Kenyér

Azt meséli ifjú ismerősöm, aki péknek tanult, hogy nem volt neki könnyű megjegyezni, hogy melyik kenyérféleséghez milyen adalékokat kell keverni, de már egész jól belejött. Mert ma nem úgy néz ki a raktár, hogy ott a liszt, aztán gyerünk, süssük a kenyeret, hanem a pék egyik adalékos zsáktól szökken a másikig, és belapátolja a kenyérmasszába, ami elő van írva. Gondolom, a házi kenyérhez házikenyér-adalékokat kever, a fehérhez fehér, a félbarnához pedig félbarna adalékokat. Sejtelmem sincs, miért van így, őszintén szólva nem is érdekel, csókoltatom az összes adalékszakértőt, aki nyilván szépen meg tudja magyarázni, hogy mi szükség van a kenyérsütéshez adalékokra, de én a fafejű lakosság vagyok, aki dolgozni jár, családot tart el, vacsorára szeret jó kenyeret enni, és nem akarja tudomásul venni, hogy a pék nem pék, hanem vegyész.
Már a gyalázatosan leromlott magyar kolbászról szóló írásom után is kaptam felháborodott leveleket, szakemberek oktattak ki arról, hogy a kolbászba miért kell ízfokozó, stabilizátor, és antioxidáns, ha pedig ezt képtelen vagyok felfogni, akkor az én makacs fejemben a legsötétebb középkor tombol, karnyújtásnyira vagyok attól, hogy az inkvizíciót sírjam vissza. (Az első sokkot e tárgykörben az okozta, amikor arról értesültem, hogy bizonyos epres joghurtokhoz az epret egy Ausztráliában élő fa fűrészporából állítják elő. Mi jöhet még? Talán a tejet bányászni fogják?)
Vajon akad-e még jó kenyér széles e hazában, vagy azzal mocskoljuk be dédanyáink emlékét, hogy kenyér helyett adalékokat zabálunk? Ők a mindennapi kenyeret Isten áldásának nevezték, s a cipó megszegésekor a kés hegyével keresztet karcoltak a héjába. Ki tudja ma már felsorolni a kenyér részeit? Volt neki bele, alsó héja, felső héja, sülése, eleje, hátulja, oldala és dúca! Télen elállt három hétig, és még akkor is jóízűen lehetett enni! A régi magyar asszonyok maguk készítették a kovászt, és nem adtak belőle senkinek, mert a babona szerint az rontást hozott. Hát, a rontást a nyakunkba kaptuk mégis, biztosan rászolgáltunk, mert semmi nincs hiába. Régen azt tartották, hogy az a legnagyobb szegénység, ha valakinek kenyere sincs. Most itt tartunk.
Akadnak szerencsések, akik olyan áldott kezű pék közelében élnek, aki becsületes, jó kenyeret süt, nem véletlen, hogy sorban állnak nála. Annyi haszna talán lesz a megállíthatatlanul beszivárgó uniós gyomorrontásnak, hogy halott poraiból éledezni kezd a kézművesség, újabban például egyre több kiváló sajtkészítő bukkan fel, ők valódi tejjel dolgoznak, és ha megfüstölik a sajtot, valódi füstön kapja meg az ízét, nem pedig füstölt ízű adalékokkal töltött folyadékban áztatják valamelyik idegen kézen lévő tápszergyárban. És ha már itt tartunk: vajon hová lett a jó pálpusztai? Manapság élesztő ízű, soha éretté nem váló tornacipőbelsőt lehet kapni helyette. De vissza a kenyérhez!
A többség asztalára a szabvány kerül, a nagy magyar átlag, amelyik már frissen is pocsék, ráadásul szeleteléskor kiesik a közepe, mint kép a keretéből, állítólag azért, mert a megmaradt kenyeret beledarálják az adalékokkal feldúsított tésztába. De mindegy is, hogy van-e neki a héja, mert íze semmi. A hidrogénezett olajakkal, emulgeálószerekkel, aromával, színezékkel, szorbinsavval, lisztkezelővel, szójalecitinnel, tartósítószerrel készült kenyerek másnapra betonkeményre száradnak, vagy érintésre morzsaheggyé omlanak. És mit mondhatnánk a féltartós, továbbá a szeletelt termékekről? Semmi közük a kenyérhez. Mintha összegyúrt fűrészport vagy hullámpapírt enne az ember. Fent említett ifjú barátom bevallotta, hogy ő már nem él kenyérrel, zsemlét visz haza, mert még az a legjobb. De az se mindenütt, mert mifelénk például az jellemző a péksüteményre, hogy minél tovább rágja az ember, annál szívósabb csomóba áll össze, estére pedig gumivá alakul át.
Most ott tartunk, hogy az én tizenhat éves Gáspár fiam havonta egyszer kenyeret süt. Nekigyürkőzik két darab egykilós cipónak, maga dagasztja, keleszti, sütőben kisüti. Olyankor szinte karácsonyi várakozás lesz úrrá a családon, és ha nem is mondjuk ki, mindenki érzi, tényleg ünnep, ha kenyér sül az otthon falai között. Ajánlom, próbálják ki!
Egérút a lélek számára.