A negyedik lengyel köztársaság

Lengyelország, mint már annyiszor, ismét utat mutat a térségnek. A társadalom vasárnap egy hónapon belül harmadszor mondott ítéletet az elmúlt másfél évtizedben elkopott politikai rendszer felett. Először súlyos ítéletet mondott a korrumpálódott posztkommunista baloldalra, amikor nagy fölénynyel a mérsékelt jobboldal két pártját, a keresztényszociális indíttatású konzervatív Jog és Igazságosságot (PiS) és a liberálisabb társadalmi és gazdasági elveket valló jobbközép Polgári Platformot (PO) választotta, közülük a markánsabb nézeteket hangoztató erő kezébe adva a kormányalakítás jogát. Ezután az elnökválasztás első fordulójában szintén e két jobboldali párt jelöltjeit támogatták elsöprő, mintegy 70 százalékos többséggel a lengyelek, hogy aztán a második körben a két jobboldali alternatíva közül ismét az elfáradt berendezkedést radikálisabban felrázni kívánó, egyúttal szociálisan érzékenyebb programot kínáló Lech Kaczynskit emelje az elnöki székbe a finomabbra hangolt Donald Tuskkal szemben.
A többség tehát, megelégelve az elmúlt másfél évtized elfáradt politizálását, az erős, igazságos és konzervatív Lengyelország mellett tette le a voksát. Erős, ahol a központosított állam erőteljesen védi a nemzeti érdekeket, igazságos, mert végigviszi a rendszerváltozást, helyreállítja az erkölcs becsületét, szociális érzékenységével pedig csökkenti a társadalmi különbségeket, s a konzervatív értékeket követve a család, a kereszténység mellett áll ki. S az elmúlt évek korrupciós botrányai után ez az egyelőre csak a reményekben élő új Lengyelország olyan, ahol jól elkülönül a politika és az üzlet világa. Jól látható tehát, hogy a lengyel társadalomban erős igény van egyrészt a változásra, másrészt az emberek félnek is a reformoktól. Így aztán a választók több jóléti állami gondoskodást, semmint a szabadpiacot igénylik. A két jobboldali alternatíva közül tehát a Kaczynskiék nevével fémjelzett út azért kapta meg a több támogatást, mert jobban figyelt a rendszerváltás veszteseire: a szociális biztonságra vágyók elutasítják a liberális gazdasági elképzeléseket, a nagy ugrásokat. A Jog és Igazságosság – jól érzékelve a közhangulatot – azzal a jelszóval vágott neki a választásoknak, hogy megalapítja a negyedik köztársaságot, mivel a jelenleg regnáló harmadik, születési rendellenességekkel küszködik, magával hurcolva a kommunisták és az ellenzék egykori gyönge kompromisszumát.
A rendszerváltozás egyik jellemző motívuma volt – fogalmazta meg mindezt még korábban Lech Kaczynski –, hogy a tulajdon lényegében a régi elit kezében maradt. A párt programjának egyik sarkköve, hogy a társadalom differenciáltsága megnőtt. Az 1989-es kiindulóponthoz viszonyítva ugyan Lengyelországban a többi országénál nagyobb mértékben növekedett a GDP, a nyomor szférája ennek ellenére kiterjedt. A jövedelem tehát nagyobb, lényegesen többen vannak azonban, akik szegénységben élnek. Így aztán nem lehet csodálkozni a lelkesedés lanyhulásán. A Kaczynski testvérek hitelességét növelte, hogy másfél évtizede kitartóan ugyanazt mondják. Már akkor óva intettek például attól, hogy a demokrácia, a függetlenség igazi haszonélvezői azok legyenek, akik aktív részesei voltak az elnyomó rendszernek. Azokhoz tartoztak, akik a legkövetkezetesebben kiálltak a dekommunizálás, az átvilágítás mellett. Véleményük szerint egyenlő esélyt kellett volna biztosítani az állampolgárok számára az új társadalmi berendezkedés helyeiért folytatott játszmában. Mint Lech Kaczynski még megválasztása előtt lapunknak megfogalmazta, azt szerették volna, ha a tehetség, a képesség számít, nem pedig a megfelelő kapcsolatok.
