Mélytengeri történetek

A TÉVÉ MÛSORÁRÓL

Hat órán át küzd gyer-meke életéért a szürke bálna. Az egyenlõtlen harcot – az anyaállat ellenfelei tizenöten vannak, csupa leleményes és kitartó kardszárnyú delfin, ínyencek is, egytõl egyig a bálnababa nyelvére s alsó álkapcsára pályáznak – drámai felvételeken rögzítették A kék bolygó címû ismeretterjesztõ sorozat munkatársai. (Jó volna tudni, hogyan. Egyszer talán feltárják a nézõk elõtt e grandiózus vállalkozás véghezvitelének a titkait.)

A kék bálnát, ezt a hajdan volt dinoszauruszok bármelyikénél is hatalmasabb állatot viszont nem drámai, hanem felemelõ képsorok kíséretében szemléltetik, a tenger hullámzását szintúgy. A lenyûgözõ látványhoz tárgyszerû, közérthetõ s közérdeklõdésre számító narrátori szöveget társítanak – az eredeti változat narrátora a nyolcvanadik évéhez közelítõ David Attenborough, a televíziós ismeretterjesztés lovagja, a magyar változatot pedig az az ifjú biológus készítette, Molnár Attila Dávid, aki pályakezdõ létére is figyelemreméltó felvételeket hozott fel az óceánok mélyérõl. A mélytengeri halak portréi hollywoodi fantasztikus filmek világát idézik (nem csoda, A nyolcadik utas a halál címû szuperprodukció szerzõit például A kék bolygóban is fel-feltûnõ hordós rák ihlette meg), történeteik pedig letûnt idõk erkölcsi rendjét. (A mélytengeri horgászhal például, miként a többi, hatszáz méternél mélyebben, sûrû sötétben élõ élõlény, sajátos világítószervvel vonja magára zsákmányának is, de lehetséges nemi partnerének is a figyelmét. Ha a terebélyes nõstény horgára akad a tized akkora hím, életre szóló szövetségre lépnek. A nõstény táplálja s tartja el a párját, a hím horgászhalnak nincs más dolga, csak az utódnemzést biztosítani. Ahogyan ez az anyajogú társadalmakban divatban volt.) Egyik sztori érdekesebb, mint a másik, egyik képsor lélegzetelállítóbb, mint a másik, aki A kék bolygót nézi, biztosan nem unatkozik.

Téved, aki azt hiszi, reklámszöveget gyártok a Magyar Televízió új sorozatához. Nem, csak örvendek, hogy végre van mit nézni a királyi televízióban, és ezt az örömteli felfedezésemet szeretném megosztani kedves olvasóimmal is. A kék bolygónak egyébként sem kell a reklám, aki egyszer rátalál, nem tud, de talán nem is akar szabadulni a hatása alól. És nem is csak azért, mert az új sorozatnak nagyszerûek a képei, lebilincselõek a történetei, de azért is, mert A kék bolygó úgyszólván teljesen ismeretlen területre kalauzolja el a nézõt. Többször is elhangzik a film folyamán, hogy a mai embert jobban érdekli a világûr, a Hold felszíne, mint a tenger mélye. A tudomány is szívesebben foglalkozik a kozmosszal, ennek következtében több kutató jut fel a világûrbe, mint ahányan a tengerek mélyére merészkednek. Pedig – halljuk a bevezetõben – Földünket a víz elemi ereje uralja. Alapvetõen befolyásolja idõjárásunkat, és az sem tekinthetõ mellékesnek, hogy bolygónk élõhelyeinek 97 százalékát az óceánok teszik ki. Sõt, az sem elhanyagolható szempont, hogy földtörténeti múltunk és jövendõnk alapkérdéseire is a nagy vizek mélyén kereshetõk a válaszok, hiszen ott olyan, százmillió éve változatlan élõ kövületekre s olyan energiaforrásokra lelni, amelyek talán ötleteket adhatnak az emberiségnek a „hogyan tovább” immár elnapolhatatlan feladványára is.

Ismereteket is ad, szórakoztat is, életfilozófiai bölcselkedésre is késztet tehát A kék bolygó, nem sok ilyen televíziós mûsort kaptunk az utóbbi években, érdemes élnünk vele. S van még egy jelentõs hozadéka e produkciónak: embervoltunk nagyságát és kicsinységét tanúsítja, percrõl percre, képrõl képre. Amikor a saját szemünkkel látjuk, mint merül alá a mélybe különlegesen kialakított, egyszemélyes tengeralattjárójában az operatõr – a hõmérséklet négy Celsius fok, a nyomás a felszínen mérhetõ négyszázszorosa – hogy kameravégre kapja a tengeri macskát meg az óceánfenéki kõzetlemezt, a mélytengeri hõforrásokat (egy darabig azt hitték, ezeknél kell keresni az élet eredetét), csodálattal kell adóznunk az emberi elmének, amely e nagyszabású tranzakcióhoz a mûszaki feltételeket megteremtette. De hódolat illeti az emberi bátorságot is, amellyel a legnagyobb kockázatot is vállalják a tudományos felfedezés, a televíziós ismeretátadás kedvéért. (Sajnálatos, hogy röpke utalást sem találni A kék bolygóban a két legelsõ merész kezdeményezõre, a zoológus Beebe-re és a mérnök Bortonre, õk a saját maguk által konstruált batiszférában szálltak alá a tenger fenekére, 1930-ban négyszáz méterre, két esztendõvel késõbb kilencszáz méterre!)

Aztán toronymagas hullámok fenséges látványát teríti elénk A kék bolygó, meg a kék bálna monumentális testépítményét. (A szíve akkora, mint egy személyautó, halljuk, a súlya pedig 136 tonna körül lehet, mégis õ a
világtengerek egyik leggyorsabb lakója.) Késõbb a tápláléklánc tökéletességét, a természet rendjét és logikáját ismertetik, hogy ráébredjünk, a természetben mindennek értelme s hivatása van. Miközben ezeket szemléljük, el-eltûnõdhetünk törpe voltunkon. Önhittségünkön is, amelynek vértezetében azt gondoljuk magunkról, a természet urai vagyunk. A Magyar Televízióban futó sorozat most cáfolja ezt a tézisünket. Aki józan ésszel követi A kék bolygó adásait, ráébred talán, nem az urai, hanem a részecskéi vagyunk a teremtett világnak, mi, emberek.

Ha okosan viselkedünk, azok is maradhatunk. Ha ostobán gazdálkodunk kék bolygónk adományaival, eltûnünk a színrõl, mint oly sok más élõlény az évmilliók során.