A lehetetlent továbbgondolni

Oplatka András igen érdekes kora őszi intellektuális elkalandozásra ragadtatta magát a Heti Válasz hasábjain (Lehetetlent gondolni, 2005. szeptember 15.), amikor is – tudatosan elrugaszkodva a valóság rögös talajáról – óvatosan megpendítette egy esetleges 2006 utáni Fidesz–SZDSZ-koalíció lehetőségét, s rögtön érveket is gyártott hozzá. Oplatka András komoly újságíró, így feltehetőleg nem valamiféle tréfával állunk szemben, ezért kísérletet tennék annak megértésére, hogy miért merülhetett fel benne a konzervatív–liberális koalíció gondolata.
Az ötlet minden rendkívüliséget nélkülöz, ha axiómaként fogadunk el két állítást: 1. a Fidesz konzervatív, az SZDSZ meg liberális párt; illetve 2. Magyarországon a nyugat-európai politikai tendenciák érvényesülnek. Ezen két előfeltevésből ugyanis az következnék, hogy az esetleges Fidesz–SZDSZ-koalíció nem csak hogy lehetséges, de a legtermészetesebb politikai együttműködés lenne.
Hogy az oplatkai axiómák ezen következményét belássuk – igazodva a másodikként említett előfeltevéshez –, a nyugat-európai helyzetet kell megérteni. A nyugat-európai konzervatívok a ’60-as évektől liberálissá váltak, feladták korábbi értékkonzervatív-paleokonzervatív alapállásukat, s ideológiailag libertariánus irányba mozdultak el. Az ilyen irányú konzervatív metamorfózis pregnáns példáját nyújtja az angol konzervatív párt, s annak legendás vezetője, Thatcher asszony, aki – állítólag – egy konzervatív összejövetelen Hayek egyik főművét, A szabadság alkotmányát az asztalra dobva kijelentette: „This is what we believe.” (idézi John Cassidy: The Price Prophet, New Yorker). A konzervatív pártok – implicite igazolva Hayek állítását, miszerint nincs tartalmi konzervatív politika (vö. Hayek: Miért nem vagyok konzervatív?) – a gazdasági kérdésekre fokuszáltak, s a lehetséges válaszok (szocialista, liberális) közül a liberálist, a libertariánust fogadták el. Esetlegesen megmaradt értékkonzervativizmusuk pedig – némileg paradox módon – a klasszikus liberális alapelvek védelmében merül ki.
Hayek szerint a konzervatív nem rendelkezik önálló, a többi konkurens politikai ideológiával szembeállítható, összefüggő elmélettel, ugyanis sohasem az irányt, csak a sebességet kívánja kijelölni, így arra kényszerül, hogy a két nagy eszmerendszer (liberalizmus, szocializmus) egyikéhez csapódjék. A mai nyugat-európai konzervatív pártok a liberális elvek őrzői, képviselői lettek, s így könnyen képesek együttműködni a – sok tekintetben meg jobbra tolódott – liberális pártokkal. Elég, ha csak két példát említek: CDU/CSU–FDP-szövetség Németországban, az UMP– UDF-koalíció Franciaországban. (Nem mellékesen jegyzem meg, hogy az Európai Néppárt legfőbb szövetségese az Európai Parlamentben a liberális frakció, így eltúlozva azt mondhatnánk, hogy ott már megvalósult a Fidesz–SZDSZ-koalíció.)
Oplatka gondolatmenete a fentebb kifejtett politika- és ideológiatörténeti változásokra épült, véleményem szerint azonban a cikkem elején említett két oplatkai axióma közül egyik sem állja meg a helyét, így végkövetkeztetései is elvetendők (noha a saját gondolatrendszerén belül továbbra is tartható). Annak az állításnak valótlanságáról, hogy Magyarországon a nyugat-európai politikai tendenciák érvényesülnek, talán nem kell senkit sem meggyőzni.
