Hogyan legyél humoralista (100.)

(HRABAL X.)
Száz. Úristen! Köszönöm az olvasóknak… hogy legalább tízet a cikkeimből átvészelt… (a korábbi többszázról nem is beszélve.) A Hrabal-sorozatnak ezzel a kerek tízes számmal vége… a sorozatot viszont a továbbiakban is célzatosan addig folytatnám, amíg nem teríti le az utolsó meg- és életbenmaradt olvasót is… – mért legyek é n tisztességes?! (kiteregetem a szennyeseimet is…) Ha már Hrabalé is az én lelkemen… (megszáradt.)
Ebben az utolsó Hrabalban… – nem Hrabal egy utolsó… hanem én, ezzel a tíz ellene folytatott merénylettel… amikben tulajdonképpen megint csak magamat kerestem. És ha nem is meg… de eltaláltam… időnként… a már egész testemre kiterjedt sebezhető Achilles-sarkamat. Most éppen egy sarokházban… a Bem mozi sarokházában kerestem egykori (még együttérzőbb-szolidárisabb önmagamat). Ez a ház ugyancsak száz, mint a sorozat, de éves… és ha már az éveknél tartunk – ha nem is száz év magánya, de 13 év után nemcsak kimerészkedtem megint az utcára, egy-két tévékamera pergőtüzébe, de be is merészkedtem ebbe a Bem-mozis házba. – És a földszinten, a még épenmaradt, igazabb kiindulóponton-talajon biztosabban állva, azokon az oly jellegzetes-sárgás békebeli keramitkockákon, a belső udvar közepén, az egykori poroló helyén – az ECHO TV unszolása és hosszas vacillálásom után – stílszerűen, a hely szellemében, préselt, magas éneklő fejhangon, „jasszul” ferdén csücsörített lefittyedt szájjal, mint egy handlé, elrikkantottam magam, hogy: „Es ószeees! Ruhát, cipőt, tollat, bútort, mindent veszeeek!” – Mire a földszinten és mind a négy emeleti körfolyosón megjelentek a Fellini-filmekből – korábban a Bem moziban általam is látott és megcsodált természetességű – közeli ismerősünkké lett ismeretlenek, és egy igazi „vadvirág” jóvoltából, aki József Attilával ellentétben nem „kertész leszek” (majd), hanem az is (lett), Gerstl József (na és kedves felesége), a ház őrangyalai segítségével ezek a hosszú-hosszú, életfogytig statisztálásra ítélt rejtőző csodalények végre egyszer életükben egy röpke (és oly hamar elillanó) félórácskára jogos helyükre kerülhettek, főszereplővé válhattak tévéfilmemben.
Minderről Hrabal, Fellini amatőr szereplőire is utalva, a Zsebcselek címen megjelent interjúregényben is beszél: „… engem azok a kocsmai cimborák ihletnek meg, akikkel összefutok. Úgy emlékszem, mielőtt Polükleitosz nekifogott volna szobrászkodni, megkérdezte a hellén művészek tanítómesterét, honnan vegyen motívumot, miből merítsen ihletet. És a tanítómester válasz helyett az athéni utca járókelőire, a hétköznapi emberekre mutatott. Polükleitosz pedig megfogadta a tanácsot, s kitűnő realisztikus figurákat készített. Nos, az én embereim is (Hrabalé, de az enyéim is) ott nyüzsögnek az utcákon (és a „szigeten a szárazföldön”), egy-egy Mándys bérházban, valamint a lakó és főleg lakhatatlan telepeken, hajléktalan tereken, az egyre katasztrofálisabban elszáradó-árvizesebb talpalatnyi maradék nemzeti és „globalizált” földünkön.
Naponta összefutok velük – a gyalázatosan meggyalázottakkal és elnyomorítottakkal –. Ők az én hőseim. Ha már a világon vagyok, hát azért vagyok itt, hogy ha nem is mindenki, de néhányan azok közül, akikkel érintkezem, olyan kurázsival ruházzanak föl, hogy érdemes legyen élnem. Mert figyelem! Az író is ember, időnként ő is kerül olyan helyzetbe, hogy elmegy az élettől a kedve, mert minden összeesküdött ellene, mert a világon túlságosan elszaporodott a rossz. Mert nem látja maga előtt a jóság (Achilles-nélküli) sarkát, de nem azért, mert előrelépett a jóság, hanem éppen ellenkezőleg, az a benyomása, hogy túlsúlyba került a rossz, s ő nem akar élni többé. Ezek egyszerű zsibbadások az emberben, amelyeket mindnyájan ismerünk (…) Ha ezeknek az embereknek az ablakánál valaki kellő időben megáll, és bekopog, hogy hahó, én vagyok itt, gyere… (ha még meg tud állni… a tükör előtt és előttük?!) Ha valaki egy perccel korábban… több mint tízéves késéssel… hatvannal-hetvennel, tulajdonképpen egész eddigi kívülálló, szenvtelen-érzéketlen életem után… (sután) beszól… akkor a magyarországi öngyilkos statisztika is… (de tovább nem „moralizálok”).
Hrabaltól búcsúzom – csak itt a papíron –, az ő papírra diktált szavaival azonosulva. Az ember attól író vagy attól válik íróvá, hogy leküzdi legmélyebb szorongását és szomorúságát is, és egyszer csak a látszólagos hamuból kipattan a szikra, és lángra gyújtja az embert, és ő képes lesz tovább folytatni – arról a mélypontról. (Pilinszkyvel „a mélypont ünnepélyéről”), ahol minden erejét elveszítette, és már önmaga megsemmisítését latolgatta (…)
Állandóan fokozom a bűntudatomat, sőt, ha valami szörnyűség történik a világban, úgy veszem, mintha én tettem volna, vagy mintha rajtam követték volna el. (A nagy vérfürdők s minden, ami megtörténik: az mind én vagyok.)