Nyolcvanezer

Nem molesztálni akarom Havas Henrik műfajteremtő koszorús újságírót, de engem tényleg érdekel, visszafizeti-e a Szegedi Tudományegyetem (itt tanít az ősz gondolkodó) a rászedett hallgatóktól jogtalanul elvett talicskányi pénzt. Az illetékes ombudsman ugyanis azt ajánlotta, ne nyúlják le a diákokat, van nekik kiadásuk elég. Az eddigi gyakorlat szerint az ifjaktól – isten tudja, milyen címen – félévente nyolcvanezer forintot kért Havas tanár úr cége, a boldogtalanok meg fizettek, mint a katonatiszt. Teltek-múltak az évek, szaporodtak a szemináriumok, igaz, ez a magyar újságírás színvonalán nem látszott különösebben.
Az egyetem rektora egyelőre nem nyilatkozik, előbb tájékozódni akar az ügyről. Bárgyúbb takaródzót találni sem lehetne. „Tájékozódni.”
A történet arról szól, hogy a riporteri pályára kacsingató ifjakat a nagy karrier reményében kizsebelik. Ne szépítsük. Elvégzed a Havas-iskolát – félévente nyolcvanezer –, aztán reményeid szerint máris ott csücsörítesz a híradó stúdiójában, felülről affektálsz, homorítasz és te vagy a Riporter. Ilyen egyszerű. Harminc év távlatából mondom: bonyolultabb. Normális szerkesztőségben előzőleg megnézik a kéziratot, mit írt a delikvens. Hogy nyolcvanezres Havasnál végzett-e az ifjú, magánügy. Boldogult Baróti Géza bácsi (ő találta ki ötvenhétben a Szabó családot a rádióban, amúgy a Magyar Nemzet főmunkatársa volt, tisztelgek előtte) mondta, add ide a kéziratot, elolvasom, aztán majd beszélünk…
Várom, mit nyilatkozik majd a szegedi egyetem fura ura, és marad-e még a nyolcvanezer.