Letagadott unoka

K ö n y v e s h á z

„Hős vagyok – írja döbbenetes könyvében a spanyol származású, ám a Szovjetunióban született és az ország különféle szociális intézményeiben felnőtt szerző. – Hősnek lenni könnyű. Ha nincs kezed vagy lábad, akkor vagy hős leszel, vagy halott. Ha nincsenek szüleid, bízzál a kezedben és a lábadban. És légy hős. Ha nincs se kezed, se lábad, és ráadásul még árvaként is jöttél a világra, akkor eldőlt. Életed végéig hősnek kell lenned. Vagy meghalsz. Én hős vagyok. Nincs más választásom.”
Pedig Rubén Dávid Gonzáles Gallegónak van édesanyja, aki épp Moszkvában tanult a hatvanas években, amikor ikreket szült a Kreml kórházában. Azért éppen ott, mert a nagyapa, Ignasio Gallego a Spanyol Kommunista Párt főtitkára. Az ikrek egyike tíz nappal a szülés után meghalt, a másikról pedig kiderült, hogy gyógyíthatatlan betegségben, cerebrális paralízisben szenved. Egy pártfőtitkárnak azonban akkoriban nem lehetett beteg unokája, ezért az anyának (az apa, egy venezuelai diák hamar lelépett) azt hazudták, hogy a másik gyerek is meghalt.
Rubén a politika áldozata, de oroszul megírt önéletrajzi könyve nem az őt ért fájdalomról és megaláztatásokról, hanem az életről szól.
Kórházak, árvaházak, menhelyek emlékei tűnnek fel egyetlen felesleges szó, cifrázó jelző nélkül. Ez nem csak írói eszköz: a mindkét lábára és egyik kezére béna szerző mindössze bal kezének két ujját tudta használni a gépelésnél. Érhető hát, hogy miért nem akart időt, energiát vesztegetni a rosszra, vagy ahogyan ő fogalmaz, nem akarta az ábrázolással megsokszorozni az emberi elesettség és elállatiasodás ocsmányságát. A jóról, a győzelemről, az örömről és a szeretetről írt sokkoló erejű könyvet, olyan gyerekkorról, amelyben a túléléshez feltétlenül szükséges boldogságot egy darab szalonna, néhány könyv és pár emberi szó jelentette. Olyan világról tudósít, ahol a vágyak netovábbja járóképesnek lenni, mert aki mozogni tud, az – és csak az – kerülheti el a biztos halált jelentő elfekvőket. Rubénnek nem sikerült elkerülnie az elfekvőt, de szerencséje volt, mert egy orosz rendező dokumentumfilmet készített róla, és ennek nyomán véletlenül rábukkant az édesanyjára. A szerző ma már Madridban él – mint ahogyan a könyv végén a vele készült interjúban kiderül, Oroszországban a biztos halál tudatában tengődött, de új hazájában munkaképesebb, mint valaha. Akkor kezdett írni, amikor majdnem eljött a vég: „Haldokoltam. A szívem az utolsókat verte. A házban kikapcsolták a fűtést, nem volt elég rendes ennivaló. Éjjel váratlanul fehér betűk kezdtek el kúszni a plafonon. Becsuktam a szemem, a betűk nem tűntek el. A betűkből szavak lettek. Reggel csak le kellett írnom őket.” Kegyetlen olvasmány, de nincs jogunk elmenekülni előle. És segít abban is, hogy helyén kezeljük saját, sokszor kicsinyes problémáinkat.
(Rubén Dávid González Gallego: Fehéren feketén. Gabo Könyvkiadó, Budapest, 2005. Ára: 2500 forint)