Paget 2.

S ha nem is jött el igazán soha az a fényes nap, amelyről Paget János „erdélyi gazda” még angolként írt útirajzában beszél, hogy tudniillik „Erdély egy nap alighanem a híres bortermő vidékek közé tartozik majd”, később talán ő maga teszi a legtöbbet, hogy intézményesüljön a korszerű borászat a XIX. század második felében. S erről a tradícióról még akkor is érdemes beszélni, ha a mából visszatekintve alig látszik belőle valami; nemcsak Paget mintabirtokai és presztízsborászata tűnt el, de bizony több reformnemzedék munkája is. Egészen addig a ma észlelhető erdélyi szőlészeti agóniáig, amelyről Csávossy György, a mai erdélyi borászat doyenje is beszél. 2002-es könyvének egyik rejtett zugolyában rezignáltan állapította meg, hogy Romániában a rendszerváltás „szőlészeti téren egy kisebb filoxéravész eredményével járt” együtt.
Szóval Paget már akkor is tett kritikai észrevételeket, amikor még csak nem is sejtette, hogy legalább kétszer kell majd angol orvosból lett magyar patriótaként személyesen birtokot építenie – ugyanitt. Azt írja nevezetes 1839-es könyvben, hogy azért akadnának némi problémák is. Például és leginkább, hogy a „borászatot valami hihetetlen nemtörődömséggel művelik” – mindenfelé. „Válogatás nélkül összekevernek mindenfajta szőlőt, nem törődnek vele, hogy elválasszák a többitől a túlérett és az éretlen fürtöket, a sajtolás folyamata pedig… mocskos és hanyag. Éppilyen hanyagul és helytelenül gondozzák magát a szőlőt. Mindeme hátrányoktól eltekintve azonban van néhány tucat méltán jó hírű borfajtájuk. Ezeket persze csak a helybeliek ismerik, hiszen magáról az országról sem tudnak valami sokat külföldön, a boraiknak meg többnyire a hírét sem hallották, talán még Magyarországon sem.”
A „jó hírű” borok közé a szilágyságiakat, a Küküllő és Maros mentieket sorolja; a szilágyságiakat erejükért és testességükért dicséri, kiemelve a tasnádi és sződemeteri tételeket – minden bizonnyal bakatorokat, amelyet barátja, Széchenyi is fogyasztott; emlékezhetünk rá a Naplóból, leginkább mint horrorisztikus élményre. Azt jegyzi fel, mekkora fájdalom tölti el a tengernyi pénz miatt, amelyet a könnyelműen megvásárolt bakatorért kellett fizetnie az egyik Zichy grófnak. A Küküllő környékieket Paget egészségesebbnek, könnyebbnek mondja a másik kettőnél, a Maros völgyéből a rózsamáli, malomvölgyi, celnai, guraszádai, mácsai, poklosi és bábolnai borokat tartja a keresettebbeknek.
Miután betelepítette és felépítette (1855 után) birtokait, borairól is tudunk néhány fontos(abb) információt. Leginkább a mintaszerű szőkefalvi szőlőjéből kikerültekről – a híres Küküllő megyei borász, Fekete Pál volt gazdatiszt irányította előbb a telepítést (a karikás művelés okszerűsítésének apostola volt, s az erdélyi szőlőfajtákat is ismertette a régi Borászati füzetekben), majd Nagy Ferenc pomológus és tordai borász különféle beszámolóiból. Aztán az Erdélyi Gazdasági Egylet jelentéseiből. Vagy Kodolányi Antal új szőlőtelepekről szóló írásából – innen tudjuk, hogy Pagetnek Szőkefalván Fekete Pál 1870-ben 10 hold rajnai és olaszrizlinget, traminit, sauvignont, semillont és furmintot telepített. De előtte maga Paget báró Bornemisza Jánossal – olvasom az Erdélyi Gazdában szintén Nagy Ferenc tollából – több hóra terjedő borászati körutat tettek Franciaországban. Megfordultak minden fontos borvidéken, jeles szőlésznél és pincészetben, de legfontosabb szempontjuk azoknak a bevált szőlőfajtáknak a vizsgálata volt, amelyek a „talaj, clíma s más adott viszonyoknál fogva hazánk borvidékeivel az egybehasonlítást leginkább megengedik”. Így kerülnek aztán világfajták Erdélybe – a sauvignon egyik első magyarországi és erdélyi terjesztője Paget János volt. A pincék és borkereskedések alapos tanulmányozásának hatására szakavatott pincemestereket hozatott be Erdélybe a borok helyes kezelésére, és hamarosan sor került az „Erdélyi-Pincze-egylet” megalapítására is.