Az első feltevés, miszerint a Fidesz konzervatív, az SZDSZ pedig liberális párt, viszont szintén cáfolandó. Ha ugyanis a hazai (tehát kelet-európai) pártokat a nyugat-európai politikai mezőben próbáljuk meg elhelyezni, az alábbi végeredményt kapjuk: a Fidesz kommunitárius-szociáldemokrata típusú párt, amely a nyugati jobboldallal két hasonlóságot mutat. Egyrészről választói bázisa nem szociáldemokrata, hanem a polgári pártokéra jellemző, másrészről pozitívan viszonyul a keresztény egyházakhoz. Az SZDSZ ugyanakkor liberálisnak mondott szerveződés, néhány megfáradt egykori értelmiségi hobbi- és érdekpártja (eközben persze nem szabad nem észrevenni, hogy a „mélyben” többirányú ideológiai útkeresés zajlik, elég csak a Fodor-féle szociálliberálisokra vagy a Kóka-féle anarchokapitalistákra gondolni). Az MSZP pedig alapvetően posztkádári gazdasági érdekcsoportok konglomerátuma, amely ideológiailag az utóbbi időben (értsd: Gyurcsány óta) jobboldali liberális.
Ha elfogadjuk az általam vázolt tipologizációt, akkor hajmeresztő botorságnak tűnik Oplatka úr víziója a Fidesz–SZDSZ-koalícióról, ugyanis a két liberális párt (MSZP, SZDSZ) koalíciója a természetes. A Fidesznek egy zöld- vagy keresztényszociális pártra lenne szüksége, s nem az SZDSZ-re. Mégis – maradva azért a kifejtett osztályozásomnál – milyen érvek merülhetnének fel egy kommunitárius–liberális összefogás mellett? Nem sok, de három biztosan.
Az egyiket nevezzük szociológiai érvnek, a másikat racionálisnak, a harmadikat pedig emocionálisnak.
A szociológiai érv arról szólna, hogy a két párt együttműködését szavazóbázisuk hasonlósága indokolhatná. Hiszen mind az SZDSZ, mind a Fidesz szimpatizánsai a nyugatosodott, tanultabb, magasabb jövedelmű közép- és felső osztályból rekrutálódnak. (Amikor Anton Pelinka bécsi politológus professzor egy néppárti–zöld koalíció mellett kardoskodott a Die Presse-ben, hasonló érvekkel operált.)
A racionális érv azt mondja, hogy noha számos különbség van a két párt között, évtizedes sértődések mérgezik a viszonyt, mégis – ha higgadt fejjel gondolkodunk – felismerhetővé válnak bizonyos előnyei az esetleges együttműködésnek. Csak néhány példa: értelmetlenné válna az „antiszemita kártya” kijátszása; a Fidesz kiszabadulna a szélsőjobboldaliság – egyébként hamis – vádja alól; mérséklődne a 15 éve tartó permanens kultúrharc; az SZDSZ újradefiniálhatná magát, s szalonképessé válna a vele szemben eddig – joggal – elutasító szabadelvű–konzervatív választók előtt, etc.
Az emocionális érv pedig – Ablonczy Bálint Heti Válasz-beli cikkéhez hasonlóan (A fehér tajték völgye, 2005. szeptember 15.) – a közös múltra, az egykoron „mindenkit” összekötő antikommunizmusra apellál. Bayer Zsolt szerint a mai úgynevezett jobboldal kohéziós erejét az antikommunizmus adja, ezek alapján pedig nehezen tartható az a gondolat, hogy a jobboldal fő célja – akár az MSZP népi szárnyával összefogva (feltéve, hogy van ilyen) – az SZDSZ politikai lenullázása.
Mindazonáltal úgy gondolom, hogy sem a szociológiai, sem a racionális, sem az emocionális érv nem tűnik, nem tűnhet egyetlen jobboldali szavazó számára sem meggyőzőnek, ugyanis az a kulturális, mentalitásbeli árok, ami a XX. század eleje óta megosztja a hazai közvéleményt, nem temethető be holmi Zürichből vizionált koalícióval.

A szerző egyetemi hallgató