy miért? 2002-ben az őszi országgyűlési választások indokolták a törvénymódosítások halogatását, a felvidéki magyar politikusok akkor úgy vélték, „a szeptemberi választásokig lázálom lenne bízni abban, hogy akár egy rendelet is napvilágot lát ez ügyben” (Magyar Nemzet, 2002. április 15.). Az MKP ismételt kormányra kerülését követően feltehetőleg az önkormányzati választások, 2004-ben pedig valószínűleg az európai uniós választások intették türelemre a törvényalkotókat. Csáky Pál, a Szlovák Köztársaság miniszterelnök-helyettese a Magyar Nemzet 2005. augusztus 5-i számában úgy nyilatkozott, hogy a törvénymódosítások immár készen vannak, ám az őszi helyhatósági választások közeledtével – s a politikai helyzet kiéleződésével – egy ilyen érzékeny kérdés felvetése akár a visszájára is fordulhat. 2006-ban Szlovákiában ismét parlamenti választásokat tartanak… Ne is folytassuk: ördögi kör ez.
A Magyar Koalíció Pártja – amely 1998 óta, vagyis immár hét éve folyamatosan kormányon van – egyébként ugyanezt a halogatós politikát folytatja a Benes-dekrétumok és az autonómia ügyével kapcsolatban is. Ráadásul a párt mind a szlovák közigazgatási rendszer újrafelosztásánál (a megyehatárok módosításának célja az esetleges autonómiatörekvések preventív kivédése volt), mind az 1999-es kisebbségi nyelvekről szóló törvény elfogadásakor a kormány tagja volt (a szlovák parlament nem a magyar politikusok által kidolgozott törvénytervezetét fogadta el).
Márpedig a határozott fellépésre egyre inkább szükség volna, hiszen Szlovákiában az asszimiláció rendkívüli mértékben felgyorsult. Ennek oka mindenekelőtt a sok vegyes házasságban – amelyek aránya az 1930-as években még tíz százalék alatt volt, míg ma csaknem harminc százalék –, valamint az iskolaválasztási szokásokban keresendő.
Az iskolaválasztás problémájáról Magyarországon ez idáig igen kevés szó esett, jóllehet meglehetősen komoly kérdésről van szó. A történet kezdete a második világháború utáni jogfosztottság éveire nyúlik vissza. A magyar (és a német) iskolákat az egész országban bezárták, s a magyar nyelvű alapfokú oktatás csak négy évvel később indulhatott újra. Csakhogy míg a Trianont követő évtizedekben még elképzelhetetlen lett volna, hogy magyar szülők magyar nemzetiségű gyermekeiket szlovák iskolába adják, az 1950-es évektől – és ez sajnos a mai napig érvényes – a gyerekek mintegy 25 százaléka szlovák általános iskolában kezdi meg tanulmányait. A jelenséget elsősorban a Benes-korszakból hátramaradt félelem, a többségi nemzet nyelvének tulajdonított magas presztízs és a hátrányos kisebbségi létből fakadó szégyenérzet motiválja. A gyermeküket szlovák iskolába írató magyar szülők a legtöbbször egyszerűen úgy érzik, hogy nem éri meg vállalni azt az áldozatot, amit szerintük a magyar iskola jelent, s úgy vélik, hogy ennyire talán nem is fontos a magyar identitás. A szlovák oktatás ugyanis – amelyben a tendenciózus magyarellenesség az óvodától az egyetemig nyomon követhető – a gyermek magyar identitását jelentősen gyengíti, amiből adódóan egy, legfeljebb két generáción belül mindenképpen sor kerül a nemzeti azonosságtudat feladására, a beolvadásra.
Ma Szlovákiában a magyar nemzetiségű általános iskolásoknak mindössze 75 százaléka jár magyar tanítási nyelvű iskolába, a vegyes házasságban született gyermekeknek pedig csupán 15 százaléka. Jórészt ez az oka a demográfiai mutatók eltolódásának is: 1991 és 2001 között ötvenezer fővel csökkent a felvidéki magyarság lélekszáma, miközben a szlovákok száma százezer fővel gyarapodott. Nagyobb történelmi távlatból szemlélve mindez még rémisztőbb: míg 1920 óta a szlovák lakosság két és félszeresére, 1,9 millióról 4,6 millióra duzzadt, a magyar közösség száma az 1920-as 890 ezerről mára 520 ezerre apadt.
Csak összehasonlításképpen: az ötmilliós Finnországban, ahol háromszázezer svéd él, csupán kétszáz olyan svéd gyermek van az egész országban, aki nem anyanyelvi iskolába jár. A vegyes házasságban született gyermekeknek korábban csak ötven százaléka került svéd iskolába, ma viszont arányuk nyolcvan százalék felett van. Ez elsősorban annak a nyelvvédő kampánynak köszönhető, amit a finnországi svéd parlament folytat 1985 óta, évről évre, az iskolai beiratkozások idején. A finnországi svédek ugyanis megértették, hogy az anyanyelvi iskolába járó gyerekeknek – még ha vegyes házasságban is születtek – erős identitása lesz, s azt nagy valószínűséggel tovább is fogják örökíteni. Részben ezzel magyarázható, hogy a balti államban a vegyes házasságok aránya az ország függetlenné válása (1917) óta a mai napig mindvégig 15 százalék körül van. Az ügy súlyát természetesen a finnországi Svéd Néppárt (SFP) – amely kisebbségi pártként huszonhat éve folyamatosan kormányon van – is felismerte, s júniusi kongresszusán átfogó programot fogadott el a kétnyelvűek támogatására.
Hogy a Magyar Koalíció Pártja miért nem veszi komolyabban az anyanyelv jelentőségét, és miért veszi félvállról a nyelvi identitás megőrzéséhez kötődő feladatokat, sokan nem értik. Hiszen a finnországi svédek példáján kívül a státustörvény oktatási-nevelési támogatása és a Rákóczi Szövetség beiratkozási programja is bebizonyította, hogy a vészjósló tendenciák igenis javíthatók, sőt idővel talán meg is állíthatók. (A Rákóczi Szövetség következetes munkájának köszönhetően az elmúlt években néhány százalékkal csökkent a szlovák iskolába adott magyar gyermekek száma.) De ahhoz, hogy ezen a területen sikereket érhessünk el, a problémák őszinte felvállalására, illetve bátor kiállásra és összefogásra van szükség.
Mindazonáltal a felvidéki magyarok sorsának alakulása a legnagyobb bizonyítéka annak, hogy a rendszerváltáskor megfogalmazott tételt, miszerint a határon túli magyarság számára legfontosabb a szülőföldön való maradás, lassan ideje felülírni, s ki kell mondanunk, hogy a szülőföldön való maradásnál még fontosabb a magyarnak maradás.