Paget borainak és az erdélyi borászat történetének híressé vált esete volt, amelyet „Egybehasonlító kisérlet az erdélyi és rajnamelléki borok közt” címmel az Erdélyi Gazda tett közzé. „Gazdasági egyesületünk pinczeegyleti osztályának több tagja, közös költségen, a rajnamelléki legjelesebb borokról, szám szerint nyolcfélét rendelvén meg, a hazai ugyanazon fajú borokkal összehasonlító kisérletet rendeztek Kolozsvártt, egyik részvényes lakásán, december 11-én.” Az 1870-es „borpárbajra” lényegében, mint mindenféle duellumra, e szép kis sértés nyomán került sor – egy korábbi kiállításon az erdélyi borokról egyes Király-hágón túli szerzők (tehát a „magyarországiak”) kissé nyeglén úgy nyilatkoztak, hogy az Erdélyben termelt rizlingek „úgy viszonyulnak a rajnaiakhoz, mint a vadrózsa a thearózsához”. A sértés elégtételt követelt: a cáfolat érdekében Pageték megvásárolták az említett palackokat, és a vakkóstolásra meghívtak egy jeles német pincemestert is. Az eredményről úgy tájékoztat Nagy Ferenc, hogy több figyelemre méltó azonosság mellett a „legérdekesebb tanuságot nyújtotta Paget János úr szőkefalvi 1866. évi rizlingje, mely a félkupánként 4 frton [vagyis méregdrágán] küldött 1866-beli johannisbergi Metternich-féle borhoz annyira egyenlő volt, hogy a pinczemester, ki maga is johannisbergi, midőn befogott szemmel ízlelte a borokat, a szőkefalvit tartotta rajnainak”. Ez volt a sértés látványos cáfolata: Metternichék borásza öszszecseréli saját csúcsborát a szerény szőkefalvival. A mértéktartó pinceegylet le is vonta a szükséges tanulságokat: „Mi is tudunk a rajnai borokkal egyenlő zamatú és illatú, sőt szeszdúsabb borokat termelni, ha szőlőművelésünket és pinczekezelésünket okszerűen javítjuk.”
S aztán akadtak még másféle összehasonlítások: többek közt „egy borizlelési estély” Paget úrnál, midőn sauternesi sauvignont és erdélyi sauvignonokat kóstoltak össze, s ahol „tanulmány, észlelés s részrehajlatlan összehasonlítások után” vizsgálták meg, a fajta mit tud, mennyire használható az erdélyi terroiron. A francia mintafaj nagyszerű volt (de, mint Paget megállapította, cukrozott), az erdélyi tétel illata erős, átható, benne a „gyümölcs természetes zamatának a borban teljesen nyilvánuló megfelelő zamatával” – az erdélyi végül is az összehasonlítások szerint naturálisabb, természetesebb ital volt. Ugyanígy vizsgálták meg a cabernet sauvignonokat is; a minta itt egy Chateau Lafitte-tétel volt, de a tanninoknál itt már hazai hibákat fedeztek fel – ám azt is rögzítették, hogy „az idő és tanulmány helyrehozhatja ezen hiányokat”.
Paget János borászati érdemei elévülhetetlenek – a klasszikus természettudományoknak is hódoló teológiai tanár Nagy Ferenc, aki például a batul és pónyik almák első leírója és propagátora volt, ha kissé csikorgó nyelven is, de megfogalmazta a lényeget. Paget, de más pionír erdélyi borászok jelentőségéről azt írta, hogy „legyen szabad azon hiedelmet táplálni, hogy jöhet, s talán jönni is fog idő, amikor mint az emberiség jótevőinek nevezték azokat, akik földrészünkre behozták a tengerit és a burgonyát, Erdély jóltevőinek fogják azokat is nevezni, akik behozták első helyen a Rieslinget, s utána a Sauvignonokat”. Paget rizlingjei és sauvignonjai állták a próbát, borgyűjteményei (rajnai rizling, olaszrizling, leányka, cabernet stb.) Lyonban kitüntető oklevelet kaptak, sőt Párizsban is jól szerepeltek. S ha útikönyvéről, ezerféle közéleti tevékenységéről, szép és tragikus életéről nem is emlékeznénk rá, gondoljunk csak egy üveg gyümölcsillatú sauvignon mellett a magyar honpolgárrá vált Paget időtálló, nemes alakjára.