Sokan támadták balról és a kampány hevében a liberális koalíciós partner részéről is a PiS-t, hogy euroszkeptikus. Ezzel szemben az igazság az, hogy a párt támogatta a belépést az Európai Unióba, az uniós alkotmánnyal szemben azonban már több fenntartása volt. Mellesleg a Polgári Platformnak is. Mint ahogy a strukturális alapok elosztásával kapcsolatosan is hangoztatták kételyeiket, mivel az nem kedvezett Lengyelországnak. Megint csak Lech Kaczynskira hivatkozhatunk, aki szerint a Jog és Igazságosság híve az EU-nak, de ezen belül a nemzetek Európájának elképzelését támogatja, s nem akar „töltőanyag” lenni a nagyhatalmak politikájához.
Nem lehet meglepő, hogy a térségünk ilyen irányú változásait folyamatosan némi idegenkedéssel szemlélő Nyugat kissé feszeng e fordulat láttán, s utolsó reménye is elszállt azzal, hogy az elnökválasztáson sem győzött a jobb híján megszeretett, az általános európai trendekbe inkább belesimuló liberális jobboldali alternatíva. A Handelsblatt rögtön meg is kongatta a vészharangot, mondván, veszélybe kerülhet az euró 2009–2010-re tervezett bevezetése Lengyelországban, amennyiben a PiS pénzpolitikai elképzelései valósulnak meg. A két koalíciós partner, a PiS, illetve a Polgári Platform elképzelései az állam betöltendő szerepéről a gazdaságban ellentétben állnak egymással. Míg a PiS egyes privatizációs ügyleteket „visszacsinálna” és növelné a kormány befolyását a nagy állami vállalatoknál, addig a PO szeretné, ha az állam a továbbiakban kivonulna a gazdaságból. A PiS olyan államot akar, amely ellenőriz, őrködik, és amelynek hivatalnokai a nemzetiek irányvonalával értenek egyet. Így a párt átfogó tisztogatást tervez a kormányapparátusban, el akarja távolítani azokat, akik már a kommunista időkben politikai funkciókat töltöttek be – írta a német lap. A Tagesspiegel mindezt megfejelve arra emlékeztet, hogy Lech Kaczynski betiltotta a varsói melegfelvonulást, valamint fellépett a prostitúció ellen. Államfőként az egykori igazságügy-miniszter azt szeretné elősegíteni, hogy a rendőrség és az igazságszolgáltatás nagyobb jogosítványokat kapjon. A Financial Times Deutschland idegenkedve jegyzi meg, hogy Kaczynski elsősorban a nemzeti katolikus tábor körében kampányolt, megütközve azon a mindenütt bevett módszeren, hogy a tőle jobbra állók szavazatait is begyűjtötte. Még továbbmegy a koppenhágai Politiken, amely a valóságtól túlságosan elrugaszkodva úgy véli, a nemzeti konzervatív Kaczynski győzelme az európai és a lengyel demokraták számára „sírásra ad okot”. Kaczynskival ugyanis, jegyzi meg – aki német- és oroszellenes beállítottságú –, Lengyelország kifelé konfliktuskereső, befelé pedig klerikális, konzervatív országként fog mutatkozni.
E kommentárokban érezhető előítéletekről tanúbizonyságot tevő szakírók nem nagyon vették figyelembe, hogy mit is akarnak a lengyelek, s mintha arra sem fordítottak volna különösebb figyelmet, hogy a verseny végeztével a két vetélytárs már az emiatt befagyasztott koalíciós tárgyalásokra koncentrált. A közös kormányprogram kidolgozásakor különböző nézeteket kell összecsiszolni. A Jog és Igazságosság például meg akarja tartani a kormányzati jóléti programokat, halasztani kívánja a nagy, állami kézben lévő gazdasági ágak privatizációját, a Polgári Platformmal szemben hosszabb távon sem számolná fel teljesen az állami tulajdont, míg a PO a költségvetési egyensúly megteremtésére, az egységes adókulcs és az euró mielőbbi bevezetésére koncentrálna. A demokráciákban azonban ennél nagyobb ellentéteket is sikerült már áthidalni, így aztán nem hiú remény az, hogy a lengyel jobboldal két fő ereje inkább kiegészíti, semmint kioltja majd egymást, elindítva Lengyelországot a negyedik köztársaság felé.