Tusványos – A Mi a világrend jövője? című panelbeszélgetés középpontjában az a kérdés állt, vajon véget ért-e a második világháború utáni liberális világrend, és ha igen, mi jöhet a helyébe.
Az eseményt Calum Nicholson nyitotta meg azzal a megállapítással, hogy a Nyugat az elmúlt évtizedekben posztnemzeti, posztkeresztény, posztszuverén irányba mozdult el. Ám a világpolitika alakulása mintha most épp az ellenkező irányba haladna.
A szuverenitás ismét fontossá vált, és a nyers hatalom, a gazdasági és katonai erő visszakerült a külpolitika középpontjába. Nicholson szerint napjainkban egyre inkább úgy tűnik, hogy „a hatalom ismét hatalom lett”.
A beszélgetés első kérdése az volt, hogy valóban a liberális világrend végéhez értünk-e, vagy csak átmeneti válságról van szó.
Orbán Balázs válaszában hangsúlyozta, hogy a neoliberális rendszer, amely évtizedeken keresztül a béke és jólét ígéretével legitimálta önmagát, mára elvesztette ezt a képességét. Mint fogalmazott:
– Ez az a rend, amely nem hozza el a békét és a gazdasági növekedést, így teljesen érthető, hogy sok ország – némelyik kétségbeesetten, mások mérsékeltebben – új, szuverenista megközelítéseket keres.
Szerinte ezek az új irányok nem a neoliberális értékeken, hanem a nemzeti szuverenitáson, a hagyományos értékrenden, az erős vezetésen és a valós szabadság biztosításán alapulnak.
Philip Pilkington ehhez csatlakozva elmondta, hogy a liberalizmus bukása nemcsak globális, hanem hazai szinten is érezhető.
Akkoriban a nyugati politikai rendszerek a szabadságjogokat a kereszténydemokrata, nemzeti és kulturális értékekkel ötvözték, amely egyfajta egyensúlyt teremtett. A Szovjetunió bukása után azonban ez az egyensúly megszűnt, és a liberalizmus „visszafogás nélkül tombolhatott”. Mint mondta:
– A liberalizmus története során először kipróbálhatta önmagát szűretlen, tiszta formában – és ez katasztrofális eredményekhez vezetett.
Pilkington szerint a rendszer globális szinten káoszt eredményezett, míg hazai szinten kiüresítette a társadalmakat, aláásta a normákat, és ma már nem képes biztosítani a gazdasági fejlődést. Európa stagnál, az Egyesült Államok ugyan jobban teljesít, de ott is komoly társadalmi elégedetlenség tapasztalható. Mint mondta: „A globalizmus ellen fellépő erők és a hazai liberalizmus ellen fellépő erők most összeérnek – és nagyon valószínűtlen, hogy ez az ideológia túléli ezt az ütközést.”
A beszélgetés során szó esett a nemzetközi intézmények szerepéről is.
Orbán Balázs élesen bírálta azt a gyakorlatot, amikor a nyugati segélyszervezetek, például az ENSZ vagy az EU, különféle politikai feltételeket szabnak a segélyezéshez. Egy példát is hozott:
Ha egy falunak sportra van szüksége, építsenek nekik sportpályát – ne feltételként szabják meg, hogy előbb legyen genderegyensúly.
Szerinte is az a legnagyobb probléma, hogy „a nemzetközi fejlesztési intézmények eszközzé váltak a nagyhatalmak politikai céljainak elérésére”.
A vita későbbi szakaszában a résztvevők arra a kérdésre próbáltak választ adni, vajon a világ ismét kétpólusúvá válik-e – például az Egyesült Államok és Kína szembenállása mentén –, vagy lehetőség van egy sokpólusú világrend kialakítására.
Ebben megoszlottak a vélemények.
Orbán Balázs határozottan amellett érvelt, hogy létezhet egy harmadik út is, ahol a közepes méretű országok – mint Magyarország, Pakisztán vagy Mexikó – képesek lehetnek fenntartani jó kapcsolatokat minden nagyhatalommal, anélkül, hogy elköteleznék magukat bármelyik oldal mellett. Mint mondta:
– Mi nem választunk oldalt. A kínaiak is örülnek egy sikeres Magyarországnak, az amerikaiak is. És ugyanez igaz Izraelre, Törökországra vagy Katarra is.
Ezt a stratégiát nevezte „connectivity alapú külpolitikának”.
Lord Frost ezzel kapcsolatban valamivel szkeptikusabb volt. Szerinte elméletben valóban lehetséges független külpolitikát folytatni, de hosszú távon kérdéses, hogy ez fenntartható-e. Úgy fogalmazott: „Nem vagyok biztos benne, hogy a jövő világában valóban lehet egyszerre jó kapcsolatot ápolni az Egyesült Államokkal és Kínával. Lehet, hogy előbb-utóbb választani kell.”
A beszélgetés utolsó részében Marwan Abdallah rávilágított, hogy a nagyon kicsi államok – mint például Libanon – teljesen más eszköztárral rendelkeznek.
– Mi nem engedhetjük meg magunknak a luxust, hogy válasszunk – együtt kell működnünk minden féllel, aki hajlandó segíteni
– mondta. A libanoni tapasztalatok alapján a szuverenitás nem absztrakt fogalom, hanem konkrét kérdés az életben maradásról.
34. Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor
