A Nyugat az elmúlt évtizedekben posztnemzeti, posztkeresztény, posztszuverén irányba mozdult el

A Mi a világrend jövője? című panelbeszélgetésre szerdán került sor, amelynek moderátora Calum Nicholson, a Danube Institute intézet kutatási igazgatója volt. A vitában négy kiemelkedő szakértő vett részt: Lord David Frost brit diplomata, a Lordok Házának tagja és volt brexit-főtárgyaló; Orbán Balázs, Magyarország miniszterelnökének politikai igazgatója; Marwan Abdallah Libanonból, az International Democracy Union alelnöke és a Kataeb Párt külügyi vezetője; valamint Philip Pilkington, a Hungarian Institute of International Affairs kutatója és a Collapse of Global Liberalism című könyv szerzője.

Mi a világrend jövője? Fotó: Magyar Nemzet

Tusványos – A Mi a világrend jövője? című panelbeszélgetés középpontjában az a kérdés állt, vajon véget ért-e a második világháború utáni liberális világrend, és ha igen, mi jöhet a helyébe. 

Tusványos – Mi a világrend jövője? Fotó: Magyar Nemzet

Az eseményt Calum Nicholson nyitotta meg azzal a megállapítással, hogy a Nyugat az elmúlt évtizedekben posztnemzeti, posztkeresztény, posztszuverén irányba mozdult el. Ám a világpolitika alakulása mintha most épp az ellenkező irányba haladna. 

A szuverenitás ismét fontossá vált, és a nyers hatalom, a gazdasági és katonai erő visszakerült a külpolitika középpontjába. Nicholson szerint napjainkban egyre inkább úgy tűnik, hogy „a hatalom ismét hatalom lett”.

A beszélgetés első kérdése az volt, hogy valóban a liberális világrend végéhez értünk-e, vagy csak átmeneti válságról van szó. 

Orbán Balázs válaszában hangsúlyozta, hogy a neoliberális rendszer, amely évtizedeken keresztül a béke és jólét ígéretével legitimálta önmagát, mára elvesztette ezt a képességét. Mint fogalmazott: 

– Ez az a rend, amely nem hozza el a békét és a gazdasági növekedést, így teljesen érthető, hogy sok ország – némelyik kétségbeesetten, mások mérsékeltebben – új, szuverenista megközelítéseket keres.

Szerinte ezek az új irányok nem a neoliberális értékeken, hanem a nemzeti szuverenitáson, a hagyományos értékrenden, az erős vezetésen és a valós szabadság biztosításán alapulnak.

Philip Pilkington ehhez csatlakozva elmondta, hogy a liberalizmus bukása nemcsak globális, hanem hazai szinten is érezhető. 

Akkoriban a nyugati politikai rendszerek a szabadságjogokat a kereszténydemokrata, nemzeti és kulturális értékekkel ötvözték, amely egyfajta egyensúlyt teremtett. A Szovjetunió bukása után azonban ez az egyensúly megszűnt, és a liberalizmus „visszafogás nélkül tombolhatott”. Mint mondta: 

– A liberalizmus története során először kipróbálhatta önmagát szűretlen, tiszta formában – és ez katasztrofális eredményekhez vezetett.

Pilkington szerint a rendszer globális szinten káoszt eredményezett, míg hazai szinten kiüresítette a társadalmakat, aláásta a normákat, és ma már nem képes biztosítani a gazdasági fejlődést. Európa stagnál, az Egyesült Államok ugyan jobban teljesít, de ott is komoly társadalmi elégedetlenség tapasztalható. Mint mondta: „A globalizmus ellen fellépő erők és a hazai liberalizmus ellen fellépő erők most összeérnek – és nagyon valószínűtlen, hogy ez az ideológia túléli ezt az ütközést.”

A beszélgetés során szó esett a nemzetközi intézmények szerepéről is.

Orbán Balázs élesen bírálta azt a gyakorlatot, amikor a nyugati segélyszervezetek, például az ENSZ vagy az EU, különféle politikai feltételeket szabnak a segélyezéshez. Egy példát is hozott: 

Ha egy falunak sportra van szüksége, építsenek nekik sportpályát – ne feltételként szabják meg, hogy előbb legyen genderegyensúly.

Szerinte is az a legnagyobb probléma, hogy „a nemzetközi fejlesztési intézmények eszközzé váltak a nagyhatalmak politikai céljainak elérésére”.

A vita későbbi szakaszában a résztvevők arra a kérdésre próbáltak választ adni, vajon a világ ismét kétpólusúvá válik-e – például az Egyesült Államok és Kína szembenállása mentén –, vagy lehetőség van egy sokpólusú világrend kialakítására. 

Ebben megoszlottak a vélemények. 

Orbán Balázs határozottan amellett érvelt, hogy létezhet egy harmadik út is, ahol a közepes méretű országok – mint Magyarország, Pakisztán vagy Mexikó – képesek lehetnek fenntartani jó kapcsolatokat minden nagyhatalommal, anélkül, hogy elköteleznék magukat bármelyik oldal mellett. Mint mondta: 

– Mi nem választunk oldalt. A kínaiak is örülnek egy sikeres Magyarországnak, az amerikaiak is. És ugyanez igaz Izraelre, Törökországra vagy Katarra is.

Ezt a stratégiát nevezte „connectivity alapú külpolitikának”.

Lord Frost ezzel kapcsolatban valamivel szkeptikusabb volt. Szerinte elméletben valóban lehetséges független külpolitikát folytatni, de hosszú távon kérdéses, hogy ez fenntartható-e. Úgy fogalmazott: „Nem vagyok biztos benne, hogy a jövő világában valóban lehet egyszerre jó kapcsolatot ápolni az Egyesült Államokkal és Kínával. Lehet, hogy előbb-utóbb választani kell.”

A beszélgetés utolsó részében Marwan Abdallah rávilágított, hogy a nagyon kicsi államok – mint például Libanon – teljesen más eszköztárral rendelkeznek. 

– Mi nem engedhetjük meg magunknak a luxust, hogy válasszunk – együtt kell működnünk minden féllel, aki hajlandó segíteni

 – mondta. A libanoni tapasztalatok alapján a szuverenitás nem absztrakt fogalom, hanem konkrét kérdés az életben maradásról.

A panelbeszélgetés összegzéseként elmondható, hogy 

a résztvevők többsége egyetértett abban: a liberális világrend válságba került, és új időszak kezdődött, ahol a nemzetállami szuverenitás, a reálpolitika, valamint a különböző világhatalmi központok közötti egyensúlykeresés válik meghatározóvá.

Bár a jövő pontos formája még nem ismert, abban a szakértők megegyeztek, hogy a 20. század második felét jellemző globalista és neoliberális világkép napjai meg vannak számlálva, és egy sokkal komplexebb, többpólusú világ felé haladunk, ahol a nemzetállamok szerepe ismét megerősödik, miközben a nagyhatalmak közötti versengés és együttműködés egyaránt meghatározza majd a globális rendet. 

A résztvevők hangsúlyozták, hogy a jövő világrendjének alakítása nem egyetlen hatalom kezében összpontosul, hanem a kisebb és közepes országok aktív, tudatos külpolitikai stratégiáin is múlik, amelyek képesek lehetnek saját érdekeiket érvényesíteni a globális erőtérben.

Borítókép: Mi a világrend jövője? (Fotó: Magyar Nemzet)